„Nem a húrokon múlik”

Miranda Liu hegedűművész, a Concerto Budapest koncertmestere

Huszonkét évesen minden idők egyik legfiatalabb koncertmestere, saját kvartettje van, rengeteg szólókoncertet ad, és még a New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált és Mesterkurzust is megszervezte. A hegedűművésszel a zenésszé válásról, az amerikai és európai zeneoktatás különbségeiről beszélgettünk. Meg arról, hogy mi van, ha a koncertmester és a karmester merőben mást gondol az előadandó műről.

Magyar Narancs: Kínai származású szülőktől Kaliforniában született, hat éve Magyarországon él. Hogyan éli meg különböző kulturális identitásait?

Miranda Liu: Kínában csak egyszer jártam, az ottani kultúra nagyon távoli számomra, a nyelvet sem beszélem. Amerikainak érzem magam, viszont Magyarországot tartom a második otthonomnak, imádom a magyar nyelvet és kultúrát, szeretek a magyar közönségnek játszani. Úgy érzem, a különböző kultúrák hozzáadnak a zenélésemhez, és hálás vagyok, hogy sokszínű volt a gyerekkorom.

MN: A szülei is zenészek?

ML: Csak az anyukám. Zongoraművész, a Juilliard Schoolon végzett Sándor György osztályá­ban. Először engem is ő tanított zongorázni.

MN: Mégis hegedűs lett.

ML: Párhuzamosan tanultam zongorázni és hegedülni. Kilenc- vagy tízévesen döntöttem a hegedű mellett.

MN: Miért?

ML: Már gyerekként is úgy éreztem, hogy hegedűvel a kezemben jobban tudok kommunikálni a közönséggel. Sokkal közelebb áll a habitusomhoz, mint a zongora. Ma már látom, hogy tényleg jól döntöttem. Amúgy mindig vonzott az előadó-művészet. Egy időben táncos szerettem volna lenni.

MN: Először háromévesen lépett fel. Csodagyerek volt?

ML: Egy szólódarabot és egy négykezest játszottam az anyukámmal az osztálya karácsonyi növendékkoncertjén. Becsülettel teljesítettem a műveket. Burgmüller Arabesque című etűdjét játszottam, három négykezes karácsonyi dal mellett.

MN: Hétévesen már egy egész hegedűszólóesttel mutatkozott be. Emlékszik, miket játszott akkor?

ML: Egy kaliforniai könyvtár koncerttermében játszottam egyebek közt Dancla, Kreisler és Vivaldi műveit.

MN: A rengeteg gyakorlás mellett volt normális gyerekkora?

ML: Az iskolában sokat barátkoztam, tanítás után teniszeztem, úsztam, táncoltam és igen, játszottam is. Sok időt töltöttem könyvtárakban, évente több száz gyerekkönyvet elolvastam. Kilenc­éves koromtól kezdtem szisztematikusan gyakorolni, 10 éves koromban pedig felvettek a salzburgi Mozarteumba. Onnantól kezdve mondhatjuk, hogy nem volt normális gyerekkorom, hiszen egyetemre jártam, mindennap 6–8 órát gyakoroltam, sokat utaz­tam a koncertek miatt, és számos nemzetközi versenyen indultam. Viszont nagyon nagy örömet okozott az az időszak, mert óriási repertoárt szerezhettem meg, és a zene sok szép helyre elvitt.

MN: Mi az alapvető különbség az amerikai és európai zeneoktatás között?

ML: Magyarországon már azzal is gyerekközpontúbb az oktatás, hogy nem drága, a koncertjegyek is olcsóbbak, így a tanulók könnyebben tudják elérni a legjobb zenekarok, művészek előadásait, ami igenis fontos része a fejlődésüknek. Itt tényleg minden a diákok zenei fejlődéséről szól. Az Egyesült Államokban jobban élnek a tanárok, jobban megbecsülik a munkájukat, ugyanakkor kevesebb időt és energiát fordítanak a diákokra. Számukra az oktatás munka, Magyarországon, legalábbis én úgy tapasztaltam, inkább szenvedély.

MN: Ez magyar specialitás?

ML: Egész Európában ezt láttam.

MN: Az európai és a magyar zeneoktatás között lát markáns különbséget?

ML: Ha belegondolok, nem. A magyar és az európai zeneoktatás egyformán magas színvonalú és diákközpontú. Az egyetlen látható különbség talán az, hogy Magyarországon jól működnek az állami zeneiskolák, míg Nyugaton inkább a magántanárok jellemzők. A hegedűsöknél Magyarországon a kezdőknek először a jobb kéz technikáját tanítják meg, külföldön a bal kézét. Mivel a jobb kéz technikája sokkal bonyolultabb, jónak találom a magyar irányzatot.

