Riótól Amazóniáig – 12. Brazília

  • Szőnyei Tamás
  • 2014.06.24 06:30

A nagy számok örvénye

Lokális öröm, globális gyönyör. Brazil városok, tájak, táncok. Az ország és lakóinak szépsége örök ihletforrás. Bevezetés a brazil zene irigylésre méltóan laza patriotizmusába, klasszikusokkal: Astrud és João Gilberto, Jorge Ben, Gilberto Gil, Nara Leão, Marisa Monte, Paulinho da Vila, Zé Keti, Dorival Caymmi. A startjelet az Olodum dobosai ütik.

Olodum: Torcida Brasil

0.33 és 0.40 között portugál nyelvtudás nélkül is meghallható a lényeg: szamba, futball, boldogság, Brazília, poézis – ez lüktet az Olodum dobszavában. A cím szerint Brazília egyetlen nagy torcida, azaz szurkolói csoport, ami – a vébéköltekezés miatti tiltakozással együtt is – helytálló lehet.

Az Olodum az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb zenei exportcikke Brazíliának, de amit képviselnek, az kezdettől fogva több, mint zene: kulturális hagyományőrzés és politikai aktivizmus is. Az Olodumot 1979-ben alapították Bahia állam fővárosában, Salvadorban, azóta nincs nélkülük karnevál arrafelé. Egy joruba istenség, Olodumaré nevét lerövidítve jelezték: zenéjük gyökerei Afrikáig érnek. A nagyvilág 1988-ban figyelt fel rájuk, amikor Paul Simon albumán doboltak (a Rhythm of the Saints első kislemeze: The Obvious Child), turnéztak is együtt. Michael Jackson 1995-ben csapott le rájuk (They Don’t Care About Us), s játszottak a brazil thrash metal nagyágyú, a Sepultura 1996-os albumán is (Roots).

Az 1994-es amerikai focivébé idején az USA-ban léptek fel – ott a brazil csapat nyert. Azt még megérte az Olodum vezetője, Neguinho do Samba, aki 54 évesen, 2009-ben hunyt el. De a többiek nélküle is megtettek mindent a 2014-es brazil válogatottért, beleértve hazájuk himnuszának eldobolását is.

Astrud és João Gilberto, Stan Getz, Antonio Carlos Jobim: Corcovado

Paul Simon még saját hangját kereste (és találta meg Art Garfunkelben) 35 évvel az Olodummal való együttműködése előtt, amikor Amerika először csábult el a brazil zenétől. 1963-ban vagyunk. Stan Getz két napot tölt a stúdióban néhány brazil muzsikussal, összerakják a világ legszelídebb bombáját. Latin dzsesszről ettől fogva nem lehet beszélni a Getz/Gilberto album említése nélkül, abszolút kortalan klasszikus. João Gilberto persze nem a semmiből érkezett 1963-ban Amerikába. Első felvételeit az 50-es évek elején készítette, a brazil populáris zenének új irányt adó bossa nova kislemezekkel 1958-ban jelentkezett. A Capitol 1961-ben adta ki első amerikai albumát (Brazil’s Brilliant João Gilberto), örökzöldjei között itt virágzott a Corcovado is.

A Getz/Gilberto albumon hallható változat első 30 másodperce elég Astrud Gilbertónak (João feleségének), hogy elbűvöljön, azután Stan Getz tenorszaxofonja előhívja João Gilberto suttogó énekét, aki a dalt szerző Antonio Carlos Jobim zongoraszólója után az utolsó versszakot megismételve enged utat a szaxofon búcsúhangjainak. Tudom, ez így rém prózai a csillagfényes éjszaka csöndjéhez, a gitárakkordok halk hullámain lebegő hangulathoz, az egymásra találás boldogságához képest, amiről énekelnek, s amit csak fokoz a kilátás a szépséges Corcovadóra – de mit tegyünk, írott szó nem érhet föl ezzel a zenével.

A dalszöveghez vágott képek majd mindegyikén látható Rio de Janeiro jelképe, a Púpos névre keresztelt, 710 méteres bazaltkúp, a Corcovado, csúcsán a 38 méter magas Krisztus-szoborral. Kiterjesztett karjaival óvja a várost. Aki ránéz, óhatatlanul ezt a dalt hallja.

