Az ifjú rendezõ már elsõ nagyjátékfilmjében, a Macerás ügyekben nagyon bátornak mutatkozott, amikor lírát pengetve, az eget azúrkékre festve, egy vidéki lakótelepre számûzte az örök szerelmet. Talán meg sem fordult a fejében, mekkora kockázattal jár az ilyesmi, talán tudatosan hagyta a fenébe az öszszes lakótelepi sztereotípiát, nem érdekes. A lényeg, hogy tehetségének, lelkesedésének, de mindenekelõtt ártatlanságának köszönhetõen, hibái ellenére is, nagyon szerethetõ, bravúros mûvet alkotott. Zavarba ejtõ, elgondolkodtató darabot, ami sokkal több, mint ígéretes pályakezdés.
A Tamarában Hajdu Szabolcs még veszélyesebb üzembe látogat. Hiszen mit várhatunk egy olyan kulisszától, ahol pirosra festik a disznót, kékre a tyúkot, ahol állatok a narrátorok, áramvonalas, régi típusú autó áll az udvaron, és megjelenik egy titokzatos nõ? Egy tanyától, az isten háta mögött? Leginkább bõdületes giccset, "édibédi" semmitmondást, amit az olyan gimnazista lányok értékelnek, akik számára még pozitív csengésû a "jó fej" kifejezés.
Ha akarom, persze a Tamara hõsei között is akad "jó fej", nevezetesen Játékos Demeter (Szabó Domokos), a depressziós fotográfus, aki már felöltözni sem képes, nemhogy alkotni, és ettõl egyre idegesebbé válik. Egy "normális" tanyasi ember ilyenkor fölakasztja magát és/vagy kiirtja a családját. Demeter azonban cseppet sem normális. Ha éppen nem a feleségét szekálja, félmeztelenül rohangál a mezõn, mint valami megbokrosodott Cserhalmi György egy nyolcvanas évek eleji Jancsó-filmben. Mindezt azonban olyan szent együgyûséggel teszi, hogy nem lehet haragudni rá. Ellenben Bori (Kovács Ágnes Anna), Demeter felesége, "adóstársa" - ahogy a tanyasi asszonyok általában - fiatal kora ellenére a megtestesült racionalitás, aminek mindenféle kötelezõ gyakorlatokon keresztül igyekszik hangot adni. Nemcsak a mosás-fõzés-takarítást, azt is kötelességének érzi, hogy mindenáron életben tartsa szunnyadó szerelmét Demeterrel - eljátssza, hogy alárendelt, pedig dehogy. Okos, de nem annyira, hogy felismerje, a nosztalgia sehová nem vezet, szelíd, de könnyen zavarba hozható.
Van egy hülyénk is. Játékos Krisztián (Nyitrai Illés), a bátyja árnyékában élõ lúzer, idétlen bajszával, fejérõl örökké lepotyogó szalmakalapjával, zavarodottságával. Természetesen õ kavarja fel ezt a cseppet sem irigylésre méltó, de mégsem szánalmas idillt azzal, hogy a városban felcsíp egy nõt, Tamarát (Török-Illyés Orsolya), akit rögvest házhoz szállít. Trágyát szúr tûsarok, amikor Tamara betipeg a tanyára, kezdõdhet a titok-zatos mese, kalapáccsal, sok szög-gel, szerelmi sokszöggel, ám hiába történnek különös dolgok. Hõseink nem találnak szavakat, mivel beszélni sem nagyon tudnak.
Tudom, így elmondva, meglehetõsen banális a Tamara története, és a leltár alapján legfeljebb a bombasztikus semmitmondó alakja körvonalazódhat, de - ahogy a szereplõk - mi sem jutunk semmire a szavakkal. Ennek megfelelõen, ha kellõ hangulatban ülünk be a moziba, igazán kellemes meglepetésben részesülhetünk. Leginkább azért, mert Hajdu Szabolcs ebben a gyanús közegben még otthonosabban mozog, mint a Macerás ügyek zöldellõ fás, fehér blokkos terepén. Vélhetõen nem dacból, kivagyiságból fordult el mindentõl, ami divatos, korszerû és kiszámítható, sokkal inkább, hogy még árnyaltabbá tegye képekkel beszélt saját nyelvét, amire valószínûleg mindent feltett. Azt hiszem, épp az ilyen megalkuvások nélküli, rutint mellõzõ hozzáállás hiányzik leginkább a filmes világból, így még örömtelibb, hogy ez a bátorság nem vált görcsös igyekezetté. Elegáns, komoly mû született, kisebb csoda. Persze kellett ehhez egy összeszokott csapat is. A szereposztás szinte megegyezik a Macerás ügyekével, a burleszkbe hajló játék meggyõzõ, hiteles és mélységesen õszinte. Szaladják István hangulatos felvételeinek köszönhetõen magától értetõdõkké válnak Esztán Mónika színes díszletei, és még a halandzsázó állatok sem bántóak. Az elsõ perctõl kezdve olyan érzésünk támad, hogy amit látunk - minden híresztelés ellenére - maga a valóság.
Egy olyan valóság, amelynek a szív diktálja a törvényeit, a játékszabályait, így ezek korántsem kõbe vésett dolgok, inkább intuíciók. A csoda leginkább abban mérhetõ, hogy Hajdunak sikerült a lehetetlen, megmutatni a megmutatha-tatlant, hiszen a Játékosoknak elhisszük, õket a "valami odabent" hozza zavarba, az "odakint"-bõl viszont köszönik, nem kérnek. Nem ostobaságból, közönybõl, kiábrándultságból, csupán azért, mert bolondok. Bolondok lennének sodródni ezzel a világgal, amikor a "szíves hozzájárulás" sokkal izgalmasabb, sokkal emberibb. Ahogy Hamvas Bélánál, Hajdu hõseinél is a bolond: "A vég és a kezdettelen. A megfoghatatlan és elérhetetlen. Nincs semmije, de nem is kell neki semmi. (...) Egy kicsit melankolikus, mint minden igazi bolond, de tudja, ez a komikotragikumhoz hozzátartozik. Csak semmi komolyság. A sors megmarja, de õ nevet rajta." A szereplõk ennek megfelelõen végigmosolyogják a filmet, így aztán a Tamarát sokkal inkább érezni lehet, mint megérteni, sokkal inkább "belegondolni", mint leírni. Bolondoknak készült. Becsüljük meg, mostanában nagy ritkaság az ilyesmi.
- legát -
Forgalmazza: Objektív Filmstúdió - Felhõc Produkció - Hungaricom
