Nyolc kis kritika

  • 2004.10.28 00:00

Zene

kiállítás Gábor Imre plakátjai A Trafó Klub a pesti kultuszhelyek közé tartozik, ehhez szemernyi kétség nem férhet, az egykori Tilos az Á kései utódja, igaz, kissé zabolázottabb, rehabilitált rozsdaövezeti körülmények között, tipikus posztindusztriális városelemként a IX. kerületben. A Trafó-plakátok jellegzetes logójukkal, mint oly sok más megszokott plakát Budapest utcáin, mindennapjaink részét képezik már jó ideje.
Legtöbbször elmegyünk csupán mellettük, máskor felfigyelünk egy-egy műsorra, olykor pedig végül el is ugrunk némelyikre, akár táncról, akár színházról, akár építészeti konferenciáról van szó. A Trafó plakátja hétköznapi tárgy, evidens darab, olyan, inkognitóba burkolódzó információhordozó, melynek szemlélése közben valóban csak az információra összpontosítunk, miközben észre sem vesszük magát a médiumot, hiszen átnézünk rajta, mint az orrunkon általában. Pedig ezeket a plakátokat is tervezi valaki, csakúgy, mint a tömegközlekedés ugyancsak névtelenségbe burkolózó járműveit, az utcabútorokat vagy épp a házakat, vagyis a bennünket körülvevő nagyvárosi kulisszák döntő többségét. Ez a névtelenség korántsem természetes mindenütt a világban, hiszen jócskán akadnak olyan országok, ahol a designerek megbecsült tagjai a társadalomnak. Gábor Imre immár 1998 óta tervezi a Trafó plakátjait, csaknem 200-at az elmúlt hat évben. Akinek kedve szottyan, most együtt láthatja mindet.

- SzeM -

Trafó bár, november 15-ig

HHHHH

design

SPORT 1, VIASAT 3 Két kereskedelmi televízió-csatorna változtatott nemrégiben az emblémáján. Mindkettő a feliratot és a számjegyeket is átalakította. A Sport 1 vékony, piros aláhúzását, amely a jobb szélen az egyes számba fordult (szinte lefékezve a némi energiát sugalló feliratot), megvastagították. A keskeny vonal lekerekített sarkai nem illeszkedtek a szögletes dőlt betűkhöz sem. Az eredeti felirat gyenge, rossz arányú volt, a Calypso Rádió cérnavékony jelére emlékeztetett, ahol a grafikus szintén képtelen volt eltalálni az ideális vonalvastagságot. Egy-két öreg autón reklámmatricaként még mindig hirdeti a néphülyítésben élharcos médiavállalkozást. A Sport 1 új számjegyet kapott. Egy piros négyzetben jól látható fehér egyest. A felirat betűtípusa ugyanaz a kövér karakter, csak a függőleges betűszárak alján láthatunk változásként egy finomkodó kis ívet, amely viszont a "szúrós" négyzet sarkaihoz nem passzol. Inkább a megvastagított aláhúzó vonalat vitte volna lejjebb a tervező, mivel az a szöveghez tapad. Mindezek ellenére a megújult változat elfogadható, nyilván megfelel a menedzsment apró módosításokat igénylő elképzeléseinek.

A Viasat 3 eredeti logója szóra sem érdemes munka volt, az embernek kedve sincs gondolkodni róla, bár a 3-ast körülvevő körívben feltűnő miniatürizált feliraton azért lett volna mit megbeszélni. A tévés műsorújságban (de csak ott) ez a formai megoldás már hetekkel ezelőtt átadta a helyét egy újnak. Ennél a változatnál feszesebb kivágásban látható egy 3-as szám részlete, és a szélső felirat is keskenyebb lett. Egyébként a Sport 1 képernyős logója sem ugyanaz, mint ami az újságban feltűnt. Hiányzik belőle az alsó csík, helyette egy másik piros négyzet zárja be a betűket balról. Mi ez az összevisszaság?