MN: Tízéves korában már a Mozarteum tehetséggondozó iskolájában, a Leopold Mozart Institutban tanult Paul Roczek irányításával, majd 14 évesen felvették az Universität Mozarteum hegedű előadó-művészeti alapképzésére. Mi az, amit ott megtanult?

ML: Paul Roczek az egész bécsi klasszika egyik legkiválóbb szakértője. Az ő segítségével nagyon fiatalon átfogó képet kaphattam erről a jelentős zenei korszakról és alkotóiról. Megtanultam érteni és értő módon közvetíteni a zenéjüket, és ez messze nemcsak a hegedűtechnikáról szólt, hanem a legmélyebb, legkomolyabb zenei struktúráról. Sokat kamaráztam, kiváló tanároktól tanultam vezényelni, komponálni. Elképesztően intenzív időszak volt. De a leginspirálóbb az volt, hogy fantasztikusan tehetséges embe­rekkel lehettem együtt a világ összes tájáról.

MN: Gondolom, Salzburgban nem volt kérdés, hogy Mozartot ma már historikus szellemben adják elő.

ML: Salzburgban nem dogmatikusok e tekintetben. Természetesen kipróbálhattam a bélhúrokat, a 18. századi vonót, de nem csak egyfajta interpretációt fogadtak el. Az persze ma már egyértelmű, hogy Mozart zenéjét nem nagy romantikus vibratóval szólaltatjuk meg, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy az ember ráérezzen a saját stílusára.

MN: 22 évesen van saját stílusa?

ML: Azt mondják, van.

MN: Mit jelent ez?

ML: Hogy minden darabról, amit játszom, van markáns elképzelésem.

MN: Meg tudja fogalmazni, milyen ez a stílus?

ML: Nehéz megfogalmazni nem zenei nyelven, szerintem csak hallani lehet.

MN: Amikor Bachot játszik, hallható a historizmus hatása?

ML: Hát hogyne. Ez amúgy ízlés kérdése is. Minden jó ízlésű zenész érzi, tudja, hogy Bach nem szól jól, ha romantikus stílusban zengetjük. Nekem fontos, hogy mindig a leghitelesebb Urtext kiadásból tanuljam Bach műveit, és szoktam nézni a kéziratait is, gyönyörűen olvashatók, rengeteget lehet ott felfedezni. Ragaszkodom az eredeti artikulációhoz, mindig ahhoz képest írok vonást. Ezt nem is a historizmus hatásának nevezném, hanem egyszerűen a zeneszerző iránti tiszteletnek, amit nem csak Bachnál tartok fontosnak.

MN: És bélhúron?

ML: Etikai okokból nem játszom bélhúron, vegetáriánus vagyok. Mindent ugyanazon a két hangszeren játszom, egyiken sincsenek bélhúrok. Nem a húrokon múlik az interpretáció.

MN: Korszakfüggő a vibrato használata?

ML: Az nem kérdés, hogy Bachhoz szűkebb vibrato kell, mint Brahmshoz vagy Paganinihez. De száz hangszínből kilencvenet a vonóval keverek ki, és csak tízet a vibratóval. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a vibrato alkalmazása tudatos legyen.

MN: Zenei fejlődésében eddig ki volt a legnagyobb hatással magára?

ML: Az anyukám mellett a salzburgi összhangzattantanáromat, Günther Firlinger orgonaművészt emelném ki, aki nagyon erős alapot adott. Valamennyi tanáromnak sokat köszönhetek, de közülük is a legtöbbet Perényi Eszternek, akitől 15 éves koromtól kezdve tanulhattam. A Mozarteum után ugyanis Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneakadémián végeztem az alap- és mesterképzést. Keller András is hatott rám zeneileg. Szerencsém van, hogy napi szinten nagyszerű kamarapartnerekkel és karmesterekkel dolgozhatok, akiktől sokat tanulhatok.

MN: Mi a különbség a Mozarteum és a Zeneakadémia között?

ML: A Mozarteumban a felvételi után a növendék az első évben játszik egy nagyon rövid vizsgát, egy darab felét, mondjuk, és utána már csak a negyedik év után, a bachelor diplomakoncertjén mutathatja meg, hogy mit tud. Itt a Zeneakadémián viszont minden félévben vannak vizsgák, ahol komoly műsorokat kell játszani. Budapesten nagyobb hangsúlyt fektetnek a szólójátékra, a Mozarteumban inkább kamaráztunk.

MN: Tizenkilenc évesen választották a Concerto Budapest koncertmesterévé. Hogy történt?

ML: Bevallom, mindig is koncertmester szerettem volna lenni. De arról álmodni se mertem, hogy ilyen fiatalon összejön. Véletlenül megláttam a koncertmesteri próbajáték-kiírást, tudtam, hogy ez jel, azonnal jelentkeztem. Három hetem volt felkészülni, aztán három órán keresztül tartott a meghallgatás, és végül sikerült.

