Lemez: Kontrollált eksztázis (Don Byron: Ivey-Divey)

  • Czabán György Buborék
  • 2004. november 4.

Zene

Egy bronxi postás fiának az orvos valami fúvós hangszert javasolt asztma ellen. A gyerek a klarinétot választotta, talán mert a környéken virágzott a zsidó szubkultúra. Aztán elvégzett néhány iskolát, és az elsõ albumával rögtön robbantott is (Don Byron plays the music of Mickey Katz) - merthogy miért játszik egy fekete ember zsidó zenét? Ami a továbbiakat illeti, a Tuskegee Experiments a free jazz és a klasszikus zene között mozgott, a Nu Blaxploration a hiphop és a funky felé kalandozott, a Bug Music a harmincas évek szvingkorszakának adózott, a Music For Six Musicans pedig a karibi gyökerek körül matatott, lévén a papa egy kalypsoegyüttesben bõgõzött, amikor épp nem a leveleket hordta.

Egy bronxi postás fiának az orvos valami fúvós hangszert javasolt asztma ellen. A gyerek a klarinétot választotta, talán mert a környéken virágzott a zsidó szubkultúra. Aztán elvégzett néhány iskolát, és az elsõ albumával rögtön robbantott is (Don Byron plays the music of Mickey Katz) - merthogy miért játszik egy fekete ember zsidó zenét? Ami a továbbiakat illeti, a Tuskegee Experiments a free jazz és a klasszikus zene között mozgott, a Nu Blaxploration a hiphop és a funky felé kalandozott, a Bug Music a harmincas évek szvingkorszakának adózott, a Music For Six Musicans pedig a karibi gyökerek körül matatott, lévén a papa egy kalypsoegyüttesben bõgõzött, amikor épp nem a leveleket hordta.

Az Ivey-Divey mindezen hatások szintézise. Úgy keveri a post-bopot, a szvinget és a funkyt, hogy az egyaránt megközelíthetõ a mainstream és az avantgárd felõl. Stilárisan gazdag, sûrû zene, néhol csipetnyi humorral. A klezmertáncos eksztázisa éppúgy bele van szõve, mint a downtown-funky lazasága. A klarinét-zongora-dob felállás archaikusnak tûnhet az elsõ hallásra, de nem az. A régi idõkbõl csupán a kollektív improvizáció technikáját emelik át, s közben olyan belassulások, rágyorsulások, látszólagos szétesések és valóságos egymásra találások követik egymást, amilyeneket csak a legnagyobbak tudnak.

Mint amilyenek õk. A zongorista Jason Moran a kortárs dzsessz egyik legfontosabb ifjú tehetsége. Elsõ saját albuma 1999-ben jelent meg, s azóta még kijött négy. Andrew Hill és Herbie Nichols hatása érzõdik rajtuk; Moran olyan társakkal játszik, mint Cassandra Wilson, Steve Coleman, Sam Rivers vagy Greg Osby. Jack DeJohnette, a veterán dobos meg jobb, mint valaha. A hatvanas években a Charles Lloyd Quartetben tûnt föl, majd Miles Davis elektromos zenekarában folytatta. Azóta rengeteg lemezen megfordult, kalandozott a fúziós zene világában, saját együtteseket vezetett, állandó tagja a Keith Jarrett Standards triónak. Színesen és intenzíven dobol, de játékában végig dominál a szving.

Néhány felvételen a trió kiegészül a trombitás Ralf Alessivel és a bõgõs Lonnie Plaxicóval, egy darabban pedig Byron tenorszaxofont ragad. Nyúlhat persze bármihez, ma õ a legkelendõbb klarinétos a placcon, aki zenekarvezetõ komponistaként a különféle hatásokból eredeti hangzást dolgozott ki. Nem lepõdnék meg, ha az ilyen-olyan szavazásokon súlyos díjakat kapna. Én az év albumánál esküdnék rá.

Czabán György Buborék

Blue Note Records, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.