Nyolc kis kritika

  • 2004. november 4.

Zene

könyv MICHAL AJVAZ: AZ ÖREG VARÁNUSZ VISSZATÉR A cseh író novelláinak majd' mindegyikében valamilyen állattal konfrontálódik a jellemzõen egyes szám elsõ személyben megszólaló elbeszélõ: hol megfejthetetlen találós kérdésekkel zaklatja egy közelebbrõl meg nem nevezett, leopárdra hasonlító állat, hogy rossz válasz esetén megrugdossa és megharapja, hol egy két és fél méteres kagyló fenyegeti életveszélyesen, hol pedig ormányos barátjának az emberi társadalomba való beilleszkedésének lehetetlensége miatt kezd szorongani, s vágyni maga is egy ormányra. A már nem szürrealista, de még nem abszurd történetek azonban nem nagyon mutatnak túl önmagukon: mintha a furcsa történet önmagában kielégítõ lenne (melyet szereplõje egyébként egyáltalán nem furcsáll), s elegendõ lenne néhány kultúrtörténeti vagy filozófiai utalás.
Ez utóbbiak megjelenése mintha külön is ki lenne emelve, holott - akárcsak az állatok ilyen félig-meddig humanizált formában szerepeltetése esetében is - reflektálatlanságuk miatt nincs igazi szerepük, nem sikerül többnek lenniük egyszerû, kontextusba nem helyezett hivatkozásnál, öncélú ráhagyatkozásnál. A könyvet záró, minden bizonnyal parabolikusnak szánt novellában (A tenger) egy író a beszélõ, aki a hosszúra nyújtott síugrás közben egy kenguruval vitatkozik saját írásairól, melyekrõl az állat szakdolgozatot ír. Itt hangzik el egyfajta ironikus önértékelése e prózának, de magam mindenféle irónia nélkül gondolom hasonlóképp: "a prózái ugyanis mind egy kaptafára készültek: a történet elején az elbeszélõ találkozik valamilyen különös állattal, majd általában küzdelemre kerül sor közöttük, és a végén megjelenik valami alaktalan és bizonytalan dolog, amiben minden feloldódik, köd vagy tenger, a hõs azt bámulja, és közben valamilyen eksztázist él át, vagy mit. Dögunalom." Nos, valami ilyesmi.

- kkabail -

JAK-Kijárat, 2004, fordította: Benyovszky Krisztián, 119 oldal, 1200 Ft

HH és fél

lemez

The Dillinger Escape Plan: Miss Machine Sokan találgatták még a megjelenés elõtt, hogy a (már nem is annyira) új énekessel kiegészült csapat vajon visszanyúl-e a Patton elõtti idõk absztrakt hangzásához, vagy inkább továbbfejleszti a kísérletezõ irányvonalat. Azoknak lett igazuk, akik úgy gondolták, mindkét alteregó szerepelni fog az új albumon. A két eltérõ vokálhagyományt Greg Puciato minden várakozást felülmúló érzékkel illesztette össze, s bár e fiú nélkülözi Dimitri Minakakis hangjának ösztönösségét és Patton átváltozókészségét, az általa megtalált köztes térben tökéletes biztonsággal mozog, ami fontos vezérmotívuma az albumnak.

Meglehet, a szélsõséges változatosság igényére minden eddigi produkciónál erõteljesebben építõ Miss Machine e nélkül szét is esne kissé, hiszen az olyan klasszikus felütésû tételek, mint a Panasonic Youth vagy a Baby's First Coffin nehezen fér(né)nek egyébként össze az Unretrofied-féle Nine Inch Nails-utánérzésekkel. A lemez legmegragadóbb részeit talán azok a tételek adják, ahol a régi és új énekekbõl valami összegzõ, de mégis más születik: ilyen lehet például a Sunshine the Werewolf, a Van Damsel, a kifejezetten fogyasztható refrénnel ellátott Highway Robbery, vagy a nagyszerûen felépített, bravúrosan ritmizált We Are the Storm.

A legújabb Dillinger kettõ az egyben zenei csomag, hála a profi keverésnek, egész biztosan nem fog csalódást okozni sem az egyik, sem a másik komponens elkötelezettjeinek.

