Ingrid és a szakszervezet (Billy Bragg & Wilco: Mermaid Avenue)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/32. (08. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alig lenne ezzel dolgom tulajdonképp, a CD füzetkéjében Billy Bragg leírta a legfontosabb tudnivalókat Woody Guthrie szellemének életre keltéséről, csak lefordítom, és már megyek is, hallgatom újra meg újra.

Alig lenne ezzel dolgom tulajdonképp, a CD füzetkéjében Billy Bragg leírta a legfontosabb tudnivalókat Woody Guthrie szellemének életre keltéséről, csak lefordítom, és már megyek is, hallgatom újra meg újra.

*

"A Mermaid Avenue egy utca neve a brooklyni Coney Islanden, itt lakott Woody Guthrie és felesége, Marjorie a gyerekeikkel a második világháborút követő években. Itt álmodozott arról, hogy Ingrid Bergmannal szeretkezik egy olasz vulkán lankáin, és morfondírozott azon, vajon mit tenne, ha baloldali dalszerző társához, Hans Eislerhez hasonlóan őt is beidéznék az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló képviselőházi bizottság elé. És itt írta a dalait százszámra. Nonszensz dalocskákat a srácainak, mint a Hoodoo Woodoo, oklahomai gyermekkorának képeit felidéző dalokat, mint a Way Over Yonder In The Minor Key, szerelmes dalokat, mint a Hesitating Beauty, vagy önmaga legbelső énjét feltáró dalokat, mint az Another Man´s Done Gone, melynek révén az énekes-dalszerzők hosszú sora legelső képviselőjének tekinthetjük.

Annak ellenére, hogy lemezkarrierje gyakorlatilag 1947-re véget ért, a dalszerzést mindaddig folytatta, míg annyira beteg nem lett, hogy már egy ceruzát sem bírt kézben tartani. Élete utolsó éveit egy brooklyni állami kórházban töltötte, s amikor 1967-ben meghalt, a dallamok, melyeket e lemezre nem rögzített dalok százaihoz megálmodott és a fejében őrzött egész életén át, mindörökre elvesztek.

Woody lánya, Nora Guthrie 1995 tavaszán keresett meg, hogy új zenét írjak ezekhez az elveszett dalokhoz. Õ gondozza a Woody Guthrie Archívumot New Yorkban, és fölajánlotta, hogy hozzáférhetek az apja által írt több mint ezer komplett dalszöveghez. Kézzel vagy géppel íródtak, gyakran szerepel rajtuk keletkezésük dátuma és helye, s olykor egy-egy feljegyzés bepillantást enged a munkafolyamatba is, teljesebb képet adván arról az emberről, akit az elmúlt hatvan év során az amerikai jobboldal gyalázott, az amerikai baloldal pedig kanonizált.

A nekem küldött első levelében Nora formabontásról beszélt, arról, hogy az apjával dolgozva kéne új hangzást adni a szavainak, új kontextusba helyezni őket. Az eredmény nem egy tisztelgő album lett, hanem egy együttműködés Woody Guthrie és egy új dalszerzőnemzedék között, amely eddig inkább csak futó pillantást vetett rá Bob Dylan válla fölött vagy valahol messze, egy Bruce Springsteen-dal hátterében.

Billy Bragg, London, 1988"

*

Elérzékenyülésre alkalmas pillanat: a zene egyik legcsodálatosabb sajátossága, ahogy generációk kézfogásának köszönhetően körbejár az időben. Valóságos és időóceán nem akadály. Woody Guthrie (1912-1967) a ´30-as, ´40-es években hobózta végig Amerikát, lett a szegény nép dalnoka, minden protest song trubadúr és "egyszálgitáros mai-dalos" őse, akár tudtak róla, akár nem. Az ő kezét fogta meg - képletesen és feltehetőleg valóságosan is, amikor a ´60-as évek legelején meg-meglátogatta az öröklött idegbénulással kórházban fekvő énekest - az ifjú Bob Dylan (sz. 1941), aki korai stílusát cakompakk Guthrie-tól kölcsönözte, de persze túl tehetséges és túl önálló egyéniség volt ahhoz, hogy Guthrie-epigonná vált volna. Neki lettek utánzói. A ´60-as évek közepén Dylan összeállt egy country-blues-rock zenekarral, a Banddel, és tíz éven át csúcsra járatták egymást. Ezt a fülemnek oly kedves hangzást és hangulatot idézte most fel Billy Bragg és a Wilco.

