Könyv: Midennapi betevő (Massimo Montanari: Éhség és bőség)

  • Mihalicz Csilla
  • 1998. augusztus 20.

Zene

A tej- és gabonaválság előtt, réges- régen azt tanultuk az iskolában: a történelem osztályharcok története. A marxista történetszemlélet kiszámítható, egyenes vonalú fejlődésként írta le a históriát. Ám csak alá kell merülni a sűrűjében, és minden tudós kategória köddé válik, minden vezérfonal elszakad. S amikor már nem marad más, csak az emberek, a dolgok és az eszmék, akkor sejlik föl, milyen sokféle ellentétpárral leírható a múlt. Például az éhezés és dőzsölés egyidejűségével, miként az olasz Massimo Montanari tette.

A tej- és gabonaválság előtt, réges- régen azt tanultuk az iskolában: a történelem osztályharcok története. A marxista történetszemlélet kiszámítható, egyenes vonalú fejlődésként írta le a históriát. Ám csak alá kell merülni a sűrűjében, és minden tudós kategória köddé válik, minden vezérfonal elszakad. S amikor már nem marad más, csak az emberek, a dolgok és az eszmék, akkor sejlik föl, milyen sokféle ellentétpárral leírható a múlt. Például az éhezés és dőzsölés egyidejűségével, miként az olasz Massimo Montanari tette.

Ha egyszer valaki megszámlálná a kényszeres zugevőket, a bulimiásokat, az önsanyargató kákabélűeket, s hozzáadná az önfeledt elhízottakat, kiderülne, manapság milyen kevesen vannak, akik képesek normálisan viszonyulni a mindennapi betevőhöz. Montanari szerint nem is csoda, hogy így van, hiszen az emberiség nem tudta még leküzdeni a nélkülözés és a tékozlás, az óvatos mértéktartás és a gátlástalan szabadosság közötti tudathasadásos állapotát azok után, hogy végignélkülözött jó néhány száz évet. S mire beköszöntött e legújabb száz év - a bőség jegyében -, a táplálkozás kultúráján mély nyomokat hagyott az éhezéstől való félelem.

A bőség százada persze nem úgy értendő, hogy minden háztartásban roskadozna a kamra az élelemtől, ugyanígy a hajdani éhezőket sem csonttá aszott, kigúvadt szemű nyomorultakként kell elképzelni. A középkor századaiban kenyéren, babon, kölesen nevelkedett a pórnép. Nem mintha nem vette volna be paraszti gyomruk a finomabb ételeket, miként azt szerették állítani a korabeli krónikások. Valójában a legelőket és erdőket kisajátító földbirtokosok elorozták előlük a friss húst. (Sózással, füstöléssel, szárítással tartósított húst kövérebb esztendőkben azért a szegények is ettek.)

A gabonafélék közül a búza is az úri kamrákba került, meg a városi piacokra. A parasztok kenyere jobb időkben rozsból, ínségesebb években árpából, kölesből, lenmagból, gesztenyéből készült. Az éhínség mindig a fejlett gazdálkodást folytató területeken volt a legkínzóbb, ahol -ha az időjárás elvitte a termést, vagy végképp kimerült a termőföld - a hagyományosan kenyérevő népnek nem volt miből lisztet őrölni. Pedig megpróbálkoztak mindennel. Montanari írja, hogy "aki megpróbált földből kenyeret dagasztani, azt még nem kerítette hatalmába az elkeseredés. Jól lehetett ilyenkor hasznosítani az éhezők generációi által kidolgozott és szájhagyomány útján átörökített túlélési technikákat. (...) A muzulmán Hispániában íródott agronómiai értekezések gyakran említik az ínségkenyeret. (...) Ibn al-Awwam például azt írja: ha a gyömölcs ehetetlen, el kell különíteni az alapízét, és a megfelelő eljárásokkal meg kell kísérelni elvenni azt; ha az íz eltűnik, a gyümölcsöt megszárítjuk, megőröljük, majd kenyeret készítünk belőle." Sokan haltak meg mérgező növényből készült kenyértől. Századokkal később a burgonyát is azzal próbálták bevezetni, hogy kenyeret lehet belőle sütni. Már csak azért is nehéz volt aztán népszerűsíteni, mert hamar kiderült: liszt soha nem lesz belőle.

