Van valami sajátos báj abban, hogy összeáll néhány jeles muzsikus (bár az egyiket inkább filmkészítőként ismerjük), akik még sohasem zenéltek együtt, és gyakorlatilag szabad improvizációként, vágatlanul egy ültő helyükben felvesznek öt, összességében egy egész lemezt kitevő darabot. Az eset érdekességét az (is) adja, hogy egyikük éppen Pándi Balázs, az egyik legkeresettebb, számtalan műfajban aktív hazai dobos, aki zenélt már Merzbow, a Venetian Snares, Otto von Schirach, Thurston Moore vagy éppen Mats Gustafsson oldalán is, és ezúttal is a produkció egyik lelke volt. A négyest Marc Urselli producer-basszusgitáros rántotta össze a közös New York-i stúdiómunkára, közöttük volt a gitáron és miniszintetizátoron alkotó Jim Jarmusch is, de a legnagyobb név kétségtelenül a „másik” ex-Sonic Youth gitáros Lee Ranaldo, aki amúgy figyelemreméltóan sokrétű szólópályafutást mondhat magénak. A találomra vagy tudatosan kiválasztott, feldobott motívumokból kibontakozó zenefolyam látszólag az egymást kiegészítő, sokszor izgalmas textúrájú hangokat keltő gitárok és a gerjesztett-torzított basszus játékából bontakozik ki, amit sok tekintetben éppen Pándi dobolása tagol és tesz izgalmassá az első taktusoktól kezdve. A zene értelmezésében még az óészaki mitológiából vett számcímek (Andvari, Bergelmir, Groa, Gulltopr) sem visznek teljesen tévútra, de a zárószám Haar pontosan azt adja, amit ígér, sűrű, átható, mégis légies futamai olyanok, akár a hideg tenger felett megülő ködpára.
Trost Records, 2019