Tófalvy Tamás

Relapse, 2004

HHHHH

film

A mandzsúriai jelölt Itt volt már az ideje elemet cserélni a távirányítóban, és kivezényelni a díszletraktárból a robotelnököt. Halloween hagyományosan a hoki-maszkos, darabolós gyilkosoké, a december a narancsbõrbe búj-tatott szingliké - ilyen sûrû idõ-beosztás mellett nem lehetett könnyû lukat találni a naptárban egy agymosott elnökjelöltnek. Még szerencse, hogy épp ez idõ tájt két másik robotember is járja az amerikai vidéket, semmi kétség tehát, hogy a nagypolitika hazugságaira érzékeny filmesként most kellett bátornak lenni és elõrukkolni a robotelnökkel, aki, akárcsak az oroszok, a spájzban várakozott az újabb bevetésre. 1962-ben, a vörös veszedelem éveiben láthattuk utoljára egy jófajta hidegháborús thrillerben, akkoriban a koreai háborúból hazatért Frank Sinatra gyõzködte, hogy a szovjetek agymosott embereként talán nem lenne szerencsés beköltöznie az Ovális Irodába. Mielõtt még túlságosan is belemerülnénk a filmtörténeti elõzményekbe, maradjunk annyiban: a kapitális baromságnak hangzó történet ellenére a John Frankenheimer nevéhez fûzõdõ mozidarab manapság is elmegy unalomûzõnek a pesszimizmust és a középerõsségû hideglelést kultiváló filmrajongók körében. Újraéleszteni valamit, ami, köszöni szépen, egész jó egészségnek örvend, olyan ellentmondás, amin legfeljebb csak azok akadhatnak fenn, akik nincsenek tisztában a filmipar logikájával. És hát ki ismerné jobban ezeket a fura törvényszerûségeket, mint maga a jó nevû Jonathan Demme, aki, még ha teljességgel felesleges munkát végez is, legalább precízen dolgozik.

- kg -

A UIP-Duna Film bemutatója

HHH

koncert

Thomas Zehetmair és Sabine Meyer voltak a sztárjai a csodás estének, melyet a Northern Sinfonia of England elnevezésû zenekar élén adott a két mûvész. A nagy hegedûs, Zehetmair, mint annyi pályatársa mostanában, megelégelte a folytonos szólózást, karmesteri pálcát ragadott õ is. Elhivatott, szinte megszállott muzsikus, noha dirigálása mentes bármiféle póztól. Jean-Féry Rebel Les Élémens címû barokk programzenéjét (elején a disszonáns káosz, aztán az ebbõl kibomló négy elem: Föld, Levegõ, Tûz, Víz, közben megkapó csalogánycsicsergés) szinte eksztázisban játszotta a többnyire egészen fiatal emberekbõl álló zenekar: a fuvolista hölgy fantasztikusan szerepelt.

Aztán decens nadrágkosztümjében színpadra lépett egy másik hölgy, korunk talán legnagyobb klarinétosa, Sabine Meyer, hogy eljátssza a hangszer mindmáig felül nem múlt apoteózisát. Mozart az A-dúr klarinétversenyt eredetileg a mélyebb fekvésû basszetkürtre írta, és abszolút technikai perfekciója birtokában Meyer képes volt felmutatni e hangszer összes elõnyét. Elválasztva a némileg durvábban szóló alsó regisztert az éterien csengõ felsõtõl, Meyer olykor szinte önmagát kísérte. Varázslatosan plasztikus pianók, hihetetlenül nagy ívû, egyetlen levegõvel átfújt legátók, gyöngyözõ futamok, rezignáció, oldott csevegõ kedv - beszédszerû elõadásának végtelenek a dimenziói. A közönség õrjöngött, mire megismételték a második tételt. Dupla katarzis - nem rossz szünet elõtt! Ezután némi idegtépés következett, Philip Cashian, ifjú angol szerzõ Tableaux címû motorikus, folytonos ostinátókkal zaklató darabja. A zenekar végtelen odaadással és virtuozitással zavarta le ezt a hatásos bosszantást. És különös módon ez nem bizonyult rossz bevezetésnek Beethoven Nyolcadik szimfóniájához. Zehetmair nem törekszik úgynevezett szép hangzásra, Beethoven most egészen egzaltáltnak tûnt, a második tétel metronómot kigúnyoló motorikája ellenállhatatlanul groteszknek, és a végén az együttes bemutatta, milyen rémisztõ, ha a szerzõ nem képes befejezni a darabot.

