Egy bronxi postás fiának az orvos valami fúvós hangszert javasolt asztma ellen. A gyerek a klarinétot választotta, talán mert a környéken virágzott a zsidó szubkultúra. Aztán elvégzett néhány iskolát, és az elsõ albumával rögtön robbantott is (Don Byron plays the music of Mickey Katz) - merthogy miért játszik egy fekete ember zsidó zenét? Ami a továbbiakat illeti, a Tuskegee Experiments a free jazz és a klasszikus zene között mozgott, a Nu Blaxploration a hiphop és a funky felé kalandozott, a Bug Music a harmincas évek szvingkorszakának adózott, a Music For Six Musicans pedig a karibi gyökerek körül matatott, lévén a papa egy kalypsoegyüttesben bõgõzött, amikor épp nem a leveleket hordta.
Az Ivey-Divey mindezen hatások szintézise. Úgy keveri a post-bopot, a szvinget és a funkyt, hogy az egyaránt megközelíthetõ a mainstream és az avantgárd felõl. Stilárisan gazdag, sûrû zene, néhol csipetnyi humorral. A klezmertáncos eksztázisa éppúgy bele van szõve, mint a downtown-funky lazasága. A klarinét-zongora-dob felállás archaikusnak tûnhet az elsõ hallásra, de nem az. A régi idõkbõl csupán a kollektív improvizáció technikáját emelik át, s közben olyan belassulások, rágyorsulások, látszólagos szétesések és valóságos egymásra találások követik egymást, amilyeneket csak a legnagyobbak tudnak.
Mint amilyenek õk. A zongorista Jason Moran a kortárs dzsessz egyik legfontosabb ifjú tehetsége. Elsõ saját albuma 1999-ben jelent meg, s azóta még kijött négy. Andrew Hill és Herbie Nichols hatása érzõdik rajtuk; Moran olyan társakkal játszik, mint Cassandra Wilson, Steve Coleman, Sam Rivers vagy Greg Osby. Jack DeJohnette, a veterán dobos meg jobb, mint valaha. A hatvanas években a Charles Lloyd Quartetben tûnt föl, majd Miles Davis elektromos zenekarában folytatta. Azóta rengeteg lemezen megfordult, kalandozott a fúziós zene világában, saját együtteseket vezetett, állandó tagja a Keith Jarrett Standards triónak. Színesen és intenzíven dobol, de játékában végig dominál a szving.
Néhány felvételen a trió kiegészül a trombitás Ralf Alessivel és a bõgõs Lonnie Plaxicóval, egy darabban pedig Byron tenorszaxofont ragad. Nyúlhat persze bármihez, ma õ a legkelendõbb klarinétos a placcon, aki zenekarvezetõ komponistaként a különféle hatásokból eredeti hangzást dolgozott ki. Nem lepõdnék meg, ha az ilyen-olyan szavazásokon súlyos díjakat kapna. Én az év albumánál esküdnék rá.
Czabán György Buborék
Blue Note Records, 2004