Jorge Ben: Pais Tropical

Jorge Ben a brazil új hullámmal – ezt jelenti a bossa nova – tűnt fel 1963-ban, de saját hangot ütött meg. A Pais Tropical 1969-ben foglalta össze, miért érzi jól magát a bőrében és hazájában.

Azért, mert ez egy istenáldotta trópusi ország, ahol a természet szépsége mellett februárban ott a karnevál, neki pedig van bogara (értsd: VW-je, amit Brazíliában is népautóvá gyártottak a 60-as évekre), gitárja, barátnője (neve Tereza), flamingónak érzi magát (értsd: azonosul Rio kedvenc focicsapatával, a Flamengóval), és ugyan zenekart nem vezet, de a haverok szeretik, tisztelik. (Itt persze előtör az egyes szám első személy mögül az irónia, hiszen éppen, hogy egy zenekar élén énekelt az átlag brazil srác elégedettségéről.)

Jorge Ben nemcsak ebben a számában jelölte meg a labdarúgást a brazil életöröm forrásaként. 1972-ben halhatatlanná tett egy focistát: Fio Maravilha nemzetközi szinten nem alkotott nagyot, de a Flamengo szurkolói imádták. A Fio Maravilha azt örökíti meg, amikor edzője a második félidőben közkívánatra csereként beküldi a Benfica ellen, ő pedig fantasztikus gólt lő a kapust kicselezve, de visszafogott gólörömével meg nem alázva szegényt. A szám egy időben Filho Maravilha címen futott, mert az Amerikába települt játékos letiltotta a neve használatát (ami egyébként sportművésznév; Fio, kiejtve majdnem Filho = Fiú, Maravilha = Csoda). A jogvita rendezése óta mindkét írásmód oké. Itt az eredeti lemezverzió, itt pedig egy késői élő felvétel.

(Ha ez kedvet csinált a focis zenékhez, az előző blogbejegyzésben megkaphatod töményen.)

João Gilberto, Caetano Veloso, Gilberto Gil: Aquarela do Brasil

A Brazíliához írott szerelmes dalok sorát egy vízfestménnyel folyatjuk: Ary Barroso szerzeménye a legtöbbször feldolgozott brazil számok egyike. Itt a bossa nova három óriásának közös albumáról hallható, 1981-ből, finom munka, ahogyan az tőlük várható. A képen balról Maria Bethania, aki szintén venne volt a munkában, de most épp nem énekel, mellette balról João Gilberto, Caetano Veloso és Gilberto Gil.

Az Aquarela do Brasilt 1939-ben énekelték először lemezre (Aracy Cortes felvételét nem találtam a YouTube-on, csak Francisco Alvesét0 ). Minden együtt: a természet gazdagsága (kókuszpálma, halászháló, holdfényes éjszaka, kristálytiszta forrásvíz), a csipkeruhás mulatt lányok szépsége, az afrikai múlt öröksége, és persze szamba, dobok, ritmus.

Mindez meg is elevenedik szemünk előtt a Donald kacsát Brazíliába utaztató 1942-es Disney-rajzfilm, a Saludos Amigos képein.

A szám karrierjét megalapozó, vérpezsdítő filmzenét az 1930-as, 40-es években előbb a Broadwayt, majd Hollywoodot is meghódító Carmen Miranda zenekarának vezetője, Aloysio Oliveira énekelte, de – mint az animációs részletbe illesztett revűfilm-jelenetben látható – 1943-ban maga a brazil énekes-táncos csillag is előadta, a koreográfuskirály Busby Berkeley mozijában (The Gang’s All Here).

Megszállottaknak, ínyenceknek íme néhány, teljesen eltérő termék, ízelítőül:

1947: Django Reinhardt

1969: Elis Regina & Toots Thielemans

1975: Gal Costa

1981: Tav Falco’s Panther Burns

1985: Geoff Muldaur (Terry Gilliam Brazil című filmjének zenéje)

2005: Arcade Fire

2009: Choro das 3

Ary Barroso bő két évtizeden át élvezhette kompozíciója sikerét: 1964-ben hunyt el, 61 éves korában.

