MaNcs 31. évf. 31. sz. (2019-08-01)
Záptojások, petárdák, vizelettel teli palackok, megalázó gesztusok és szavak röpködtek az Egyenlőség Menetének mintegy ezer résztvevője felé július 20-án, szombaton Białystokban. Az események okozta felháborodás szinte semmiség a közömbösség tengeréhez képest, ami lassan megfojtja civilizációnkat.
Sokan, ha arról faggatná őket valaki, hogy mi az Orbán-rendszer legnagyobb bűne, minden bizonnyal azt felelnék: hogy szétlopták az országot. De tényleg csak az a baj, hogy szétlopták?
Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az Egyesült Királyság új miniszterelnökét sült bolondnak, magamutogató, narcisztikus bohócnak lássuk, akit pusztán a fatális véletlen, valami kiszámíthatatlan rendszerhiba katapultált Európa egyik legerősebb országának az élére.
Hétfőn eltemették Heller Ágnest. Magyarország kormánya a füle botját sem mozdította, sem a halála, sem a temetése alkalmából. Heller világhírű filozófus volt, publikációi világszerte a legrangosabb fórumokon láttak napvilágot, nevét ismerték s tisztelték közel és távol, hazánk nagyobb dicsőségére.
A 2011–2012-es tüntetések óta nem volt ekkora felfordulás Oroszországban. Az elmúlt hetekben ezrek vonultak az utcákra tiltakozásul az ellen, hogy a kormány több ellenzéki politikust eltiltott a részvételtől a szeptemberben esedékes moszkvai önkormányzati választáson. Volt olyan nap, amikor több mint 20 ezren tüntettek. Közülük 1400 embert vettek őrizetbe, a tömegoszlatásokban sokan megsérültek.
Néhány éve kiszivárgott az amerikai demokrata párti kongresszusi képviselők belső frakcióeligazításának az a részlete, amely azt javasolja az új törvényhozóknak, hogy napi négy órát szánjanak a telefonálgatásra a potenciális anyagi támogatóknak. Különben a következő kampányukra nem lesz elég pénzük.
Gyermeket verni nemcsak undorító dolog, de súlyos bűncselekmény is – ám Magyarországon kevés eljárás indul a kiskorú veszélyeztetése miatt. Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) tudományos főmunkatársa tanulmányt írt arról, hogy miért nem védjük meg a gyerekeinket brutális hozzátartozóiktól. Hol ereszt a rendszer?
A polgármesteri címért jelen állás szerint Márki-Zay Péter és Grezsa István küzd majd az őszi önkormányzati választáson. Előbbi független, utóbbi önálló jelöltnek vallja magát. A megosztott városban mindenki a másikat teszi felelőssé a gyűlölködésért, a félelemkeltésért.
A 2015-ös milánói világkiállításra készült sámándob alakú magyar pavilon szellemi atyja, Szőcs Géza a pavilonos állami céget átmentette a válságon, és ma már Valor Hungariae Zrt. néven az innováció zászlóshajóját igyekszik kifaragni belőle. Kevés látható eredménnyel, ám annál több veszteséggel.
Hiába támogatta őket a tantestület és a szülők elsöprő többsége, a minisztérium visszadobta Árendás Péter, az Illyés Gyula Gimnázium és Szakgimnázium, valamint Turcsik Viktor, a Herman Ottó Általános Iskola igazgatójának intézményvezetői pályázatát, kinevezésüket öt helyett egy évre hosszabbította meg. A budaörsi pedagógusok politikai okokat sejtenek az eljárás mögött.
Jaj, ne már…! Az ember azt hinné, ha valamit, akkor a Stranger Thingset nehezebben érik utol a kultikus státus kínos pillanatai.
Az a morális dilemma, amelyet a fölháborodott Márai a maga részéről egyértelműen eldönt rövid bejegyzésében, a Závada-művet is végigkíséri
A múlt év egyik nagy meglepetéseként Kiss Judit Ágnes mesekönyvvel jelentkezett: a Babarókáról szóló történetek remek tükröt mutattak a néha idegesítő, de persze aranyos, óvodás korú gyerekekről és a cseppet sem tökéletes, de szintén szerethető szülőkről.
A rendszerváltást megelőző évek egyik legizgalmasabb fejleménye volt a közelmúlt magyar történelmét tabudöntő merészséggel, erős személyességgel tárgyaló, az oral historyt, azaz a kortársi visszaemlékezéseket középpontba állító történelmi dokumentumfilm műfaj (újjá)születése és méltó közönségsikere.
„Ez egy szövetségi börtönből indított hívás” – szól bele beszélgetésünkbe rendszeres időközönként egy gépi hang, mert a Kopasz című regény amerikai szerzője épp börtönbüntetését tölti.
