Az új, sorrendben negyedik Ed Sheeran-lemez címe önmagában is ironikus: a folytatása ugyanis a még 2011-ben kiadott No. 5 Collaboration Project EP-nek, amelyet (négy előzményével együtt) Sheeran azért rakott össze érdekesnek és formabontónak szánt, underground grime előadókkal közösen felvett dalokból, hogy valamelyik nagy kiadó végre szerződtesse.
Nos, azóta a szőrmók angol énekes akkora szupersztár lett, mint a ház, akár ezt is ünnepelheti ezzel a vendégekkel sűrűn telerakott, habár emiatt meglehetősen széttartó albummal. Itt a közreműködők többsége saját jogán is sztár, de ez a tény sajnos még nem teszi az albumot perfekt poplemezzé. Ne legyenek kétségeink, Sheerannel szemben leginkább az lehetett a zeneipari elvárás, hogy vegyen fel néhány megaslágert, talán még néhány év távolából is emlékezetes dalt, a maradék műsoridőt meg kitölti a tisztes mestermunka. Az arányok azonban még a visszafogott elvárásokhoz képest is eltolódtak: a 15-ből a legtöbb majdnem üres stílgyakorlat, amelyekben Sheeran csupán azt prezentálja, milyen zökkenőmentesen tud kollaborálni jórészt a hiphop/r&b szcénából jött vendégeivel, és mennyire folyékonyan beszéli korunk nem túl izgalmas mainstream popzenéjének nyelvét. Akad itt azért pár kivétel is! A Justin Bieberrel közös I Don’t
Care duettje maximálisan passzol a fülbemászó, optimista sláger kategóriájához, köszönhetően annak, hogy egy régóta összeszokott páros írta (a Love Yourselfet is Sheeran adta Biebernek) és a kedves, fájdalommentes tinglitanglit legalább az elektro-latin ritmika felpezsdíti.
A felfedezettjével, Yebbával énekelt duettje, a Best Part of Me legalább a folk-country kategóriában megjárja, a H.E.R. dominálta I Don’t Want Your Money egy épkézláb újsulis
soulszám, a Steve Stapletonnal és a Bruno Marssal előadott BLOW retro rockolása meg azért üdítő, mert más, mint a többi.
Asylum, 2019