- csonta -

Zeneakadémia, október 30.

HHHHH

táncszínház

TranzDanz: Tranzit A magyar kortárs tánc fenegyereke, kiugrott, dekadens néptáncosa: Kovács Gerzson Péter (vele készült interjúnkat lásd: Magánfürdõ, néha csak egy dézsa, Magyar Narancs, 2003. október 30.). 1987-ben alapított csapata, a TranzDanz folyton megújuló formációkban él, amelynek KGP a magja, táncosai pedig jönnek-mennek. Így van ez az egyes darabokon belül is: a szereplõk tágítják-szûkítik a teret, bõségesen improvizálnak, a KGP által fémjelzett, összetéveszthetetlen mozdulatkészletre alapítva, amit úgy kell elképzelni, mint egy folkbalett-kart, amit kígyóval kereszteztek, breaktáncosba oltottak, plusz lábon lõttek.

Az új, nehezen emészthetõ darabban öt táncos absztrahálja azt, amire a test emlékezik. Az elsõ rész a butoh-hoz hasonlatosan lassú és befelé koncentrál; könnyen elbambul a nézõtér, ha nem figyel a remek etnodzsesszre (Dresch, Szandai, Barabás etc. külön a darabhoz írták, mint ez a TranzDanz esetében megszokott). A zenét élõben keverik, Kovács Ferenc teljes életnagyságban trombitál, hegedül hozzá a színpadon, organikusan kapcsolódva a táncosok improvizációihoz. Az élmény különleges. KGP ezúttal nem szerepel a darabban, ám Venekei Mariann helyett itt éppen beugrott, és ez lett az elõadás kuriózuma. E túlságosan rugalmas és szexi rozmárról ugyanis nehéz levenni a tekintetet. Kántor Kata és Kun Attila neve is feltétlenül megjegyzendõ, táncuk itt tökéletes fegyver: legalább háromszáz csapás.

- sisso -

Trafó, október 30.

HHHH

design

SÍRKERT "Neki már mindegy!" - mondják a halottat érintõ dolgokra az élõk. Hogy a temetõben mi az, mi egyre megy, a langyos, októberi hét végén láthattam. Áthatolva a járdát ellepõ, mécsest, virágot, koszorút áruló "gyász-kofák" sorfalán, már csak a sírokat keresõ hozzátartozók közt szlalomozva kellett eljutnom szomorú célomig. Addig is az ismeretlenek hantjait borító kegytárgyakat nézegettem. Ami minden sírban most közös: tarka virágok lepik el a szürke kö-veket. A virágot vízbe, vázába tesszük, de az értékesebb anyagból (gránit, márvány, ötvösmunka) készülteket még a sírkert-security csontokon áthatoló tekintetétõl követve is gyakran ellopják. Ezért a sírokon, az urnafalak "dobozait" borító lapokon mûanyag mosószeres flakonok (nyilván az özvegy ötlete), élelmiszeres tégelyek, pillepalackok lógnak. A legborzasztóbb, ha a levágott tetejû "vázák" feliratait, címkéit érzéketlenül meghagyják a reciklált megoldást választó buherálók. Nagyobb virágcsokrok elhelyezésére ezek az edények nem alkalmasak. Láttam Pepsi-Colát, Traubisodát, nagyüzemi felhasználásra kiszerelt étolajkannát, alufóliával bevont Nescafét mint vázát. Ha morbid akarok lenni, a díjnyertes Szentkirályi ásványvíz itt is elõre- tört. A sírhelyek talán egy kicsit rendezettebbek, habár egy családi sírkõlapon kimúlt, legyektõl körüldöngött macskatetem látványát már nehezen viseltem el. S az elmúlás rozsdabarna levéltakarója sem tudja elfedni a sok eldobált és felhasznált szemetet.

A halottaknak már mindegy, de az élõk számára nyomorult egy látvány mindez.