Szőnyei György

HHH

könyv

PAPP TIBOR: AVANTGÁRD SZEMMEL A magyar (neo)avantgárd irodalom egyik jelentős alkotója a négykötetesre tervezett sorozat első darabjában költészetről és irodalomról beszél, összegyűjtve a témában született írásait, ezzel részben elvégezve azt a munkát, melyet a teoretikusok mindeddig különböző okok miatt elmulasztottak: a könyv egyes tanulmányai végre pontosan és értő módon rendszerezik a különböző "új", korábban kísérletinek is nevezett műfajokat (így például a hangversek és a vizuális költészet tipológiáját is megkapjuk). Ennek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni a jelen információhiányos és -zavaros helyzetben, s remélhetően a továbbiakban a fogalomhasználat nehézségei kevésbé fogják akadályozni a irodalomtörténészeket a hatvanas-hetvenes évek irodalmának feldolgozásában és értékelésében. Más írásokban egészen személyes hangvétellel találkozunk, ilyen a Pogány ritmusok című, immár több formában is létező költemény keletkezéstörténetét rögzítő műhelyvallomás, de ilyenek a "nagy elődök" (Kassák Lajos, Moholy-Nagy László) életművének egy-egy szegmenséről szóló esszék is. Sokkal igényesebben kidolgozott formát érdemelne viszont a műfordításról összehozott pár oldalas írás, melynek elméleti alapja egy gyökeresen új (és hozadékait tekintve mindenképpen sokoldalúbb) fordítói gyakorlat elterjedését eredményezhetné. A legizgalmasabb írások kétségkívül azok a recenziók és kritikák, melyek valóban "avantgárd szemmel" tekintenek a magyar irodalmi termés egy-egy intézményszerű darabjára: a Szép versek vagy az Új Magyar Irodalmi Lexikon hiányaira, hibáira és alapvető tévedéseire.

Az egyes írások sorrendje, a kötet szerkezete számomra érthetetlen maradt, de legjobban a mutatók hiányoznak: alapvető dolog lenne legalább egy név- és tárgymutató, de bizonyára többünket érdekelne az is, hogy az adott szöveg hol és mikor jelent meg először.

- kkabail -

Magyar Műhely Kiadó, 2004, 222 oldal, 1700 Ft

HHH és fél

film

Schultze gets the blues A szociálisan érzékeny, a szubkultúrákat előszeretettel dokumentáló filmes műfaj a kilencvenes évek elejétől kezdve elsősorban Angliában dívott, s onnan lett világszerte népszerű. Hollywood persze ebből a tortaszeletből is lecsippentett magának, mégsem sikerült teljesen elcsépelni a témát: most egy ízig-vérig német változata jutott el hozzánk. Nem könnyű a helyzet, hisz nyugdíjazott bányászok, kertitörpék, szocreál lakásbelsők szegélyezik utunkat, s az álmoskönyv szerint mindez könnyen jegyezhet üres, felületes korszakparódiát, avagy méretes giccset. Szerencsére a Schultze... elég öntörvényű film ahhoz, hogy ne hagyja magát letéríteni szűk ösvényéről. A paródiát empátiával, az érzelgősséget megfelelő fokú iróniával, abszurd betétekkel, kétértelműséggel és némi önreflexióval képes kivédeni, s így a meglehetősen lassú darab egyre inkább nyugodttá, elmélyültté lesz. Sőt, az embernek olyan érzése támad, hogy a témája-története csak ürügyként szolgál valami máshoz. Még az emberi szabadság, a megtalált út amúgy kissé közhelyes jelentésrétege is egyre utalásosabb, kihagyásosabb lesz. Ez a film túllép a mondanivalón, önmagáért van jelen, s keletkezik általa egy autonóm pillantás, amely egyben mintha szervezné is a képeket. Bölcs mozi, mondhatnánk, kiegyensúlyozott, autentikus, identikus, arányos és még sorolhatnánk...