Az éhezés történetében külön fejezet a kukoricakása, amelyet az Óvilág nem sokkal Amerika felfedezése után ismert meg. Kukoricakásán nevelkedett jó néhány generáció, mire kiderült, milyen súlyos betegséget okoz egyoldalú fogyasztása. A pelagra "kezdeti stádiumban az egész testet elborító gennyes sebekkel jár, később őrülethez, végül pedig halálhoz vezet. (...) 1824-ben egy olasz orvos arról panaszkodik, hogy nehéz a pelagrásokon segíteni, mert sokan nem fordulnak orvoshoz, azt gondolván, hogy a gyógymód bor, hús és búzakenyér fogyasztásából áll, ezeknek pedig a legtöbbje híján van."

Az éhezés és a dőzsölés egymás nélkül nem érthető meg, figyelmeztet Montanari. A szó szoros értelmében vett éhezés élménye ismeretlen a kiváltságosok körében; nem így az éhezéstől való félelem, a maguk igényeinek megfelelő élelemtartalékok felhalmozása. (Ezzel magyarázható például az a bizonyos kultúrákban ma is élő szokás, hogy a halottak mellé többfogásos lakomát temetnek el.) Piacensa városáról jegyezték fel 1338-ban, hogy egy pusztító éhínség után afféle földi paradicsommá változott. "Mindenki dúskált az ételekben, kiváltképp lakodalomkor, mely többnyire ilyen rendben zajlik: kezdetnek vörös- és fehérborok, de legelőször is cukorkák. Első fogásként egy vagy két kappant adnak, és egy jókora, mandulával, cukorral és más jóféle fűszerekkel ízesített sültet minden tálra. Azután nagy mennyiségben sült húst, vagyis kappant, csirkét, fácánt, fogolyt, nyulat, vaddisznót, őzet vagy más egyebet az évszaknak megfelelően. Azután gyümölcsöt."

Hasonlóképp a paraszti közösségekben sem ismeretlen az étellel való hivalkodás, sőt pazarlás - gondoljunk csak a lakodalmakra.

Az üdvös igénytelenség, a "boldog szegénység" ideálja délibáb, írja Montanari. Lehet, hogy keveset enni egészséges, de ilyesmi csak annak juthat eszébe, aki sokat ehet. Az igazi éhezők mindig is szerették volna pukkadásig tömni a hasukat. Néhanapján meg is tették; egyébként meg álmodoztak róla évszámra.

Hogy ki mit eszik, és az hogyan van elkészítve, a társadalmi azonosság kifejezője volt mindig, s némiképpen az maradt ma is. Másként szocializálódott az, aki rántott húson, sült krumplin nevelkedett, mint az, aki kertből szedett zöldfőzeléken, s megint másként az, aki hamburgeren vagy elősütött mireliten. A kávé kortyolgatása - mielőtt még köznépi szokássá vált volna - sokáig őrizte az értelmiségi lét mellékízét. Már-már szubkultúra a teázóké, s ma sem feledhető, hogy a csokoládé fogyasztása hajdan a kényes arisztokrácia kiváltsága volt.

A hús- vagy növényevés dilemmája eredendően kulturális gyökerű: a megtermelt javakat értékelő - a bor, az olaj és a búzakenyér kultuszán felépült - antik és a vadászó - húsevő és sörissza - barbár törzsek szembenállásán alapul. Az ellentétet aztán a középkor hajnalán a kereszténységben egységesülő Európa lassan szétmázolta, de egészen eltüntetni máig sem tudta.

Mihalicz Csilla

Massimo Montanari: Éhség és bőség; Atlantisz Könyvkiadó, 212 oldal; 995 Ft; fordította Kövendy Katalin

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.