- kkabail -
JAK-Kijárat, 2004, fordította: Benyovszky Krisztián, 119 oldal, 1200 Ft
HH és fél
lemez
The Dillinger Escape Plan: Miss Machine Sokan találgatták még a megjelenés elõtt, hogy a (már nem is annyira) új énekessel kiegészült csapat vajon visszanyúl-e a Patton elõtti idõk absztrakt hangzásához, vagy inkább továbbfejleszti a kísérletezõ irányvonalat. Azoknak lett igazuk, akik úgy gondolták, mindkét alteregó szerepelni fog az új albumon. A két eltérõ vokálhagyományt Greg Puciato minden várakozást felülmúló érzékkel illesztette össze, s bár e fiú nélkülözi Dimitri Minakakis hangjának ösztönösségét és Patton átváltozókészségét, az általa megtalált köztes térben tökéletes biztonsággal mozog, ami fontos vezérmotívuma az albumnak.
Meglehet, a szélsõséges változatosság igényére minden eddigi produkciónál erõteljesebben építõ Miss Machine e nélkül szét is esne kissé, hiszen az olyan klasszikus felütésû tételek, mint a Panasonic Youth vagy a Baby's First Coffin nehezen fér(né)nek egyébként össze az Unretrofied-féle Nine Inch Nails-utánérzésekkel. A lemez legmegragadóbb részeit talán azok a tételek adják, ahol a régi és új énekekbõl valami összegzõ, de mégis más születik: ilyen lehet például a Sunshine the Werewolf, a Van Damsel, a kifejezetten fogyasztható refrénnel ellátott Highway Robbery, vagy a nagyszerûen felépített, bravúrosan ritmizált We Are the Storm.
A legújabb Dillinger kettõ az egyben zenei csomag, hála a profi keverésnek, egész biztosan nem fog csalódást okozni sem az egyik, sem a másik komponens elkötelezettjeinek.
Tófalvy Tamás
Relapse, 2004
HHHHH
film
A mandzsúriai jelölt Itt volt már az ideje elemet cserélni a távirányítóban, és kivezényelni a díszletraktárból a robotelnököt. Halloween hagyományosan a hoki-maszkos, darabolós gyilkosoké, a december a narancsbõrbe búj-tatott szingliké - ilyen sûrû idõ-beosztás mellett nem lehetett könnyû lukat találni a naptárban egy agymosott elnökjelöltnek. Még szerencse, hogy épp ez idõ tájt két másik robotember is járja az amerikai vidéket, semmi kétség tehát, hogy a nagypolitika hazugságaira érzékeny filmesként most kellett bátornak lenni és elõrukkolni a robotelnökkel, aki, akárcsak az oroszok, a spájzban várakozott az újabb bevetésre. 1962-ben, a vörös veszedelem éveiben láthattuk utoljára egy jófajta hidegháborús thrillerben, akkoriban a koreai háborúból hazatért Frank Sinatra gyõzködte, hogy a szovjetek agymosott embereként talán nem lenne szerencsés beköltöznie az Ovális Irodába. Mielõtt még túlságosan is belemerülnénk a filmtörténeti elõzményekbe, maradjunk annyiban: a kapitális baromságnak hangzó történet ellenére a John Frankenheimer nevéhez fûzõdõ mozidarab manapság is elmegy unalomûzõnek a pesszimizmust és a középerõsségû hideglelést kultiváló filmrajongók körében. Újraéleszteni valamit, ami, köszöni szépen, egész jó egészségnek örvend, olyan ellentmondás, amin legfeljebb csak azok akadhatnak fenn, akik nincsenek tisztában a filmipar logikájával. És hát ki ismerné jobban ezeket a fura törvényszerûségeket, mint maga a jó nevû Jonathan Demme, aki, még ha teljességgel felesleges munkát végez is, legalább precízen dolgozik.
- kg -
A UIP-Duna Film bemutatója
HHH
koncert
Thomas Zehetmair és Sabine Meyer voltak a sztárjai a csodás estének, melyet a Northern Sinfonia of England elnevezésû zenekar élén adott a két mûvész. A nagy hegedûs, Zehetmair, mint annyi pályatársa mostanában, megelégelte a folytonos szólózást, karmesteri pálcát ragadott õ is. Elhivatott, szinte megszállott muzsikus, noha dirigálása mentes bármiféle póztól. Jean-Féry Rebel Les Élémens címû barokk programzenéjét (elején a disszonáns káosz, aztán az ebbõl kibomló négy elem: Föld, Levegõ, Tûz, Víz, közben megkapó csalogánycsicsergés) szinte eksztázisban játszotta a többnyire egészen fiatal emberekbõl álló zenekar: a fuvolista hölgy fantasztikusan szerepelt.