Martinho da Vila: Aquarela Brasileira

És még egy vízfestmény: a fotók a dalszöveget követve mutatják Brazília csodáit a kókuszpálmáktól vízeséseken, gumiültetvényeken és zöldellő erdőségeken át az indigókék égig, az Amazonas vidékétől Bahián, Pernambucón, Brasilián és São Paulón át Rio de Janeiróig; ínycsiklandó ételek, ősi vallások, karnevál, szamba, ritmus, táncoló tömeg, fiúk, mulatt lányok.

Martinho da Vila, akinek dalaival az 1950-es évektől kezdve vonulnak szambaiskolák a karneválokon, 1969 óta készít lemezeket. 1975-ös albumát (Maravilha de Cenário) Silas de Oliveira szerzeményével, az Aquarela brasileirával indította. Ez a szám nem ért meg annyi feldolgozást, mint Ary Barrosoé, de Elis Regina ősi energiákat mozgósító előadása feltétlenül idekívánkozik .

Gilberto Gil: Aquele Abraço

Szerelmes dal ez is, elsősorban Rio de Janeiróhoz, a város szépségéhez és vonzerejéhez, amelyre a cím és a refrén utal: micsoda ölelés! Rio magához ölel, és te magadhoz öleled Riót, a Flamengo csapatát, a karneváli forgatagot, a lányokat. A dal végén Gilberto Gil Brazília egész népét öleli magához, és vallomásába beleszövi Bahiát is, ahol útjához iránytűt kapott. Konkrétan és szimbolikusan: valóban Bahiából indult, s ottani ízekkel fűszerezte bossa novát, szambát, angolszász rockot vegyítő zenéjét. Az itt hallható élő felvétel élvezhető egy 1968-as helikopterúttal is Rio de Janeiro fölött.

Habár jó évtizede zenéből élt már, első kislemezslágere, az Aquele Abraço csak 1969-ben jött ki. Nem sokkal később a Brazíliában uralkodó jobboldali katonai diktatúra (Caetano Velosóval együtt) emigrációba kényszerítette, 1972-ben tért haza. A 90-es évek elején politikai pályára lépett: előbb Salvador városában, 2003–2008 között pedig kulturális miniszterként. Majd vissza a zenéhez – az is egyfajta szolgálat, és mennyivel hálásabb.

Zé Keti: 400 Anos de Favela

Gilberto Gil az Aquele Abraçóban magához ölelte a favelák lányait is, ami a női nem iránti vonzódása mellett szociális érzékenységét is mutatja, hiszen a favela, a szegénynegyed, a domboldalra épült bádogváros éppúgy Rióhoz tartozik, mint a csodás panoráma vagy Ipanema tengerparti strandja, amely szintén szerepel a dalban, igaz, nem olyan súllyal, mint Antonio Carlos Jobim megunhatatlan szerzeményében, a Garota de Ipanemában.

Zé Keti viszont a favelára fókuszál. És nem szépít: „A favela 400 éve / víz nélkül, bánatban (…) / Lyukas bádogkunyhó / Ha esik, nyirkos ágyon alszom / Oly fárasztó a szenvedés / A magány, az elhagyatottság.”

Bármennyire szeretné és szerette volna eltüntetni szem elől a favelát a mindenkori hatalom, ez eddig sem ment, ma sem megy. Zé Keti mellett más zenészek is hozzájárultak ahhoz, hogy az itt lakók sorsa a jobb módban élőket is megérintse. A 60-as évek nagyszerű női vokálja, a Quarteto Em Cy a szegények építészeteként írta le (Favela – Arquitetura de pobre). Adoniran Barbosa pedig 1969-ben megrendítő élethelyzetet foglalt szépségesen szomorú dalába: megjön a hivatalos papír, tíz napon belül el kell takarodni a favelából, kiüríteni a nyomorúságos viskót, mert hamarosan dübörögnek a traktorok. De neki ez „nem probléma”, úgysincs semmije, mindene elfér a farzsebében… A bádogváros képei alatt a szerző, majd Beth Carvalho előadásában szól a Despejo na favela.