- dercsényi -

Forgalmazza a SzimplaFilm

HHHH

könyvbemutató-performansz

drMáriás: Lomtalanítás Valahol azt írták Máriás Béláról, hogy "soha sincs szabadságon, tehát ha lejön a színpadról, pontosan olyan komplett hülye, mint amikor felmegy". Hogy ez mennyire így van, annak a megtapasztalásához elég elmennünk egy könyvbemutatójára, ahol véletlenül még a Tudósokkal is koncertezik, talpig idiótának öltözve, svájcisapkában, rövid gatyában, mint Pistike a seregszemlén a tréfás jelenetben. (Persze lehet, hogy leginkább apánkra emlékeztet, azért szeretjük ennyire.) Nem kopott meg a mondanivalója, nem lett önismétlő figura; ő az, ami mindig is volt: kultúrakompatibilis bolond.

A könyvéről azt mondják; az idei ősz irodalmi szenzációja lehet; most éppen nem vers, hanem szociopróza, látomásos dokumentumhorror. A kapcsolódó koncert-performansz az A38 hajón az idei ősz legjobb impressziója volt - azzal együtt, hogy Vágvölgyi B. András konferanszié a mindenkorinál jobban emlékeztetett Jocky Ewingra és hogy legsötétebb egzisztenciális szorongásaink manifesztálódtak. Nemcsak azért, mert a drága sör mellé asztalokat és hamutálcát is kaptunk, hanem mert a prózai dalok előadóestje a bérházlakó-közösség vadászati szokásairól vagy a festékboltos fiú haláláról, a szaxofon és Béla frivol visongása, meg mi így együtt maga volt egy kisebb Sors Könyve, amin ma még jót derülünk, de holnap a lépcsőházban szektaalapítók fogják vele ijesztegetni a nyugdíjasokat.

- sissova -

A38 hajó, október 20.

HHHHH

lemez

Rémember: Psychedelic GAS A Rémembert jó ideig a Red Hot Chili-óvoda egyik magyar növendékének gondoltam csupán, felületesen és pontatlanul, amint erre az új lemez is rámutat. Egyáltalán nincs szó arról, hogy ezt a zenekart valamely jó nevű külhoni nagyvad hazai klónjának kellene tekintenünk - de a zsáner azért stimmel: a Psychedelic GAS, a banda negyedik nagylemeze voltaképp kikeverhető azokból a gitármuzsikákból, amelyek a kilencvenes évek elején-közepén törtek be a fősodorba, és amelyek mind-mind sokat köszönhettek a funk meg a hiphop kultúrájának.

Ami mindebből összeállt, meglehetősen vonzó keverék. Hiszen akár az album megszólalását, akár a hangszeres játékot nézem (vagy a külcsín felől tapogatózva a borítót, a klipeket), egységesen magas színvonalat látni-hallani mindenütt. Mintha oda lett volna figyelve rá, és ez nem kevés - nyilván nem véletlen az sem, hogy a Music TV vállalhatóbb műsorai nemrég keblükre ölelték a lemeznyitó Pigriffet. Ami pedig magukat a dalokat illeti, az a könnyedség és frissesség, ami a Reeezon meg a Heavy Adult Song típusú szerzemények sajátja, nemcsak megnyerő, de szerethető is. Nagyjából így kellene festenie ma a naprakész, épkézláb könnyűzenének, zárhatnám soraim.

Ám ez csak a lemez egyik felére volna igaz. Mert itt van ez az I Am UD című dal meg az anyag egész utolsó harmada: ezek a javarészt elektronikus, popos-tánczenés próbálkozások mintha egy másik zenekar (a My Head esetében a Beastie Boys, konkrétan) másik lemezéről keveredtek volna ide valamiképpen. Finoman szólva is kilógnak a kontextusból tehát, de nem csak ez a baj velük: önmagukban sem túl megnyerő darabokról van szó; az a fajta tolakodó megfelelni vágyás, a "jaj, csak legyünk baromi korszerűek, bármi áron is" igénye szivárog belőlük, amitől személy szerint bármikor kész vagyok frászt kapni. Kár volt ezekért, igazán. De amit a lemez első feléről mondtam, azt tartom.

