Zene

Az ifjú rendezõ már elsõ nagyjátékfilmjében, a Macerás ügyekben nagyon bátornak mutatkozott, amikor lírát pengetve, az eget azúrkékre festve, egy vidéki lakótelepre számûzte az örök szerelmet. Talán meg sem fordult a fejében, mekkora kockázattal jár az ilyesmi, talán tudatosan hagyta a fenébe az öszszes lakótelepi sztereotípiát, nem érdekes. A lényeg, hogy tehetségének, lelkesedésének, de mindenekelõtt ártatlanságának köszönhetõen, hibái ellenére is, nagyon szerethetõ, bravúros mûvet alkotott. Zavarba ejtõ, elgondolkodtató darabot, ami sokkal több, mint ígéretes pályakezdés.

Hogy van-e olyan életkor, amikor már "nem illik" rocklemezzel állni elõ, az nagyon gyermeteg kérdés, de ha már így szóba hoztam: nincsen. Azon viszont én is meglepõdtem, hogy Nancy Sinatra hatvanhárom évesen rukkolt ki az év egyik legérdekesebb rocklemezével, hiszen egy hangot sem hallatott magáról már vagy harmincöt éve. Aztán zavaromban búvárkodni kezdtem, s mint kiderült, azért valamivel árnyaltabb a kép: egy-két dalt a hetvenes-nyolcvanas években is felvett, csak éppen bármiféle következmény nélkül. Jut eszembe: egyáltalán tetszenek még emlékezni rá?

Egy bronxi postás fiának az orvos valami fúvós hangszert javasolt asztma ellen. A gyerek a klarinétot választotta, talán mert a környéken virágzott a zsidó szubkultúra. Aztán elvégzett néhány iskolát, és az elsõ albumával rögtön robbantott is (Don Byron plays the music of Mickey Katz) - merthogy miért játszik egy fekete ember zsidó zenét? Ami a továbbiakat illeti, a Tuskegee Experiments a free jazz és a klasszikus zene között mozgott, a Nu Blaxploration a hiphop és a funky felé kalandozott, a Bug Music a harmincas évek szvingkorszakának adózott, a Music For Six Musicans pedig a karibi gyökerek körül matatott, lévén a papa egy kalypsoegyüttesben bõgõzött, amikor épp nem a leveleket hordta.

könyv MICHAL AJVAZ: AZ ÖREG VARÁNUSZ VISSZATÉR A cseh író novelláinak majd' mindegyikében valamilyen állattal konfrontálódik a jellemzõen egyes szám elsõ személyben megszólaló elbeszélõ: hol megfejthetetlen találós kérdésekkel zaklatja egy közelebbrõl meg nem nevezett, leopárdra hasonlító állat, hogy rossz válasz esetén megrugdossa és megharapja, hol egy két és fél méteres kagyló fenyegeti életveszélyesen, hol pedig ormányos barátjának az emberi társadalomba való beilleszkedésének lehetetlensége miatt kezd szorongani, s vágyni maga is egy ormányra. A már nem szürrealista, de még nem abszurd történetek azonban nem nagyon mutatnak túl önmagukon: mintha a furcsa történet önmagában kielégítõ lenne (melyet szereplõje egyébként egyáltalán nem furcsáll), s elegendõ lenne néhány kultúrtörténeti vagy filozófiai utalás.

Paul Auster napjaink egyik legjelentõsebb tengerentúli szerzõje, méltatói szerint a legeurópaibb amerikai író, az olvasók körében pedig valóságos kultuszfigura. Könyveit több mint húsz nyelvre lefordították, hasonlították már Kafkához és Becketthez, Franciaországban pedig állítólag még a taxisofõrök is megismerik a komor tekintetû brooklyni egzisztencialistát. Talányos, intellektuális regényeiben visszatérõ kérdés a sors és a véletlen szerepe.

A szerzõ, Halász Péterék egykori társulatának tagja késõbb mint filmrendezõ-forgatókönyvíró jelentkezett, és majdnem ötvenévesen adta ki elsõ verseskötetét, mely harminc év termését tartalmazza.

