Paul Auster napjaink egyik legjelentõsebb tengerentúli szerzõje, méltatói szerint a legeurópaibb amerikai író, az olvasók körében pedig valóságos kultuszfigura. Könyveit több mint húsz nyelvre lefordították, hasonlították már Kafkához és Becketthez, Franciaországban pedig állítólag még a taxisofõrök is megismerik a komor tekintetû brooklyni egzisztencialistát. Talányos, intellektuális regényeiben visszatérõ kérdés a sors és a véletlen szerepe. Szerinte krízishelyzetben mutatkozik meg igazán az emberi lét valódi természete, ezért többnyire váratlan, szélsõséges szituációba helyezi hõseit: egy tragikus balesetet, hatalmas örökséget szakajt rájuk, vagy egyszerûen félrekapcsol egy telefont, és ezzel indítja el a lavinát. Az austeri mátrix visszatérõ eleme
az újrakezdés
az abszolút nulláról. Kedveli az egy ember által egymás után leélhetõ különbözõ életek és az alternatív, párhuzamos identitások motívumát. Két évtizede robbant be az irodalmi köztudatba a New York trilógiával, melyet azóta is legfontosabb mûveként tartanak számon. A három (ál)detektívtörténetben rafináltan kapcsolódik össze üldözõ és üldözött, író és nyomozó, és a rejtély megoldása természetesen az, hogy nincs megoldása: a mûfaj posztmodern szabályainak megfelelõen a végsõ értelmet keresõk egy sor összefüggõnek tetszõ, értelmezhetetlen valóságelemmel szembesülnek.
Auster a dekonstrukció által felkapott Poe-tól és a kortárs Thomas Pynchontõl is ellesett egyet s mást, és született mysteryszerzõként róla is elmondható: nemcsak a mûvei enigmatikusak, de a személyét is számos legenda övezi. Bár annyira nem titokzatos, mint Pynchon (akirõl azt sem tudjuk, létezik-e egyáltalán, vagy esetleg valamelyik ismert szerzõ, mondjuk Salinger rejtõzik mögötte), de azért az õ élete is bõvelkedik hideglelõs epizódokban. Meghatározó élménye volt, amikor tizennégy éves korában, egy kirándulás alkalmával közvetlenül mellette sétáló barátját agyoncsapta a villám. Máskor egy elhallgatott családi történetre derült fény a véletlen közrejátszásával: Auster unokatestvére egy repülõ fedélzetén, alkalmi utastársától tudta meg azt, amirõl a szülõk generációja hatvan évig hallgatott: hogy a nagypapa nem a háborúban halt meg, hanem a nagyi lõtte le a konyhában, egy veszekedés alkalmával.
Auster matrózkodott olajszállító hajón, volt bohém költõ Párizsban, fordított Mallarmétól az észak-vietnami alkotmányig mindent, és ki tudja miért, a New York-i könyvesboltokban az õ regényeit lopják a leggyakrabban.
Austernél mindig fontos szerep jutott az élet és a mûvek egymásba játszatásának. A nevek, anagrammák és életének egyes mozzanatai révén minden regényébe beleírja saját magát is. Különösképp érvényes ez Az orákulum éjszakájára, amely az írólétet és az írás folyamatát tematizálja. Ha igaz volt bírálóinak fanyalgása, hogy Auster eladhatóvá teszi a metafizikát (igaz volt, de miért baj ez?), akkor a mostani regényrõl meg elmondható, hogy a metafikcióból csinál bestsellert. Az elbeszélõ Sidney Orr, Brooklynban élõ fiatal író, aki kis híján belehal valami súlyos betegségbe, s a regény elején tipikus austeri légüres térben találja magát. Élete akkor kezd felpörögni, amikor egy írószerboltban rátalál egy különleges portugál füzetre, amelybe hosszú idõ után elõször kezd újra írni. Az alapötletet egy Hammett-regény motívuma szolgáltatja egy férfiról, aki egyszerûen kisétál a saját életébõl. Orr hõse könyvkiadó, akinek egy nap egy csodálatos nõ a kezébe ad egy kéziratot. A háromszorosan beágyazott fikció, Az orákulum éjszakája egy látnoki képességekkel megvert férfi tragédiája. A szerkesztõt még aznap kis híján megöli az utcán egy lezuhanó tégla, s miután rádöbben élete abszurditására, mindent otthagyva, zsebében a kézirattal felül az elsõ repülõre, és egy távoli államban kezd új életet.
Orr jól halad az írással, ám hamarosan úgy érzi, amit a füzetbe lejegyez, a valóságra is hatással van. Regénye zsákutcába jut - hõsét egy bombabiztos szobába zárja, ahonnét nincs kiút -, és élete is szétesõben van. Felesége terhes, de valamiért nem akarja megtartani a gyereket, a család barátja pedig, egy idõsebb, neves író, Orr mentora, haldoklik. Anyagi megfontolásból forgatókönyv-adaptációval próbálkozik, de itt is visszautasítják. Orr egyre újabb és újabb történetekbe írja szét magát, hamarosan teljesen
elveszti a fonalat,
már nem tudja, önszántából ír-e, vagy valami láthatatlan erõ húzza, képtelen megkülönböztetni agyszüleményeit a valóságtól, az eredetit az átirattól, míg végül az egész világ palimpszesztnek tûnik.
A könyv legérdekesebb vonulata a fikció születése, ahogyan egy (kitalált) író saját élményeit a regényébe gyúrja. Auster rájátszik az önmaga kritikai fogadtatását terelgetõ, öntetszelgõ író attitûdjére is: Orr az 1982-es eseményekre húsz év távlatából tekint vissza, és emlékirataihoz bõséges lábjegyzeteket készít. Didaktikus stílusban magyaráz, értelmez, saját életére vonatkoztatja a mûvet. Csatolja például egy 1938-as varsói telefonkönyv másolatát, mint ami fontos számára, mivel elképzelése szerint elhurcolt õseinek a nevét is tartalmazza, másrészt regényéhez is inspirációt jelent. A játék ezzel nem ér véget, Orr ugyanis sokban a fiatal Paul Austerre emlékeztet (aki a nyolcvanas évek elején maga is kudarcot vallott az élet minden területén); az idõs íróbarát pedig meglehetõs hasonlóságot mutat a mai, befutott Austerrel. Vagyis a jövõ filológusai majd szépen továbbjegyzetelhetik Orr jegyzeteit, immár Paul Austerre vonatkoztatva.
Amilyen kiváló a történetbonyolítás, annyira ellaposodik a regény vége. Auster jókora gombolyagot görget, ám ezúttal egy picike csomót sem hagy, amin elrágódhatnánk. Túl nyilvánvaló Orr felesége és az íróbarát közti affér, de nem kell sokáig morfondíroznunk az apa kilétén, mert egy hatásvadász jelenetben az íróbarát drogos fia megrugdossa az asszonyt, aki elvetél. Ezzel megszûnik az utolsó bizonytalansági faktor, semmiféle lebegtetett kérdés, nyomasztó titok nem marad. A szarkasztikus íróportré szentimentális történetté kerekedik a szerelemrõl és a meg-bocsátásról. Úgy látszik, Auster is öregszik. A sors iróniája, hogy az élet és mûvészet kapcsolatára épülõ regényébe saját drogfüggõ fiával való viszonyát nem sikerült hitelesen transzformálnia. De az bizonyos, hogy Az orákulum éjszakája tovább gyarapítja majd az austeriánusok táborát a tengeren innen is.
Orosz Ildikó
Európa, 2004, 286 oldal, 1900 Ft