G. A.

Twelvetones Records, 2004

HHH és fél

könyv

The Rolling Stones. Az igaz történet című munka (Dora Loewenstein és Philip Dodd szerkesztésében) a beatzene történetének második legjelentősebb együttesével ismerteti meg az olvasót. Szándékosan írom a ma már elavultnak számító "beat" kategóriát, az én generációm még ekként ismerte meg a '68 előtti korszak nagy kulturális mozgalmát, és a híres, Üvöltés című magyar antológia is beatirodalomról beszélt. Hogy azóta pop, rock és egyéb szavakkal illetik e jelenséget, az tünetértékű, és megmutatja, mekkorát változott a világ, teszem azt 1965, azaz a Satisfaction megjelenése óta. De legyen bármekkora is a történelmi óraütésem, Jagger Jagger maradt, és talán ez a Rolling Stones példátlan túlélési rátájának záloga. Amikor '65-ben a beindult Ifjúsági Magazinban megjelent a Satisfaction (azaz a Getnó) kottája, leénekeltem a számot, és elborzadtam: hát hogyan lehet ez ilyen gigászi siker? De aztán meghallgattam a rádióban Jaggertől, és kiderült, a kotta semmi, az intonáció minden.

A 2002-es Forty Licks turnén készült interjúkban a zseni, Jagger mellett Keith Richards beszél a legtöbbet: szellemes, vagány, okos, és van benne valami sármos bölcsesség. De a sokszor önfényező (vitathatóan fordított) szövegek mellett a fényképanyag a kötet legmaradandóbb része. Ebből a fotógyűjteményből megismerhető negyven év vizuális középkultúrája.

- csonta -

Kossuth Kiadó, 2004, 360 oldal, 8500 Ft

Illusztráció: HHHHH

Szöveg: HHH és fél

film

A bálnalovas Maradjon köztünk, irigy főemlősök között: mázlista fajta ez a bálna, kifejezetten filmszereplésre lett teremtve. Ahogy azt szakmai körökben mondani szokás: jelenléte (screen-presence) súlyos, erőlködés nélkül tölti be a teret, ráadásul úgy lövelli magasba a vizet, ahogy csak kevesen a szakmában. Erre mondják: isteni protekció. Ezekben a mi reménytelennek tűnő szárazföldi elszigeteltségünkben egy ilyen új-zélandi gyöngyszem, mint A bálnalovas, melynek egzotikus arcberendezkedésű hősei törzsük megmentőjéért, a bálnaháton közlekedő megváltóért imádkoznak rendületlenül, biztos befutónak számít. Jól ítélték meg távoli barátaink: a nagy testű vízi emlősök kis testű leánygyermekek társaságában még szemrevalóbb képet festenek, ehhez képest a házimacska esete a gombolyaggal jelentéktelen semmiség, de nem marad hatástalan az új-zélandi partvidék szikár egzotikuma és Lisa Gerrard filmzenékhez idomított énekhangjának szépsége sem. A maori folklór és a globális giccs ilyen szerencsés találkozása esetén nem is kívánhatunk egyebet, mint bálnát és katarzist, lehetőleg nagyot és sokat. Esélyeink jónak mondhatók: törékeny hősünknek gyereklány létére kell elhalásznia az elsőszülött férfikezdemények elől a számára tiltott törzsfőnöki címet, mindeközben az iskolai szavalóversenyen is helyt kell állnia. A dramaturgiai önmérséklet jóvoltából nem kell férfiruhát öltenie a boldoguláshoz, megy ez szerencsére nadrág nélkül is. Ironizálni jöttem, nem dicsérni. A bálnalovas mégis viszi a pálmát a hét bálnás meséje kategóriában.

- kövesg -

A Budapest Film bemutatója

HHH és fél

Neked ajánljuk