Pontosan egy nemzedékkel fiatalabb tanácsadóm szokta emlegetni evidenciaként: mégiscsak a kamarazene a legjobb. Főszereplő is vagy, epizodista is, és közben megtanulod, mi az alkalmazkodás. Lehet, hogy a korszellem szól belőle, mindenesetre a sokszor hallott sirám (jaj, ma már nem tartanak kamara- vagy dalesteket) egyszerűen nem igaz – kiváló szólisták sora érzi természetes közegének a kamarázást. Tehát nem leereszkednek hozzá, és nem is kötelességként teljesítik. E hajlam örvendetes sűrítménye számos kamarazenei fesztivál, melyeknek felidézéséhez elég a Várjon/Simon, a Baráti/Várdai vagy – esetünkben – a Kokas/Kelemen névpárt említeni.
Az idén is a legmagasabb színvonalon játszó partnerek érkeztek a Fesztivál Akadémiára (némelyikük pedig úgynevezett világsztár). A fesztivál negyedik estjét Joshua Bell (hegedű) és Dejan Lazić (zongora) indította Beethoven Tavaszi szonátájával. Kitűnő, bár nem revelatív előadásukból emlékezetes marad, hogy Bell nem pusztán alázattal, hanem szívélyesen vonult a háttérbe, valahányszor a zongora vitte a prímet, bemutatva, mekkora öröm kíséretet adni. Bartók 5. vonósnégyesében a családi formáció (Kelemen Barnabás – hegedű, Kokas Katalin – brácsa és Kokas Dóra – cselló) sikerrel egyenjogúsította Dmitrij Szmirnovot a második hegedű szólamában. A kvartett klasszikus szerzőnek kijáró nagyvonalúsággal rajzolta fel a hídformát.
Nagyobb izgalommal és némi szorongással Bartók népdalfeldolgozásait vártam (hat darab a BB 98-as Húsz magyar népdalból). A városi környezetbe áthelyezett falusi személy, tárgy, műalkotás könnyen válhat nevetség tárgyává, „kell rá a ruha, ha már behozzuk a mezőről a városba… Úgy kell rászabni a köntöst, hogy el ne akassza a lélegzetét… a kíséret mindig csak az elveszett mezőt és falut igyekezzen pótolni” – írta közös népdalkiadványuk bevezetőjében Bartók és „Kodály Zoltán dr.”.
S hol van már ennek megvalósításához Török Erzsi (lemezen és a YouTube-on azért elérhető), aki mezőn és színpadi deszkán is otthonosan mozgott, aki népzenét és műzenét egyforma közvetlenséggel énekelt, s enyhe tájszólása itt is, ott is hiteles volt? Ráadásul a rövidített dalciklus első száma, a Régi keserves (Oly árva vagyok…) zongorás bevezetése teljesen szuverén Bartók-zene; aki először hallja, nemigen tippelne népdalfolytatásra. Balog József végig rendkívül szuggesztíven, énekesnőt és közönséget inspirálóan játszott. Horti Lilla szopránja a népdalokban megszokottnál testesebb, inkább operához való – és persze nagyon szép –, pódiummegjelenése teljesen városias. Adottságaiból erényt kovácsolva mindegyik dalból kibontotta a drámát (teatralitástól mentesen), és személyes üggyé tett „táncdalt, szomorú dalt, vegyes dalt” egyaránt, vagyis elragadó volt. (Szövegejtése még fejleszthető.) A ciklus végén közös éneklésre hívta a közönséget, olyan kedvességgel és tapintatosan, hogy senki sem érezhette kínban magát.
Az estet Dvořák A-dúr szextettje zárta; Joshua Bell és Kelemen Barnabás hegedült, Lars Anders Tomter és Makszim Riszanov brácsázott, Maximilian Hornung és Enrico Bronzi játszott csellón. Ünnepi előadás volt, olykor mintha azonos műhelyből kikerült hangszerek szóltak volna, egységes alaptónusból bontva ki a karaktereket. Az együttes ügyelt rá, nehogy elporcukrozza a sikerdarabot. A brácsások tartalmas szólamokat játszottak, nem tölteléket, Bronzi pizzicatói már-már perényisen tartalmasak voltak.
Fesztivál Akadémia a Zeneakadémián, július 23.