Aztán decens nadrágkosztümjében színpadra lépett egy másik hölgy, korunk talán legnagyobb klarinétosa, Sabine Meyer, hogy eljátssza a hangszer mindmáig felül nem múlt apoteózisát. Mozart az A-dúr klarinétversenyt eredetileg a mélyebb fekvésû basszetkürtre írta, és abszolút technikai perfekciója birtokában Meyer képes volt felmutatni e hangszer összes elõnyét. Elválasztva a némileg durvábban szóló alsó regisztert az éterien csengõ felsõtõl, Meyer olykor szinte önmagát kísérte. Varázslatosan plasztikus pianók, hihetetlenül nagy ívû, egyetlen levegõvel átfújt legátók, gyöngyözõ futamok, rezignáció, oldott csevegõ kedv - beszédszerû elõadásának végtelenek a dimenziói. A közönség õrjöngött, mire megismételték a második tételt. Dupla katarzis - nem rossz szünet elõtt! Ezután némi idegtépés következett, Philip Cashian, ifjú angol szerzõ Tableaux címû motorikus, folytonos ostinátókkal zaklató darabja. A zenekar végtelen odaadással és virtuozitással zavarta le ezt a hatásos bosszantást. És különös módon ez nem bizonyult rossz bevezetésnek Beethoven Nyolcadik szimfóniájához. Zehetmair nem törekszik úgynevezett szép hangzásra, Beethoven most egészen egzaltáltnak tûnt, a második tétel metronómot kigúnyoló motorikája ellenállhatatlanul groteszknek, és a végén az együttes bemutatta, milyen rémisztõ, ha a szerzõ nem képes befejezni a darabot.
- csonta -
Zeneakadémia, október 30.
HHHHH
táncszínház
TranzDanz: Tranzit A magyar kortárs tánc fenegyereke, kiugrott, dekadens néptáncosa: Kovács Gerzson Péter (vele készült interjúnkat lásd: Magánfürdõ, néha csak egy dézsa, Magyar Narancs, 2003. október 30.). 1987-ben alapított csapata, a TranzDanz folyton megújuló formációkban él, amelynek KGP a magja, táncosai pedig jönnek-mennek. Így van ez az egyes darabokon belül is: a szereplõk tágítják-szûkítik a teret, bõségesen improvizálnak, a KGP által fémjelzett, összetéveszthetetlen mozdulatkészletre alapítva, amit úgy kell elképzelni, mint egy folkbalett-kart, amit kígyóval kereszteztek, breaktáncosba oltottak, plusz lábon lõttek.
Az új, nehezen emészthetõ darabban öt táncos absztrahálja azt, amire a test emlékezik. Az elsõ rész a butoh-hoz hasonlatosan lassú és befelé koncentrál; könnyen elbambul a nézõtér, ha nem figyel a remek etnodzsesszre (Dresch, Szandai, Barabás etc. külön a darabhoz írták, mint ez a TranzDanz esetében megszokott). A zenét élõben keverik, Kovács Ferenc teljes életnagyságban trombitál, hegedül hozzá a színpadon, organikusan kapcsolódva a táncosok improvizációihoz. Az élmény különleges. KGP ezúttal nem szerepel a darabban, ám Venekei Mariann helyett itt éppen beugrott, és ez lett az elõadás kuriózuma. E túlságosan rugalmas és szexi rozmárról ugyanis nehéz levenni a tekintetet. Kántor Kata és Kun Attila neve is feltétlenül megjegyzendõ, táncuk itt tökéletes fegyver: legalább háromszáz csapás.
- sisso -
Trafó, október 30.
HHHH
design
SÍRKERT "Neki már mindegy!" - mondják a halottat érintõ dolgokra az élõk. Hogy a temetõben mi az, mi egyre megy, a langyos, októberi hét végén láthattam. Áthatolva a járdát ellepõ, mécsest, virágot, koszorút áruló "gyász-kofák" sorfalán, már csak a sírokat keresõ hozzátartozók közt szlalomozva kellett eljutnom szomorú célomig. Addig is az ismeretlenek hantjait borító kegytárgyakat nézegettem. Ami minden sírban most közös: tarka virágok lepik el a szürke kö-veket. A virágot vízbe, vázába tesszük, de az értékesebb anyagból (gránit, márvány, ötvösmunka) készülteket még a sírkert-security csontokon áthatoló tekintetétõl követve is gyakran ellopják. Ezért a sírokon, az urnafalak "dobozait" borító lapokon mûanyag mosószeres flakonok (nyilván az özvegy ötlete), élelmiszeres tégelyek, pillepalackok lógnak. A legborzasztóbb, ha a levágott tetejû "vázák" feliratait, címkéit érzéketlenül meghagyják a reciklált megoldást választó buherálók. Nagyobb virágcsokrok elhelyezésére ezek az edények nem alkalmasak. Láttam Pepsi-Colát, Traubisodát, nagyüzemi felhasználásra kiszerelt étolajkannát, alufóliával bevont Nescafét mint vázát. Ha morbid akarok lenni, a díjnyertes Szentkirályi ásványvíz itt is elõre- tört. A sírhelyek talán egy kicsit rendezettebbek, habár egy családi sírkõlapon kimúlt, legyektõl körüldöngött macskatetem látványát már nehezen viseltem el. S az elmúlás rozsdabarna levéltakarója sem tudja elfedni a sok eldobált és felhasznált szemetet.
