Hogy van-e olyan életkor, amikor már "nem illik" rocklemezzel állni elõ, az nagyon gyermeteg kérdés, de ha már így szóba hoztam: nincsen. Azon viszont én is meglepõdtem, hogy Nancy Sinatra hatvanhárom évesen rukkolt ki az év egyik legérdekesebb rocklemezével, hiszen egy hangot sem hallatott magáról már vagy harmincöt éve. Aztán zavaromban búvárkodni kezdtem, s mint kiderült, azért valamivel árnyaltabb a kép: egy-két dalt a hetvenes-nyolcvanas években is felvett, csak éppen bármiféle következmény nélkül. Jut eszembe: egyáltalán tetszenek még emlékezni rá?
Nancy Sinatra (1940, New Jersey) Los Angelesben cseperedett fel, ahol sokáig csak arról szólt az élete, hogy õ a Frank lánya. Pedig igazán komolyan vette magát: táncolni, zongorázni és énekelni tanult, egy rakás filmben is megfordult, de hogy mint énekesnõ berobbanjon, arra várnia kellett 1965-ig. Abban az évben Lee Hazlewood country- és popsztár, szerzõ, énekes és producer kapta a szárnya alá, s hogy nyomban a listára került (So Long Babe), az semmi: már csak egy-két hónap kellett, hogy a These Boots Are Made For Walkin megjelenésével megszülessen a hatvanas évek egyik megaörökzöldje és pop-ikonja. Onnantól aztán Frankrõl beszéltek úgy, hogy a Nancy apja, de nem sokáig: a hatvanas évek végére Nancy kifulladt, majd lényegében eltûnt. Egy válogatásnyi slágert mindenesetre maga mögött hagyott: a Sétáló csizmák mellett a Sugar Town, aztán az apjával énekelt Something Stupid vagy a Hazlewooddal énekelt Some Velvet Morning igazán megemlíthetõ.
Sõt. A "szürkület himnuszaként" aposztrofált Some Velvet Morningnak kimondottan nagy keletje lett ezután: még Szabó Gábor is feldolgozta, bár engem inkább Lydia Lunch és Rowland S. Howard brutálverziója izgatott jobban. A radikálisoknak valahogy nagyon bejött ez a világ, a Sonic Youth 1998-ban még arra is rávette Hazlewoodot, hogy huszonöt év múltán új lemezt készítsen (Farmisht, Flatulence, Origami, ARF!!!), de a legtöbben nyilván a Kill Bill zenéjébõl csodálkoztak újra Nancyre (Bang Bang - My Baby Shot Me Down). És ezzel nagyjából meg is érkeztünk.
Azt tükrözi az új album is, hogy Nancynek reneszánsza van: csupa olyan híresség írta a számait, aki a feltétlen hívének vallja magát. Lássuk csak, a Bono-Edge páros, a Sonic Youth, a Calexico, Jon Spencer, Morrisey, Jarvis Cocker például. Játszanak is többen. Persze attól, hogy õk ügyes fiúk, még nem kéne elájulni, azt eddig is tudtuk; ez a lemez attól olyan izgalmas, hogy "hirtelen" kiderült, Nancy kitûnõ énekesnõ. A hangjának pedig semmi köze a szõke cicababás emlékeinkhez: ereje van, súlya van, levegõje van (mint mondjuk Marianne Faithfullenak, már a könnyebb tájékozódás kedvéért).
Olyan szám, amit inkább nem kellett volna, nem került a korongra; viszont van itt három, ami tényleg kiemelkedõ. A Burnin' down the Spark vehemens latin countryja a Calexicótól, aztán a Sonic Youth sejtelmes-zajos fénykorát idézõ Momma's Boy, és legutoljára a dzsesszes-füstös Two Shots of Happy, One Shot of Sad, Bonóéktól egészen szokatlanul. Bizony, jól tetszenek hallani: Nancy könnyedén belesimult az utóbbi harminc évbe; és jöhet neki country, rock, pop, bármi, tetõtõl talpig mögötte van.
Minden jó, ha ilyen jó a vége. Ha kérhetem, egy pár topánkába még beszállnék.
Marton László Távolodó
Sanctuary/CLS, 2004