MN: Miket játszott?

ML: Bartók Hegedűversenyét, egy Paganini-etűdöt, Bach a-moll szólószonátáját, Beethoven Esz-dúr szonátáját, és természetesen számos zenekari állást és koncertmesteri szólót.

MN: Keller Andrást, a Concerto Budapest karmesterét ismerte már korábban is?

ML: Tanultam nála kamarazenét egy fél évig, de még nem ismertem nagyon jól.

MN: Mi a koncertmester feladata?

ML: Hogy vezesse a zenekart. Persze a karmester vezényel, de a többi zenésznek sokszor a koncertmester intéseit könnyebb követni, mert ő velük együtt játszik. A kamarazenekarokban, ahol nincs karmester, még fontosabb a szerepe. Amúgy vonást ír a vonósoknak, szólampróbákat tart a tutti próbákat megelőzően, és még ezer dolga akad. Fontos az is, hogy a koncertmestert emberileg is szeresse a zenekar.

MN: Mi van akkor, ha ugyanarról a műről a karmesternek és a koncertmesternek más az elképzelése?

ML: Nagyon tisztelem Andrást, kilencvenkilenc százalékban elfogadom az ő interpretációját. De néha kíváncsi arra is, hogyan gondolkodom én az adott műről.

MN: Végül mindig a karmester győz?

ML: Nem mindig, de Keller András igen.

MN: Mondjon egy példát, amikor nem.

ML: Egy frázisban mindig vannak súlypontok. Az első ütem mondjuk hangsúlyos, a következő nem. De lehet, hogy a karmester úgy gondolja, az első legyen könnyebb, súlytalanabb és a második a súlyosabb. Erről aztán vitatkozhatunk.

MN: Később szeretne szólókarriert építeni?

ML: Nagyon szeretek szólózni, nemrég Brahms Kettősversenyét játszottam Kaliforniában, a szülővárosomban, júliusban a Krakkói Filharmonikus Zenekarral Mie­czys­ław Karłowicz ragyogó hegedűversenyét adtam elő, augusztusban pedig a spanyol Orquestra da Cámara Galega kíséretében játszom Tartini Ördögtrilláját. De van egy kvartettem is, a Central European String Quartet, velük és egyéb különböző kamaraformációkban is szeretek fellépni. Mindezek mellett – noha sok időt vesz igénybe – imádom a koncertmesteri munkámat. Ezeket igyekszem egyensúlyban tartani, a különböző feladatok kiegészítik egymást.

MN: Azt gondolnám, a szólókarrier egyben a fejlődés útja is.

ML: Van jó zenész, meg nem jó zenész. Nem biztos, hogy a szólóhegedűsök jobb zenészek, mint akik mögöttük ülnek a zenekarban. Legfeljebb több bennük az ambíció, na meg ott a marketing és a szerencse. Én most biztos nem tudnék dönteni, melyiket válasszam a három közül. Szeretem ezt a megosztott életet.

MN: Nagyon széles repertoárt játszik. Van mégis kedvenc korszaka, zeneszerzője?

ML: Minden korszakot szeretek. De az tény, hogy Bach, Schubert, Bartók, Britten áll hozzám a legközelebb.

MN: Az említett komponisták zenéje olyan érzelmekről szól, amilyeneket ön még aligha élhetett át. Hogyan tudja mégis hitelesen közvetíteni ezeket?

ML: Az érzelmeket érteni kell. Olvasás közben is képesek vagyunk olyasmit megérteni, átélni, ami a saját életünkben nem történt meg velünk. Egy gyerek is képes a zene legmélyebb érzelmi regisztereit megszólaltatni, éppen azért, mert nem elemezte a darabot, nincs a fejében az a sok plusztudás, sokkal több benne az intuíció.

MN: A zenész tehát médium?

ML: Aki képes a kottafejek látható világa mögötti láthatatlant a felszínre hozni. Tolmács a zeneszerző szándéka és a saját gondolatai között.

MN: Augusztus végére új kamarazenei fesztivált szervezett, a New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál és Mesterkurzust. Mi motiválta?

ML: Budapest koncertélete szeptembertől júniusig nagyon gazdag, de nyáron egy pár fesztivál kivételével alig lehet jó komolyzenei koncertet találni. Az volt a célom, hogy nyár végén, amikor az emberek már visszajöttek a nyaralásból, legyen lehetőségük meghitt környezetben, magas színvonalú kamarazenei előadásokon részt venni, mégpedig megfizethető áron, hiszen a fesztivál egyik missziója a komolyzene elérhetővé tétele minél szélesebb réteg számára. Remélem, hagyományt tudunk teremteni.