Szlovákia a rendszerváltáson átesett ká-európai államok legrejtélyesebbike. Sok hasonlóságot mutat a balkáni szoft diktatúrákkal, Horvátországgal meg Szerbiával (amelyek kormányzati módszerei és kishatalmi aspirációi között a különbség, jegyezzük meg annak ellenére, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz, már jó ideje elmosódóban van), ugyanakkor érezhetően mégsem ugyanarról a politikai jelenségről van szó. Szlovákiában például soha nem volt háború, ami a két, de inkább (Bosznia-Hercegovinával együtt) három posztjugoszláv "köztársaság" belső viszonyait és erőteljes demokráciadeficitjét bizonyos fokig magyarázza (bár a háború előtti demokráciadeficit legalább annyira magyarázza a háborút, mint a háború a háború utáni demokráciadeficitet). Sőt: a föderális Csehszlovákia szétesése példa- és mintaszerűen ment végbe, és ha a cseh és szlovák önálló államok létrejöttét nem is előzte meg népszavazás, a két elit békés megegyezését a két ország polgárai azóta már számos választáson legitimálták. Valamint: Szlovákiában - például Szerbiával szemben - volt rendszerváltás, ami nemcsak az alkotmány meg a választási törvények némi, a látszat kedvéért történő megbuherálásában merült ki, hanem valódi többpártrendszerhez, sőt kormányváltásokhoz és -válságokhoz vezetett. Ráadásul ha valaki hisz Huntington marhaságaiban a Közép-Európán belül húzódó törésvonalról, amely a felekezeti és az abból kinövő (állítólagos) kulturális-civilizációs különbségek szerint választja el a totálisan reménytelen, barbár országokat a nyugati fejlődésre esélyesektől, akkor is csak azt állapíthatná meg, hogy a katolikus-evangélikus és a történelemben általában Magyarország részeként fungáló Szlovákia a sínek jó oldalán található.
Mármost tudjuk, hogy az ország kilencéves önálló politikai fejlődése nem éppen ezt igazolja. Sőt. A "balkáni" Románia intézményei jóval demokratikusabbak, mint a szlovákiaiak; a Lengyelországot, Magyarországot, Csehországot, Szlovéniát és Észtországot éltanulóknak nyilvánító Európai Unió furton-furt Szlovákia orrára koppint; NATO-csatlakozás nyista; sőt a szeptemberi választásokra a piszkosságoktól tartó EBESZ nagyszámú külföldi megfigyelőt kíván delegálni.
Miért van ez így, ha egyszer nem így kéne lennie?
Marián Lesko könyve ugyan nem pont erre a kérdésre keresi a választ, de egy kicsit azért mégis. Marian Lesko a pozsonyi Sme című lap újságírója, aki Meciar pályaképét vázolta fel a miniszterelnök gyermekkorától kezdve egészen 1996 végéig, amikor már javában tartott Meciar harmadik mandátuma. Lesko, szögezzük le az elején, egészen kitűnő könyvet írt. Történészi mércével is. A történész és az újságíró egyébként szerintem döntően nem csinál mást; jobban mondva létezik egyfajta újságírás, amely, akárcsak a történetírás, bizonyos, a múltban megtörtént eseményeket próbál történetként, narratívaként rekonstruálni, miközben kritikusan kezelt írott és szóbeli forrásokra támaszkodik, és arra törekszik, hogy az e forrásokból nyert információk és az azokból leszűrt saját következtetések, a történet egyes elemei tehát, ne mondjanak ellent egymásnak. (Vagy eme ellentmondásokra legyen racionális magyarázat.) Lesko ilyen újságírást művel, és ez jó. Az ő narratívája "annak a leírása, hogy (Meciar) mikor hogyan viselkedett, és közben mit mondott". Ennyi az egész. És mégis.
