Koncert: Bõszen és engedékenyen (Budapesti Õszi Fesztivál)

  • - té.pé -
  • 2004. október 28.

Zene

A félhomályban nyolc ember. Egy szál brácsa adja az egyenletes lüktetést lépteink alá, míg elfoglaljuk helyünket a Merlin meredek nézõterén. A hangközök enyhén disszonánsak, de a hozzájuk társuló szöveg nélküli énekhanggal együtt mégis egyfajta egységet alkotnak.

A félhomályban nyolc ember. Egy szál brácsa adja az egyenletes lüktetést lépteink alá, míg elfoglaljuk helyünket a Merlin meredek nézőterén. A hangközök enyhén disszonánsak, de a hozzájuk társuló szöveg nélküli énekhanggal együtt mégis egyfajta egységet alkotnak. Aztán - a klasszikus forgatókönyv szerint - sorban bekapcsolódik a többi játékos is (négy ütős, egy viola da gamba és még egy énekhang), a tempó észrevétlenül fokozódik, a hangerő a végén már tombol, az énekhang szabadon ugrál a többoktávnyi ambituson belül. Akár élvezhetném is a beates lüktetést, dobolhatnám én is a lábammal a ritmust, ha nem volna az egésznek olyan gagyiszaga. "Ez a jövő volt már egyszer", és - teszem hozzá rögtön - már akkor sem szerettem ezt a poszt-anarchista, punk-rock utánzatú, átverésgyanús "kortárs" művészetet.

Ágens

performanszához Sosztakovics ma is jól csengő nevét és szellemét idézte meg. A műsorfüzet szerint az orosz szerző vonósnégyesei ihlették az előadást. Ez minden bizonnyal igaz. De az elrejtett idézetek és az azokból kinövő improvizáció mégsem állt össze valami komolyan vehető új anyaggá. A szerkezet egyszerű és gyorsan átlátható: kevés hangszer lassan, majd egyre több gyorsan játszik. A végén már repülnek a dobverők, a kisebb zajkeltő eszközök egymás hangszeréhez - a művész, amint elpusztítja saját médiumát, lásd: Hendrix -, s az Egon Schiele kitárulkozó nőalakjait idéző Ágens kifulladásig vijjog a mikrofonba. Szerencsére mire a maradék lószőr is elszakad a brácsa vonóján, véget ér az egyórás előadás. (Október 17., Merlin Színház)

Egyfajta "undorgrund" romantikát idéz a Kultiplex névre keresztelt műintézmény a Kinizsi utcában. A sötét, füstös falakon gondosan megtervezett műfirkák, az előtérben kevés asztal, sok füst, sör- és emberszag. Kívül-belül tétova, kicsit ijedt értelmiségiek a zenei élet felső osztályából. A levegőben a "Biztos, hogy jó helyre jöttünk?" kérdése lebeg megválaszolatlanul. A frissen szellőztetett s meglepően kellemes klímát árasztó kis teremben

az Accord Vonósnégyes

köré sűrű hálót sző a telt háznyi érdeklődő. A fiatal zenészek alig karnyújtásnyira a közönségtől három kortárs szerző kvartettjét adják elő. Fantasztikusan. Fekete Gyula háromtételes műve két éve keletkezett a zeneakadémistákból álló csapat kérésére. A Feketére jellemző biztos formálás, a szabad stiláris játékok, a kontrasztáló tételrend ügyesen és közérthetően beszél komoly és könnyed dolgokról egyaránt. Petrovics Emil II. Vonósnégyese az 1991-es bemutató óta állandó darabja a Bartók Vonósnégyes repertoárjának. A különös műgonddal kicsiszolt, egy korszakot lezáró, összefoglaló alkotás teljes koncentrációt igényel mind az előadóktól, mind a befogadóktól. Itt mindkettő adott volt. A kicsit száraz akusztikai térben a mű legapróbb finomságai - pizzicatók, glissandók stb. - is jól hallhatóvá váltak. Ahogy a szerző megjegyezte: ezt a művet lehet másként játszani, de jobban aligha. A szerzői triász legfiatalabb tagja, a jelenleg is akadémista Kákonyi Árpád vonósnégyese virtuóz alkotás. Motorikus anyagok váltakoznak lírai részekkel, a feszülő disszonancia a konszonáns területekkel. Az Accord tagjai még el sem hagyták a Zeneakadémia intézményét, de máris számos szakmai sikert mondhatnak magukénak. Az esti teljesítményük alapján teljes joggal. Igazi kvartettjáték, az instrumentumok valódi (és nem csak technikai) birtoklása, az igényes hangzás és persze az ifjúi lendület még messzire-magasra viheti őket. (Október 20., Kultiplex)

A királynő zeneszerzője 70 éves. Ez alkalomból ünnepi hangversenyt rendeztek tiszteletére az őszi fesztivál szervezői.

Sir Peter Maxwell Davies

négy zenekari alkotása mindenkit meggyőzhetett arról, hogy lehet kortárs zenét írni az állandó kis szekund-nagy szeptim hangközök ismételgetése nélkül is, és hogy a "neonormális" zene nem feltétlenül jelent kritikátlan, köldöknéző romantikát, önfeladást vagy stiláris álarc mögé bújást. A Termékenységvarázslás: MacDonald táncok című könnyed zenekari alkotás egyfajta burkolt hegedűverseny, ahol a szólista a skót népi hegedűjáték által inspirált szólama hol ellenpontozza, hol hangsúlyozza a zenekar anyagát. A szólót a Danubia Szimfonikus Zenekar koncertmestere, Hutás Gergely játszotta nagyon felkészülten, kifejező módon. A tíz éve keletkezett V. szimfónia bár ötletekben gazdag alkotás, a mondanivalóhoz képest kissé talán túlméretezett mű. Viszont alkalmat adott arra, hogy a zenekar bebizonyíthassa, jóval túlnőtt már az ifjúsági zenekar kategórián. Míves hangzás - főleg a vonósokban -, szép hangszeres szólók, intenzív játék és teljes figyelem-összpontosítás jellemezte előadásukat egész este. A Strathclyde Concert No 4. egyike Maxwell Davies tíz versenyművének. A terjedelmes klarinétconcerto két egymásba kapcsolódó tételből és rengeteg klarinéthangból áll. Ez utóbbit Dimitri Ashkenazy kívülről adta elő. Hangja nem különösebben érdekes, de frazeálása, kifejezőereje végül mégis feledhetetlenné tette az előadást. Végezetül következett a szerző legnépszerűbb és a pesti közönség által is a legnagyobb tapssal jutalmazott darab: An Orkney Wedding, with Sunrise. Az apró részekből összeálló, derűs hangvételű, jól hangszerelt zenekari opus vidám befejezése volt az ünnepi estének. (Október 24., Zeneakadémia nagyterme)

- té.pé -

Neked ajánljuk