Szõnyei György

;

koncert

QUIMBY Bõ másfél éves tetszhalál után, annak emléknyomait alig mutató formájában jelent meg a közönség elõtt a magyar alternatív zenei élet talán legjelentõsebb, de minden bizonnyal legjobb atmoszférájú koncertjeit adó zenekara, elsõ alkalommal még csak zárt körben fellépve. A házibuli-hangulatban ugyan kicsit furcsa volt a korábban rendszerint telt házat megmozgató együttest látni-hallani, de éppen a szûk, barátinak nevezhetõ kör szolgáltatott megfelelõ körülményeket az "újrakezdéshez": miközben a zenekar összetétele nem változott. Mindamellett látványos volt, hogy egy-két zenész mintha majdnem elszokott volna a színpadtól, s valószínûleg ennek is volt köszönhetõ, hogy az elsõ néhány szám valóban bemelegítésnek hatott, érezhetõen megdöccent néhol a tempó, elcsúsztak hangok. De mindez nem tartott sokáig, mert három-négy szám után végre ismét a régi formájukat hozták, s a koncert közepe táján már nyoma sem volt semmiféle elbizonytalanodásnak, a hangulat valahol itt tetõzött, a nézõk jó néhány széket, asztalt csúsztattak hátrébb, hogy nagyobb hely maradjon a táncra.

A koncert programja, bár felvonultatta a korábbi repertoár szinte minden jelentõs darabját, a tematikus-sorrendi szerkesztés révén mintegy leképezte az elmúlt másfél éves szünet, illetve az azt megelõzõ év történéseit és hangulatát. Kiss Tibi pedig jelenleg alighanem Közép-Európa legjózanabb rockzenésze, s hallhatóan egyre jobban érzi a hangszerét: tõle szokatlanul finom megoldásokat produkált többnyire rövidre vágott szólóiban, valamint a legtöbb kisebb-nagyobb mértékben áthangszerelt számban.

Két nappal késõbb pedig már Szegeden, nagyközönség elõtt léptek föl; megnyugtat a tudat, hogy kedvenc zenekarom ismét aktív, és ezt sármosan tudja csinálni.

- kkabail -

Gödör Klub, október 25.

HHHHH

film

Cápamese Mit is mondott a sün, amikor leszállt a drótkeférõl? Nem tudom már, mindenesetre az ember nem lehet elég óvatos. Sötét van, egy nagy fehér felületen színes ábrák jelennek meg, néhány sorstársam szuszog mellettem. Minden jel szerint moziban vagyok, filmet nézek. De hamar kiderül, hogy tévedek. Vagy mégsem? Az animációs filmek hálás eszköze a valóságra utalás által megteremtett komikum. A görbe tükör. Tenger alatti lények gengsztervilága - ad notam hal a halnak cápája. És hát milyen szellemes, édes, humoros, gunyoros. Tehát akkor amit látunk: mesefilmbe oltott társadalomkritika?

Nem talált.

", hát persze, akkor mûfajparódia. Maffiarajzfilm, nem véletlenül Robert De Niro adja a nagy fehér cápát arcban és hangban. Keveredik mindez a multikulti karriertörténettel - feka halak, durván pörgõ halnyelv, Will Smith, ahogy szokta - plusz némi médiakritika. (Nincsen mese tévé nélkül.)

Nem, nem talált.

A cápaölõ mûmájer kishal sztorija snecistül, bálnástul valami másról szól. A mesefilm egy alternatív világ felépítése helyett megkettõzi a való világot. Folyamatos reflektálás folyik a valóságra. Nem tudok nem arra asszociálni, ahogy az egyes étteremláncok behálózzák a gyerekeket. Ugyanaz a logika, bár szolidabb és jóval szofisztikáltabb eszközökkel, mint egy úttörõtábor. Magyarul rendszermarketing, világképregény. Jó, nincsenek illúzióink, sok ilyen termék pereg a filmvásznon hétrõl hétre. És miért pont a gyerekeket hagynák ki belõle? Csak mégis a mese ilyetén megcsúfolása bántó tud lenni. Hollywood menüi kakaóba mártva. Ne tessen minket hülyének nézni, bácsi.

- dédé -

Forgalmazza a UIP-Duna Film

H

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.