Billy (sz. 1957) az egyik kedvenc expunkom, aki elektromos gitárral, egyedül a színpadon, Dylant és a Clasht hozta közös nevezőre a ´80-as évek elején, aztán neki is lett zenekara. Amennyire belátható, hogy Woody Guthrie zenész fia, Arlo, nem az apja, hanem a maga útját igyekezett járni, annyira logikus, hogy Nora Guthrie épp Billy Bragget kérte fel, aki lefegyverző egyszerűséggel tud egy sorba sűríteni személyest és közéletit, ráadásul egyik régi számának címe (This Guitar Says Sorry - Ez a gitár elnézést kér) rímel a Woody Guthrie hangszerére festett jelszóra (This Guitar Kills Fascists - Ez a gitár fasisztákat öl).

A generációs lánc végén elhelyezkedő Wilcóról és -tól most hallottam először. A lényeg ott szól a lemezen: kisujjukban az egész amerikai folk-country-blues tradíció. Amúgy viszonylag hosszú múlttal rendelkező társaság: kezdetben vala egy Uncle Tupelo nevű amerikai alterock zenekar, 1982-94 között csinált négy albumot, aztán egyik vezéregyénisége, Jay Farrar kiszállt, a többiek meg Jeff Tweedy vezetésével, Jay Bennett billentyűssel kiegészülve, Wilco néven újraélesztették magukat. Õket hívta a Nora Guthrie felkérésétől eleinte kissé szorongó, cockney archeológus, Billy Bragg, adnának neki jenki hátteret, fejfájás nélkül, megfejelve Corey Harris steel gitárjával és Eliza Carthy hegedűjével.

*

Billy Bragg és a Wilco szerzői, leginkább Tweedy és Bennett, negyven szöveghez írtak zenét, ebből tizenöt fért rá erre a CD-re. Ha minden jól megy, összeraknak majd a többiből még egyet. A kiválasztott szövegek megmutatják a baloldali Guthrie-t (van itt szó a szakszervezeti egység erejéről - amúgy Billy Bragg is olyan közel állt a szakszervezetekhez, amilyen közel egy Thatcher alatt szocializált, jó érzésű brit állhatott -, egy másik arról, hogy Krisztus mennyivel jobb amerikai elnök lenne, mint akármelyik görbe utakon járó politikus), megmutatják a romantikus Guthrie-t (aki kaliforniai csillagokról, a lány szemében éneklő madarakról, szegényeket ki sose fosztó betyárról ír), a mulatós Guthrie-t (aki egy részeg éjjel verseket hallgat egy lány felolvasásában, aki Walt Whitman unokahúgának mondja magát) és a halállal szembenéző Guthrie-t (aki úgy érzi, ezek az írások túlélik).

Pontosan ez történt. A dublini fölvételek oldott és ihletett hangulatról mesélnek, és ahogy egyik szám a másik után megszólal hol Billy Bragg kissé a Ringo Starréra emlékeztető, nazális hangján, hol Jeff Tweedy Joe Strummert idéző rekedtségével, hol Natalie Merchant angyali énekével (aki Billy vendégeskedését viszonozza egy 1989-es 10 000 Maniacs-kislemezen), annyira a helyén van, annyira természetes minden, hogy az embernek az az érzése, ezeknek a verseknek épp így kellett életre kelniük, ezek a sorok pont ilyen kíséretet, ilyen tempót képzeltek el maguknak, épp ezekkel a melódiákkal akartak lejönni a papírról.

Szőnyei Tamás

Elektra

Woody Guthrie

Lemezek: Dust Bowl Ballads

Sacco & Vanzetti

Songs To Grow On / Poor Boy

Library Of Congress

Könyvek: Bound For Glory, 1943 (önéletrajz, megfilmesítve: 1977)

American Folksong (dalszövegek és szkeccsek)

Born To Win (versek és prózák)

Róla: Joe Klein: Woody Guthrie: A Life (Billy Bragg előszavával)

Billy Bragg

Life´s A Riot With Spy Vs Spy, 1983

Brewing Up With Billy Bragg, 1984

Talking With The Taxman About Poetry, 1986

Back To Basics, June 1987 (az első két LP + a Between The Wars EP)

The Peel Sessions, 1987 (´83-as rádiófelvételek)

Workers Playtime, 1988

The Internationale, 1990

Don´t Try This At Home, 1991

The Peel Sessions Album, 1991 (a ´83-as rádiófelvételek + továbbiak 1984-88-ból)

No Pop, No Style, Strictly Roots, 1995

William Bloke, 1996

Mermaid Avenue, 1998

Wilco

A. M., 1995

Being There, 1996

Mermaid Avenue, 1998

Uncle Tupelo

No Depression

Still Feel Gone

March 16-20, 1992

Anodyne

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/32. (08. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...