Zene

A két CD-t tartalmazó kiadvány egyik lemezén Schumann két dalciklusát (A költő szerelme, op. 48; Dalcsokor, op. 39) énekli Stella Doufexis (1968–2015) Daniel Heide zongorakíséretével, a másikon a korán elhunyt görög-német mezzoszoprán özvegye, Christian Jost 21. századi átdolgozásában és a közepes tenor, Peter Lodahl előadásában, a szerző által vezényelt Horenstein Ensemble kíséretével halljuk a Dichterliebét.

Huszonkét évesen minden idők egyik legfiatalabb koncertmestere, saját kvartettje van, rengeteg szólókoncertet ad, és még a New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált és Mesterkurzust is megszervezte. A hegedűművésszel a zenésszé válásról, az amerikai és európai zeneoktatás különbségeiről beszélgettünk. Meg arról, hogy mi van, ha a koncertmester és a karmester merőben mást gondol az előadandó műről.

Van valami sajátos báj abban, hogy összeáll néhány jeles muzsikus (bár az egyiket inkább filmkészítőként ismerjük), akik még sohasem zenéltek együtt, és gyakorlatilag szabad improvizációként, vágatlanul egy ültő helyükben felvesznek öt, összességében egy egész lemezt kitevő darabot.

Bayreuth tavaly nyárra kiszemelt Lohengrinje, Roberto Alagna végül visszariadt énekesi komfortzónájának elhagyásától, s helyette Piotr Beczała vállalta a címszerepet – közös szerencsénkre.

Jasna Jovićević koncertje előtt nem gondoltam volna, hogy a formák feltétlen és alázatos tiszteletét fogom kihallani egy avantgárd jazztrió játékából, de ez történt, amikor végighallgattam friss lemezük bemutatóját.

Pontosan egy nemzedékkel fiatalabb ta­nács­adóm szokta emlegetni evidenciaként: mégiscsak a kamarazene a legjobb. Főszereplő is vagy, epizodista is, és közben megtanulod, mi az alkalmazkodás.

A punk keresztapja, a stage diving feltalálója és a rock and roll nagy túlélője tisztességes punkkoncertet adott a Budapest Parkban. Tisztességeset, mert mindenki azt kapta, amiért jött: nagy slágereket, tévedhetetlen beszt­ofot, és persze a rockzene utolsó örökmozgóját Mick Jagger mellett, aki még ma is tud mindent, amit félszázada tudott.

Április 1-jén, de nem tréfa.

Az új, sorrendben negyedik Ed Sheeran-lemez címe önmagában is ironikus: a folytatása ugyanis a még 2011-ben kiadott No. 5 Collaboration Project EP-nek, amelyet (négy előzményével együtt) Sheeran azért rakott össze érdekesnek és formabontónak szánt, underground grime előadókkal közösen felvett dalokból, hogy valamelyik nagy kiadó végre szerződtesse.