Koncert: A keresztapa fõztje (Maceo Parker)

Zene

Tavasszal lefújták Maceo Parker turnéját, mûteni kellett hirtelen. Most, köszöni, jól van. Úgy másfél hónapot tölt Európában, s szinte minden este fellép. Reggel beül a buszba, délután, ha minden igaz, megérkezik, aztán beállás, vacsora, koncert, szállás, majd elölrõl.

Tavasszal lefújták Maceo Parker turnéját, műteni kellett hirtelen. Most, köszöni, jól van. Úgy másfél hónapot tölt Európában, s szinte minden este fellép. Reggel beül a buszba, délután, ha minden igaz, megérkezik, aztán beállás, vacsora, koncert, szállás, majd elölről.

Nem tudom, hogy a hatvanegy éves Maceo mindezt hogyan bírja. De az biztos: az A38 hajón hibátlanul vasalt öltönyt viselt a zenekarával, és a színpadon töltött három órában dőlt belőlük a mosoly, nyoma sem érződött a fáradtságnak. Valamit nagyon megtanulhattak a profizmusról. Meg aztán funkyt nem is lehet leeresztve játszani.

H

Maceo Parker az Észak-carolinai Kinstonban született, nyolcévesen kezdett szaxofonozni. Ray Charleson, Hank Crawfordon, Cannonball Adderleyn és Charlie Parkeren nőtt fel, de nem kellett sok, hogy gyúrni kezdje a maga stílusát. Azt a funkysat, amitől James Brown hamarosan kifeküdt.

Brown először nem is Maceót, hanem Melvin nevű bratyóját, a dobost hallotta meg egy greensborói klubban. Egyből munkát ajánlott neki, de Melvin azt mondta, csak Maceóval együtt kapható. Hogy aztán Melvin meddig húzta Brownnal, azt nem tudom, Maceónak mindenesetre '64-től biztos helye volt a zenekarában. Persze neki sem lehetett könnyű. Brown ellen (az anyagi vagy szakmai összezörrenések folytán) nemegyszer fellázadtak a muzsikusai, Maceo is gyakran lelépett a következő tíz évben. Ekkor készítette, így készíthette az első önálló dolgait Maceo & All The King's Men néven: Doing Their Own Thing (1970), Us (1974), Funky Music Machine (1975), több "zendülő" társával közösen. Mégis, a távolból nézve azt mondhatni, hogy Maceóra számíthatott Brown. Együtt voltak a legerősebb korszakában - Say It Loud, I'm Black and I'm Proud, Sex Machine, Get On The Good Food, Payback, Hell albumok -, és a nyolcvanas évek közepén is mögé állt, amikor a lemerült Brown újra próbálkozott.

Közben persze kijárt egy másik iskolát is, a George Clinton-féle (dzsessztől, rocktól, pszichedéliától, őrülettől fortyogó) P-Funkot. Clinton zenekaraiba, a Funkadelicbe és a (poposabb) Parliamentbe több tekintély is átnyergelt Brown legendás kíséretéből, a JB's-ből, köztük a pozaunos Fred Wesley, a szaxofonos Pee Wee Ellis és a basszeres Bootsy Collins. Hogy ezután hányféle Clinton- vagy Collins-albumon szerepeltek együtt, azt most hagynám, az viszont érdekes, hogy tizenöt év múlva, az első igazi Parker-szóló-albumon is játszott Wesley, Ellis és Collins. Az 1990-es Roots Revisited ugyanis nem funky-, hanem dzsesszlemez volt, más kérdés, hogy Parker gyökerei nem a bebopban, hanem a rhythm and bluesban és a soulban kapaszkodtak meg. Aztán nem volt megállás, egymást érték a funky- és dzsesszalbumok: a Mo Roots (1971) és a Southern Exposure (1993) a dzsesszes, a Life On Planet Groove (1992), a Funk Overload (1998), a Dial Maceo (2000) és a Made By Maceo (2003) a funkys körbe való.

H

A Life On Planet Groove borítóján olvasható az a szlogen, ami a Maceo-koncertek "védjegyévé" vált a mai napig: "Két százalék dzsessz és kilencvennyolc százalék funk!" Ez most a hajón sem volt másképp, de amúgy is érdemes elidőzni ennél a koncertlemeznél, hiszen egyedül a Planet Groove kárpótolhatja azokat a veszteseket, akik lemaradtak Maceo fellépéséről. A stúdiólemezek lekerekített, három-négy perces felvételei legfeljebb sejtetni tudják, hogy (ugyanazok a számok) mire lehetnek képesek tíz-tizenöt perc repülési idő esetén. A felállás és a repertoár változott '92 óta, de a hangulat és az íz ugyanaz maradt: funky old school, James Brown fénykorának elementáris modorában.

Mégsem gondoltam, egyáltalán nem gondoltam, hogy Maceo James Brown tollaival ékeskedik. Amikor a klasszikusait énekelte-fújta, akkor sem. Nem is tudom, hogy van ez valójában. Mintha valamikor, csiki-csuki módon, James Brown dolgait Maceo követte volna el... És most ne "lenyúlást", hanem valami különleges kölcsönhatást tessenek érteni ez alatt.

Maceo Parker sokakkal dolgozott már, akik nála "nagyobb sztárok", vagy a funky modernebbnek tetsző stílusait művelik. (De La Soul, Prince, Living Colour, Red Hot Chili Peppers, Keith Richard, Bryan Ferry s így tovább.) Amikor lemezt készít - mint például a Dial Maceo címűt -, alkalmasint maga is belesimul a széljárásba, de egy koncert mégiscsak más. Olyankor marad a keresztapák főztjénél.

Azokat a múlhatatlan időket idézve fel, amikor funkyt kezdtek játszani olyan dzsesszzenekarok, mint a War, az Earth, Wind & Fire, a Kool and the Gang. Vagy Miles Davis, akinek a szellemét többször is lebegni hallottam a színpad fölött. "Ez igen, csettintgetett, micsoda szólók!" - Na ja. Maceo altszaxijához Greg Boyer pozaunja és Ron Tooley trombitája... - tiszta sor. De a Hammond, a két gitár, a dob és a vokál is abszolút tuti. Förszt klassz. És egyáltalán, fantasztikus minőség. És baromi meló.

Hogy mondjam, nehéz dolga van ma egy tánczenekarnak, ha be akar engem kajálni. Éjszaka csomó vezetés, szóval pia nuku, meg hát öreg is vagyok, fehér is vagyok, görcsös is vagyok - XXL macerás eset. Funkyt meg, ugye, nem lehet leeresztve hallgatni. De itt nem volt mese. Maceónak megadtam magam.

Marton László Távolodó

A38 hajó, október 19.

Neked ajánljuk