Mivel a korról, korunkról szóló írásos dokumentumok egyelőre nem hozzáférhetők, vagy legalábbis nem a göngyöleganyag teljes vertikumában, Meciart Lesko, mint ő maga írja, elsősorban Meciar saját szavaival mutatja be, azaz azt rendezi sorba, amit a miniszterelnök a tárgyalt periódusban a szlovák politika egyes fontos eseményei előtt, közben és után nyilvánosan mondott. Lesko persze nem pusztán Meciar-idézeteket ollózott össze, és látott el kommentárokkal. Az egyes nyilatkozatok tartalmát egyrészt összeveti más Meciar-nyilatkozatok tartalmával, másrészt más politikusok nyilatkozataival ugyanarról az eseményről, valamint az illető eseményről kiszivárgott, hivatalosan közölt vagy más úton megtudott, de mindenképpen nyilvánosságra hozott és nem cáfolt információkkal.
Az eredmény megrázó. A könyv e módszer alkalmazásának köszönhetően úgyszólván automatikusan kiadja az újszülött szlovák demokrácia degenerálódásának krónikáját, annak a történetét, hogy Meciar hogyan tette taccsra eredeti pártját, a rendszerváltó Nyilvánosság az Erőszak Ellent, és hogyan kreált egy ideológiailag meghatározhatatlan, ám a választásokon mégis sikeres politikai formációt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat, és hogy parlamenti többség híján hogyan lépett e pártféleség koalícióra a szélsőballal és a szélsőjobbal; valamint hogy a végrehajtó hatalom és nagy természetű főnöke hogyan csusszant rá a tőle elvben független hatalmi ágakra (a köztársasági elnökire és a bíróira), a médiára, a helyi önkormányzatokra, a privatizációra, a parlament bizottságaira. A könyv hitelt érdemlően bizonyítja, hogy a Meciart titkosszolgálati múlttal vádoló értesülések nem nyertek hitelt érdemlő cáfolatot, valamint hogy Meciar miniszterelnökként is homályos politikai ügyleteket bonyolított a Szlovák Információs Szolgálat segítségével. Mindeközben Meciar nem csinált puccsot egyetlenegyszer sem; az ország alkotmányos rendjét - amit a kezdet kezdetén még csak nem is ő szabott a saját képére, mint ahogy azt például Tudjman vagy Milosevic a saját országáéval tette - alkotmányellenesen nem változtatta meg, vagy legalábbis nem nagyon; és elviselte azt is, hogy kétszer is kibukjon a miniszterelnökségből. Meciar nem tőrőlmetszett, virtigli diktátorként, erőszakosan cuppantja magához a közhatalom őt meg nem illető részeit is, hanem a szlovák demokrácia gyöngécske intézményei között lavírozik, s használja ki nagy gátlástalansággal és sok-sok hazugsággal azok védtelenségét. És a szlovákiai polgárok képtelenségét arra, hogy eme intézményeiket megvédjék.
Hogy Meciar személyisége és politikai pályaképe elégséges magyarázat-e Szlovákia jelenlegi állapotára, nyitott kérdés marad. Maga Marián Lesko szerényen azt állítja, hogy nem. De ha van bennünk hajlandóság a "nagy ember a történelemben"-teória elfogadására, akkor Lesko könyve még jobban fog tetszeni. És ezen még az a szomorú tény sem fog változtatni, hogy a mű szerkesztése és gondozása csak úgy hagyja maga mögött a kívánnivalókat. A szöveg nemcsak egy jól felkészült kontrollszerkesztőért ordít most már hiába (aki a fordításon egyenesíthetett volna), de hemzseg szegény a sajtó- és helyesírási hibáktól is.
De olvassuk el a Meciar és a meciarizmus című könyvet mindenképp. Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk: jóllehet a magyaroknak sem jó odaát (amiről bőségesen értesülve vagyunk), a szlovákoknak is rossz (amiről már kevésbé). És hogy - a Meciar-rezsim minden megveszekedett nacionalizmusa ellenére - a magyaroknak ugyanazért nem jó, amiért a szlovákoknak rossz.
Nem szabad országban laknak.
- bbe -
Fordította: Hamberger Judit
Balassi Kiadó, Budapest - Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998, 980 Ft
