Zene

Vannak jelentős zongoristák, akiknek művészete nem vált széles körben kedveltté a magyar zenehallgatók között, legfeljebb a szakma szűkebb köreiben ismert. Ilyen Rosalyn Tureck, Maria Jugyina. De említhetünk férfit is: Alexis Weissenberg (1929–2012) Magyarországon hasonlóképpen ismeretlen.

Ha van szokatlan fő fellépő az idei Szigeten, akkor az a Matt Berninger vezette The National. Nyolc évvel ezelőtt még kettővel korábbi sávban léptek fel a fesztiválon, azóta viszont rengeteget emelkedett az ázsiójuk. Ettől persze még szokatlan, hogy a nagy rapsztár, Macklemore előttük lép fel, de tényleg örömteli, hogy ez a független, középkorú és mifelénk kissé obskúrusnak számító rockzenekar headliner lehet.

Annak, aki még soha nem hallott Zazról, úgy írnánk le a franciák kedvencét, mint Edith Piaf és Janis Joplin modern kori keverékét. Az igazi neve: Isabelle Geffroy, majd’ 40 éves, de ma is kislányos bájával és vadócságával hódít, ráadásul úgy, hogy egyszerre elegáns francia hölgy és tomboló hippi, kocsmai sanzonénekes és a színpadot szétugráló rocksztár. Mindehhez társul hol reszelős, hol lágyan megszólaló hangja, tökéletesen idomulva a stílusok váltakozásához.

Lehetett tudni, hogy az énekes legújabb dobását, a California Son című feldolgozáslemezt nem fogja ekkora érdeklődés kísérni, de azt csak találgatni lehet, hogy egyáltalán miért született meg: az ihlet hiánya miatt, vagy éppen „népművelői szándékkal”?

Kevés ellentmondásosabb, egyben hatásosabb zenekar működött az elmúlt negyedszázadban, mint a Rammstein.

Tizenkét évesen debütált az Oslói Filharmonikusokkal, most, harminchárom évesen a világ egyik legkeresettebb hegedűművésze, lemezeivel sorra nyeri a rangos díjakat. Budapesti koncertje előtt Bartókról, vibratóról, régi zenéről, inspirációról, mesterekről beszélgettünk vele.

Még most sem érdemes őt teljesen elveszíteni a radarról.