A punk keresztapja, a stage diving feltalálója és a rock and roll nagy túlélője tisztességes punkkoncertet adott a Budapest Parkban. Tisztességeset, mert mindenki azt kapta, amiért jött: nagy slágereket, tévedhetetlen besztofot, és persze a rockzene utolsó örökmozgóját Mick Jagger mellett, aki még ma is tud mindent, amit félszázada tudott. Csípőficamos kacsaként végigtáncolni a koncertet, félistenként szétkapatni magát az eksztázisig hergelt közönséggel, és úgy meghalni a földön fetrengve, hogy az ne a rock and roll kötelező cirkuszának, hanem a magát ájulásig bulizó műfaj esszenciájának tűnjön. Az igazi, téttel bíró polgárpukkasztás már a múlté, de még akkor is vegyült valami tagadhatatlan punkság ebbe a koncertbe, ha Iggy Pop már rég nem hugyozik a hangládák mögé, sörösüvegek sem zúgnak el a feje mellett, és ő sem idegesíti halálra, hanem alázatosan kiszolgálja és csak brahiból fricskázza kicsit a közönségét. Mert hiába emlékeztet ikonikus felsőteste egyre inkább Boris Karloff Múmiájára, és hiába láttuk az őrületét épp így, pontról pontra megelevenedni, ha a belőle szétsugárzó energia még most is felrobbantja a színpadot és szétfeszíti a ma már biztonságosan játszott rockbiznisz kereteit.
Punk volt már a kezdés is, ahogy rögtön elsütötte világverő slágereit, amelyek – legalábbis a rádióban – sosem voltak slágerek: I Wanna Be Your Dog, Gimme Danger, The Passenger, Lust for Life. A bravúr abban rejlett, hogy az energiaszint később sem csapott a kimagasló alá, amiben nem kis szerepe volt a műsor gerincét adó és dekadens bájukból ötven év után sem vesztő The Stooges-számoknak, amelyekkel Iggy Pop nemcsak a punkzenét, de a rákövetkező nagy rockzenei hullámok többségét is megelőlegezte a grunge-tól az ezredfordulós bluesrock-forradalomig. A New Orleans-i kocsmazenekarok színességét idéző kísérőinek leginkább ezek az első két Stooges-lemezről ideollózott, az LSD és a free jazz befolyása alatt született önpusztítások álltak a legjobban. Fura volt ugyan az Asheton testvérek szétcsapott, de eredetien kalimpáló játéka után professzionális alapokkal és bluesos gitározással hallani a T.V. Eye vagy az I’m Sick of You protopunkját, de a szigorúan a háttérben maradó és eminensen ácsorgó együttes képes volt az énekes életművének legtöbb árnyalatát belevegyíteni a koncertbe. Ami nem kis szó, tekintve, hogy Iggy Pop szólókarrierje zeneileg többfelé kalandozott, mint hinnénk, és az újhullámos popzenével (Blah-Blah-Blah) ugyanúgy kacérkodott, mint a 80-as években divatos glam metallal (Instinct). Ennek az obskúrus dalválasztásoktól és új számoktól szigorúan mentes koncertnek (a legfrissebb szám, a Skull Ring is 16 éves) természetesen a – berlini évek alatt, David Bowie hathatós közreműködésével készült – bulizós szólódalok rajzolták ki a másik fő csapásirányát, de azért elhangzott a hidegen menetelő Nightclubbing is, és a nyolcperces Mass Production sem ölte meg a show-t. Akadtak fontos hiányzók (a Bowie-val írt China Girl vagy a Louie, Louie), de a kockázatmentes besztofot hallva senki sem távozott csalódottan.
Mindezt kizárólag a karizmáját érintetlenül őrző főhősnek köszönhettük. Jarmusch Stooges-dokumentumfilmjében, a Gimme Dangerben meséli Iggy Pop, hogy a Roy Ashetont váltó James Williamson úgy gitározott az 1973-as Raw Poweren, mint rendőrkutyák egy drograzzián: minden sarokba benézett, mindenhova játszott valamit, ezért neki egy oktávval magasabban kellett énekelnie, hogy találjon még szabad helyet a zenében. Most, hogy a Stooges többi tagja meghalt, Williamson pedig visszavonult, Iggyre hárult a feladat, hogy kitöltse a zene minden egyes zegzugát, és ez a kopni csak minimálisan kopó hangjával és nyugdíjas éveire is csak minimálisan szelídülő akrobatikájával maximálisan sikerült neki. Ha történt csoda ezen az amúgy rutinból játszott koncerten, hát ez volt az: hogy az elismerésre méltó profizmus ellenére is feltámadt, és végigfickándozta a koncertet a rock and roll ördöge, s olyan elementáris őserővel terítette be a táncteret, olyan mocskosul őszintén szórakozott és szórakoztatott, ahogy erre a rocklegendák rohamosan fogyatkozó színpadán tényleg csak Mick Jagger képes még. Ezért aztán még az indulatát is elhittük neki, amikor nem tudta eljátszani az utolsónak hagyott Nick Cave-balladát (Red Right Hand), mert kísérőzenekara a 10 órakor életbe lépő csendrendeletet betartva levonult a színpadról, ő pedig dühében földhöz vágott egy mikrofont. Majd még egyet. Ha ez lesz az utolsó találkozásunk, mert a 72 éves énekes nem jut el többször Magyarországra, akkor ez a kaján vigyorú, mikrofoncsapkodó Iggy Pop az, akire emlékezni szeretnék. Aki még egy euforikusan végigujjongott, de valljuk be, számára mégiscsak teljesen átlagos sorkoncert végén is kikéri magának, hogy nem döröghet el még egy számot, ha úgy tartja a kedve – és peckesen bemutat a világnak. Rock and rollt játszani máshogy nem is érdemes.
Budapest Park, július 25.