A halottaknak már mindegy, de az élõk számára nyomorult egy látvány mindez.
Szõnyei György
;
koncert
QUIMBY Bõ másfél éves tetszhalál után, annak emléknyomait alig mutató formájában jelent meg a közönség elõtt a magyar alternatív zenei élet talán legjelentõsebb, de minden bizonnyal legjobb atmoszférájú koncertjeit adó zenekara, elsõ alkalommal még csak zárt körben fellépve. A házibuli-hangulatban ugyan kicsit furcsa volt a korábban rendszerint telt házat megmozgató együttest látni-hallani, de éppen a szûk, barátinak nevezhetõ kör szolgáltatott megfelelõ körülményeket az "újrakezdéshez": miközben a zenekar összetétele nem változott. Mindamellett látványos volt, hogy egy-két zenész mintha majdnem elszokott volna a színpadtól, s valószínûleg ennek is volt köszönhetõ, hogy az elsõ néhány szám valóban bemelegítésnek hatott, érezhetõen megdöccent néhol a tempó, elcsúsztak hangok. De mindez nem tartott sokáig, mert három-négy szám után végre ismét a régi formájukat hozták, s a koncert közepe táján már nyoma sem volt semmiféle elbizonytalanodásnak, a hangulat valahol itt tetõzött, a nézõk jó néhány széket, asztalt csúsztattak hátrébb, hogy nagyobb hely maradjon a táncra.
A koncert programja, bár felvonultatta a korábbi repertoár szinte minden jelentõs darabját, a tematikus-sorrendi szerkesztés révén mintegy leképezte az elmúlt másfél éves szünet, illetve az azt megelõzõ év történéseit és hangulatát. Kiss Tibi pedig jelenleg alighanem Közép-Európa legjózanabb rockzenésze, s hallhatóan egyre jobban érzi a hangszerét: tõle szokatlanul finom megoldásokat produkált többnyire rövidre vágott szólóiban, valamint a legtöbb kisebb-nagyobb mértékben áthangszerelt számban.
Két nappal késõbb pedig már Szegeden, nagyközönség elõtt léptek föl; megnyugtat a tudat, hogy kedvenc zenekarom ismét aktív, és ezt sármosan tudja csinálni.
- kkabail -
Gödör Klub, október 25.
HHHHH
film
Cápamese Mit is mondott a sün, amikor leszállt a drótkeférõl? Nem tudom már, mindenesetre az ember nem lehet elég óvatos. Sötét van, egy nagy fehér felületen színes ábrák jelennek meg, néhány sorstársam szuszog mellettem. Minden jel szerint moziban vagyok, filmet nézek. De hamar kiderül, hogy tévedek. Vagy mégsem? Az animációs filmek hálás eszköze a valóságra utalás által megteremtett komikum. A görbe tükör. Tenger alatti lények gengsztervilága - ad notam hal a halnak cápája. És hát milyen szellemes, édes, humoros, gunyoros. Tehát akkor amit látunk: mesefilmbe oltott társadalomkritika?
Nem talált.
", hát persze, akkor mûfajparódia. Maffiarajzfilm, nem véletlenül Robert De Niro adja a nagy fehér cápát arcban és hangban. Keveredik mindez a multikulti karriertörténettel - feka halak, durván pörgõ halnyelv, Will Smith, ahogy szokta - plusz némi médiakritika. (Nincsen mese tévé nélkül.)
Nem, nem talált.
A cápaölõ mûmájer kishal sztorija snecistül, bálnástul valami másról szól. A mesefilm egy alternatív világ felépítése helyett megkettõzi a való világot. Folyamatos reflektálás folyik a valóságra. Nem tudok nem arra asszociálni, ahogy az egyes étteremláncok behálózzák a gyerekeket. Ugyanaz a logika, bár szolidabb és jóval szofisztikáltabb eszközökkel, mint egy úttörõtábor. Magyarul rendszermarketing, világképregény. Jó, nincsenek illúzióink, sok ilyen termék pereg a filmvásznon hétrõl hétre. És miért pont a gyerekeket hagynák ki belõle? Csak mégis a mese ilyetén megcsúfolása bántó tud lenni. Hollywood menüi kakaóba mártva. Ne tessen minket hülyének nézni, bácsi.
- dédé -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
H