Jasna Jovićević koncertje előtt nem gondoltam volna, hogy a formák feltétlen és alázatos tiszteletét fogom kihallani egy avantgárd jazztrió játékából, de ez történt, amikor végighallgattam friss lemezük bemutatóját.
A két CD-t tartalmazó kiadvány egyik lemezén Schumann két dalciklusát (A költő szerelme, op. 48; Dalcsokor, op. 39) énekli Stella Doufexis (1968–2015) Daniel Heide zongorakíséretével, a másikon a korán elhunyt görög-német mezzoszoprán özvegye, Christian Jost 21. századi átdolgozásában és a közepes tenor, Peter Lodahl előadásában, a szerző által vezényelt Horenstein Ensemble kíséretével halljuk a Dichterliebét.
Huszonkét évesen minden idők egyik legfiatalabb koncertmestere, saját kvartettje van, rengeteg szólókoncertet ad, és még a New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált és Mesterkurzust is megszervezte. A hegedűművésszel a zenésszé válásról, az amerikai és európai zeneoktatás különbségeiről beszélgettünk. Meg arról, hogy mi van, ha a koncertmester és a karmester merőben mást gondol az előadandó műről.
Van valami sajátos báj abban, hogy összeáll néhány jeles muzsikus (bár az egyiket inkább filmkészítőként ismerjük), akik még sohasem zenéltek együtt, és gyakorlatilag szabad improvizációként, vágatlanul egy ültő helyükben felvesznek öt, összességében egy egész lemezt kitevő darabot.
Bayreuth tavaly nyárra kiszemelt Lohengrinje, Roberto Alagna végül visszariadt énekesi komfortzónájának elhagyásától, s helyette Piotr Beczała vállalta a címszerepet – közös szerencsénkre.
Pontosan egy nemzedékkel fiatalabb tanácsadóm szokta emlegetni evidenciaként: mégiscsak a kamarazene a legjobb. Főszereplő is vagy, epizodista is, és közben megtanulod, mi az alkalmazkodás.
A punk keresztapja, a stage diving feltalálója és a rock and roll nagy túlélője tisztességes punkkoncertet adott a Budapest Parkban. Tisztességeset, mert mindenki azt kapta, amiért jött: nagy slágereket, tévedhetetlen besztofot, és persze a rockzene utolsó örökmozgóját Mick Jagger mellett, aki még ma is tud mindent, amit félszázada tudott.
A Bauhaus (1919–1933) indulásának centenáriumi évében szerte a világon számos kiállítás tiszteleg a művészeti mozgalom emlékének. Magyarország persze nem versenyezhet a Németországban megtalálható anyaggal – amit fel tudunk mutatni, az leginkább a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep (1931), továbbá azok a magyar származású művészek, akik a weimari és a dessaui Bauhausban alapozták meg nemzetközi hírnevüket.
Bár hivatalosan 2013 óta működik a védőnői méhnyakszűrés programja, a gyakorlatban az elmúlt másfél évben igencsak döcögött, a legtöbb helyen nem is volt szűrés. A védőnők egy része amúgy sem szívesen csinálná, de erre lenne megoldás, ha a politika is támogatná.
Az idén álltak pályára először nagyobb számban olyan műholdak, amelyek idővel százas-ezres darabszámú óriás szatellitrendszerekbe rendeződve mindenhová eljuttatják majd az internetet. S még ennek sem örül mindenki.
Vászonszatyorral és bambusz fogkefével a bolygó megmentéséért? Annak jártunk utána, mit tehet a „zero waste / nulla hulladék” mozgalom a gyakorlatban, céljaik hogyan valósíthatók meg a hétköznapokban, és mennyire drága környezettudatosan élni?
Hamburg romokban, és Keira Knightley is. A második világháború mindkettőjüket megviselte.
Lassan tízéves az utolsó filmje, de a rendezést nem hagyta abba. Legutóbb júniusban, a Bécsi Ünnepi Hetekre készült, hajléktalan emberekről szóló előadását, a Missing People-t láthattuk, de a tavalyelőtti amszterdami életmű-kiállítására is készített egy videoinstallációt. Noha Budapesten találkoztunk, úgy tűnik, Magyarországon még sokáig nem vállal munkát.
Kevés filmnek változik úgy a megítélése és a filmtörténetben betöltött pozíciója, mint a Sátántangóé. Premierje idején számos kritikus tökéletesen egyedülállónak tartotta monstruozitása, gyönyörűsége vagy bátorsága okán.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a Kerülőutak című film megtekintése után az avatott filmrajongók jelentős része szinte azonnal borszakértővé avanzsál és igyekszik a tannin, a házasítás és a filoxérajárvány szavakat minél többször belecsempészni a baráti beszélgetésekbe.
