A szerzõ, Halász Péterék egykori társulatának tagja késõbb mint filmrendezõ-forgatókönyvíró jelentkezett, és majdnem ötvenévesen adta ki elsõ verseskötetét, mely harminc év termését tartalmazza.
A karcsúnak mondható könyv a válogatott versek gyûjteményeinek szerkezetét idézi: a ciklusok, valamint azokon belül az egyes versek is kronologikus rendben szerepelnek, mégis olyan struktúrát adva a kötetegésznek, mely egy ideális olvasati lehetõséget nyújt; a verseknek valóban önálló tematikus és konstrukciós ívük van, s ekképp akár egyetlen szövegnek is tekinthetõk. Nyoma sincs kísérletezgetésnek, útkeresésnek; de a "többnyelvûség" (mert a török anyanyelvû szerzõ magyar és német nyelvi közegben szocializálódott) is csak korlátozottan érzékelhetõ: egy német nyelvû cím, valamint egy német és egy angol mottón kívül egy vers (Kelet-Berlin, 1984) németül is szerepel a magyar változat mellett. A szövegek sokféleségének, az alaki pluralizmusnak az oka inkább a szerzõ viszonyulásában keresendõ: Togay voltaképpen
tét nélkül,
"minden külsõ szempont és/vagy következmény figyelembevétele nélkül" ír. Ez a mozzanat mindenképp külön kritikát igényelne, ám véleményem szerint ez a feszélyezetlenség poétikai nóvumként jelentkezik, ugyanis a szövegekben keresetlen egyszerûséggel megszólaló hang erõltetettség és a megfelelni akarás kényszere nélkül tud a lehetõ legtermészetesebben beszélni. A kvázi-enigmatikus megszólalásban Togay leginkább Kemény István nem is oly távoli rokonának tûnik, például az ilyen versszakokban: "A kezdet teleszívja magát véggel, / az õszi nap megtelik éggel, / a hajó utolsót dohogva / lassul, és kiér a partra" (Nárcisz kutyával déli városban); de a bizonytalanság és a rákérdezés, a tervezett és a végül megtett cselekvések közötti különbség belátásának feszültsége is hasonlóképpen jelenik meg: "Hirtelen rájöttem, hogy nem azt / mondom, amit gondolok, és hogy / nem azt gondolom, amit gondolhatok" (A róka intelme). További hasonlóság látható a gyermekkort felidézõ versek között: mindkét szerzõ esetében lényeges és meghatározó korszakként, valamint a jelen nézõpontjából helyreállíthatatlan "tárgyként" tételezõdik. Formai szempontból a versek legnagyobb része - a fentebb jelzett fesztelenségnek is köszönhetõen - a szó eredeti értelmében vett szabadvers, néhol monoton doromboló, másutt mágikusan lüktetõ szöveg, ritkán feltûnõ, kötetlenül kószáló (és nem feltétlenül a sorok végére helyezett) rímekkel kísérve. Egyes versek a dal könnyed formáját öltik magukra, ironikusan (olykor pedig cinikusan) ellenpontozva akár a tartalom, a mondandó súlyát is (ilyen például a "csodaváró" Jövendölés vagy a meglepõ eredménnyel járó öngyilkossági kísérletet leíró Jean-Benoit esete a Smith & Wessonnal). Másutt viszont a forma szikársága, a "strukturalista" módszerek enyhítik a megszólalót nagyon is közelrõl és érzékenyen érintõ események taglalásának nehézségeit. (Így például az Egy öngyilkos barátomra címû versben az elsõ versszak ismétlõdik meg háromszor, minden alkalommal újabb és újabb szavakat "radírozva ki" annak szövegébõl, többszörösen is elõkészítve az utolsó sort, egy üzenetet, mely tartalmában valószínûleg hamissá vált: "Mama, elmentem, estére otthon leszek!")
A számtalan intertextuális utalás, az idézetek és allúziók egyfelõl széles körû olvasottságról tesznek tanúbizonyságot, másfelõl pedig messze többek, mint egyszerû ráhagyatkozások a kanonizált szövegekre: a legtöbb esetben már-már interpretáció értékû "metatextusok". A legtöbb hivatkozás T. S. Eliotra vonatkozik, az általa is megörökített Luther Burbank jelen kötet több versében (sõt az egyik ciklus címében) is megjelenik mint a beszélõ egyik alakmása. De ez az alteregó számos egyéb kontextus ismérveit magára veheti és veszi is, a legjellemzõbben talán a Burbank megsimogat egy lovat címû versben, melyben a másutt is feltûnõ bázeli filozófiaprofesszor utolsó épelméjûnek (vagy elsõ nem épelméjûnek) mondott cselekedetére ismerhetünk. De megelevenedik még többek között Rilke, Hölderlin, Goethe, Frege és a "szobatudós" Kant is; valamint külön figyelmet érdemel Arthur Rimbaud egyik leghíresebb versének parafrázisa (Ma bohéme).
A kötet legemlékezetesebb pillanatait a viszonylag hosszú versek jelentik, melyeknek kompozíciós technikája ismét csak Eliotot, valamint Ezra Poundot (miglior fabbro) idézi. Ilyen a címadó vers, a Fénykutya és vonat, melynek több hangon megszólaló emlékezéssora egy utazás keretei közt zajlik; s ugyanígy
egy utazás
szolgáltat díszletet az Ulisszesz visszatér emlékezéscsõdjének, melynek különös, logikailag látszólag nehezen védhetõ konklúziója általános érvényû axiómaként értelmezhetõ: ">>Emlék! - kiáltott fel Ulisszesz - saját emlékem vagyok, / és ez az emlék gyötör a múltból visszatérve!ÉOrlando a Genfi-tónál) pedig Virginia Woolf korszakokat végigélõ, nemet változtató hõse azon a helyen állapodik meg ("kávét rendelek és megöregszem"), mint Eliot egyik, a Waste Landben megszólaló beszélõje ("Ültem és sírtam a Genfi-tó vizeinélÉ" - Vas István fordításában, s maga is intertextuális utalás egy zsoltárra), egyfajta létmodellt felmutatva, s feltéve a "Minek is foglya a lélek?" valószínûleg megválaszolhatatlan kérdését.
A szerzõ irodalmi élettõl (és elittõl) való távolmaradása számomra eleve szimpatikus jelenség; ha a kritika képes lenne kimozdulni a rá jellemzõ belterjességbõl (s ha nem vallana olyan kudarcot, mint a már említett Kemény István recepciója esetén), komolyabban feltárhatná Can Togay poézisének erõvonalait és hatáseszközeit, a nagyközönség pedig (némi reklám segítségével) minden bizonnyal hamar rá fog érezni e líra sajátos ízére.
k.kabai lóránt
Aranykor Kiadó, 2004, 133 oldal, 1790 Ft