Adoniran Barbosa 1982-ben hunyt el, 70 éves korában, Zé Keti pedig 1999-ben, 78 évesen. Beth Carvalho 70-hez közelítve képviseli a szambaénekesnők nagy nemzedékét.

Nara Leão: Amazonas

Zé Keti szerzeményeinek hűséges előadói közé tartozott Nara Leão. Remek dalokat kapott, viszonzásként segített a fehér középosztályt fogékonnyá tenni a favela lakóinak sorsa iránt. A bossa nova múzsájaként emlegetett énekesnő második albumának címadó dala is Zé Keti szerzeménye volt (Opinião, 1964), s ugyanezen a címen futott rendszeres műsora a riói Teatro Opinião színpadán. Balra húzó véleményét mindig vállalta, de repertoárja természetesen nemcsak politikai állásfoglalását tükrözte.

Az Amazonas 1977-es felvételén a dalt szerző João Donato énekel Nara Leão mellett, diszkréten. A dal eleje a búcsúzásé, a távozásé. Vissza az Amazonashoz, dalba öntve a szomorúságot. A könnyektől tengerré táguló folyam az érzelmek áradásának szimbóluma és egy idilli álom színtere: partján, kis kunyhóban élnek a szerelmesek, szabadon, mint a folyó. Kenujuk hullámok hátán lebeg a tenger felé.

Giccsbe fulladunk? Mindegy, a kockázatot vállalva hallgatom tovább, lehunyt szemmel.

Marisa Monte: Pernambucobucolismo

Nara Leão 1989-ben hunyt el, 47 éves korában. Ugyanekkor tűnt fel a brazil pop egén a 22 éves Marisa Monte, aki Olaszországban még operaénekesnek tanult, de ez szerencsére nem ártott meg neki. A 90-es évtized az övé volt, a legjobb zenészekkel dolgozott együtt otthon (Carlinhos Brown, Arnaldo Antunes, Paulinho da Viola) és külföldön (Arto Lindsay, David Byrne, Cesaria Evora). Aztán gyereket szült, majd visszatért a színpadra. Visszatérésének terméke ez a dal is, az Infinito Particula albumról, 2006-ból.

Nézni is jó, de lehunyt szemmel hallgatni is, ha az Amazonas után úgy maradt. A helyszín ezúttal Pernambuco állam, Brazília északkeleti részén, az Atlanti-óceán partján. Van arrafelé egy világörökségi város is, nem lehet csúnya, ami akár a dal címét is magyarázhatja – de érzésem szerint ez inkább csak szójáték. Persze, Pernambuco tájai akár bukolikus hangulatba is ringathatnak, de bármilyen gyönyörű zene ez, nem falusias idillt hallok benne. Állhatna akár London is a címben, el is hangzik úti célként – de a téma a privát forradalom: a szerelem akarása, a szerelem felfedezése a dal által.

Dorival Caymmi: Samba da Minha Terra

A cím szó szerinti fordításban (Hazám szambája) pont olyan sután hangzik, mint amilyen sután próbáltam utánozni évekkel ezelőtt (akkor még kis-) lányom mozdulatait, amint tánciskolából hazaérve mindenáron meg akart tanítani a szamba alaplépéseire. A zenét bírtam, csak a mozgás volt reménytelen. De nem veszem magamra Dorival Caymmi szavait, miszerint aki nem szereti a szambát, annak komoly baj lehet a fejével vagy a lábával, ő a szambával született, soha meg nem válna tőle – hazája szambájától, amely egész népét megmozgatja.

Dorival Caymmi jó néhány szerzeménye a brazil zene alapdarabjává nemesedett, a Samba de minha terra is. Ez a felvétel 1957-ben készült, 17 évvel azután, hogy először lemezre vette. Kihagyhatatlan repertoárdarab, rengetegen előadták. Dorival Caymmi mindezt megérte, 94 éves korában, 2008-ban hunyt el, bizonyára abban a tudatban, hogy dala túléli őt. Hogy ez mennyire így történt, csak két példa: íme Agathe Iracema dzsesszes feldolgozásában és a 2014-es focivébé hivatalos dalának egyik előadója, Claudia Leitte szexi táncmozdulataival.

KÖVETKEZŐ TÉMÁNK: LMBTQ

Neked ajánljuk