A félhomályban nyolc ember. Egy szál brácsa adja az egyenletes lüktetést lépteink alá, míg elfoglaljuk helyünket a Merlin meredek nézõterén. A hangközök enyhén disszonánsak, de a hozzájuk társuló szöveg nélküli énekhanggal együtt mégis egyfajta egységet alkotnak.

A TV 2 csatornán immáron hosszabb ideje jelentkezõ Napló a jelenkori Magyarország egyik legsikeresebb televíziós vállalkozása. A rendszeresen sugárzott mûsorok között a nézettségi mutatók alapján talán a legsikeresebb. Manapság, amikor televíziós társaság televíziós társaságnak a farkasa, s egymást múlják felül utánzásban a piacvezetõk, amikor mindenki egy és ugyanazon sávban kíván milliomosokat gyártani, mindenkit mindenkivel szembesíteni, szóval ebben a korban nem is értjük, miért nem próbálja meg senki klónozni a Naplót. Mûsorvezetõ, mint a pelyva, a téma az utcán hever, adásidõ is akadna. Hát akkor?

Nagy Imre nevét az '56-os forradalom után harminc évig ki sem lehetett mondani. Nem szerepelt a nyilvánosságban. Száj elé tett mutatóujj követte a szót, ha róla beszéltek. Mégis tudta mindenki, hogy ki õ. Csak a testét sikerült elpusztítani, szellemén nem fogott semmi. Aztán a tiltás véget ért. A rendszerváltás óta - a naptár szerint - tizenöt év telt el, mondtak róla mindenfélét. Ám neve kapcsán máig is a várakozás ötlik fel elõször, annak a harminc esztendõnek a gonosz csendje.

Tavasszal lefújták Maceo Parker turnéját, mûteni kellett hirtelen. Most, köszöni, jól van. Úgy másfél hónapot tölt Európában, s szinte minden este fellép. Reggel beül a buszba, délután, ha minden igaz, megérkezik, aztán beállás, vacsora, koncert, szállás, majd elölrõl.

kiállítás Gábor Imre plakátjai A Trafó Klub a pesti kultuszhelyek közé tartozik, ehhez szemernyi kétség nem férhet, az egykori Tilos az Á kései utódja, igaz, kissé zabolázottabb, rehabilitált rozsdaövezeti körülmények között, tipikus posztindusztriális városelemként a IX. kerületben. A Trafó-plakátok jellegzetes logójukkal, mint oly sok más megszokott plakát Budapest utcáin, mindennapjaink részét képezik már jó ideje.

Az író csak öt pudot rakott ugyan bele, mármint szerelmet a Sirályba, de az Örkény Színház elõadása ezt minimum megduplázza; nem akarom én ezt nagyon csûrni-csavarni, de hát egy pud mégiscsak tizenhat és fél kiló, márpedig akkor tíz pud az két jól megtermett férfiember... Szóval tíz pudnál is több ez: Mácsai Pál rendezése ugyanis elsõsorban a szereplõk közti virulens szerelmi tébolyról szól.

Memoárt írni lehet, azért nehéz, mert az ember oly kevéssé ismeri önmagát, hogy az esetek többségében csak kalandjai öszszeseprésére telik, ám sokkal valószínûbb, hogy alkalmasint azért, mert visszaemlékezésekkel, ilyenformán nézõpontokkal már jócskán teli a sifonér. Szerencsétlen emlékezõnek tehát elsõül azzal kell számot vetnie, miként is tekintsen önmagára és övéire úgy, hogy életének hordalékából valami eredeti azért csak kerekedjék.

Mindenki halandó - jelenti be nem egészen váratlanul, de mindenesetre némi hökkenést keltve a mester, s a megfelelõ évszakban, az aranyló õszi verõn harmincegy-két festménnyel illusztrálja is rögtön, mire gondol vajon. Egyik szájával hitrõl, reményrõl, szeretetrõl - egyetemes, nagy ábrándokról mesél, a másikkal meg kételyrõl, kiábrándultságról, gyûlöletrõl - univerzális bizalmatlanságról ejt reccsenõ szavakat.