Az elmúlt időszakban nem múlt el úgy hét, hogy a két nagy párt padsoraiból ne szólította volna fel valaki lemondásra Simor Andrást, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökét (lásd Monnyon le! című keretesünket). Bár ennek az alapját többnyire az elnök magánemberként viselt dolgai képezték, a közgazdászok egy csoportja (többek között Hamecz István, Heim Péter, Járai Zsigmond, Róna Péter) szerint a jegybank vezetőjeként sem áll a helyzet magaslatán.
Kamatfilozófia
"Ha a Monetáris Tanács kamatot csökkent, akkor az egyik oldalról rögtön a fejünkre olvassák, hogy nem vagyunk tekintettel az árfolyamra, a másik oldalon viszont azért elégedetlenkednek, mert nem vágtunk eleget, elnyomjuk az exportőröket. Mindez arra utal, hogy az MNB a helyes középúton halad" - véleményezte a bírálatözönt egy neve elhallgatását kérő jegybanki osztályvezető. A lapunk által megkeresett szakértők elismerik, hogy a bírálatok mögött gyakran gyökeresen eltérő gazdaságfilozófiák állnak, melyek érvényességéről a világon mindenütt éles disputa zajlik - ráadásul nehéz megmondani, hogy a különféle koncepciók a valóságban mennyire működőképesek.
A kritikai észrevételek nagy többsége a jegybank válságpolitikájára vonatkozik: sokan úgy vélik, hogy az MNB későn reagált, majd kapkodott, és sem a pénzintézeteken, sem a reálgazdaságon nem tudott érdemben segíteni. Ezzel szemben a monetáris politikáról az egyik leghatározottabb véleményt megformáló Surányi György, a jegybank volt elnöke - jelenleg az Intesa Sanpaolo Bank közép-európai regionális elnöke - szerint a bajok nem most kezdődtek, az MNB régóta tévúton jár. Surányi először 2007-ben, egy Népszabadság-cikkben fejtette ki álláspontját (Magyar "csoda", 2007. január 21.), leszögezve: "a 2001 eleje és 2006 közepe között megvalósult gazdaságpolitika lényegében minden fontos elemét, a mögötte meghúzódó elveket, felvetéseket, a megvalósítás kivitelezését minőségi és mennyiségi értelemben súlyosan hibásnak, felelőtlennek (...) vélem". Ami a magyar gazdasággal az elmúlt években történt, "a hibás költségvetési, jövedelmi és monetáris politika keverékének a következménye".
Gondolatmenetének lényege, hogy a fundamentumok súlyos egyensúlyhiányára nem lehet valóságos, középtávú árstabilitást építeni. Miközben a mindenkori kormányzatok katasztrofális fiskális politikát folytattak, a jegybank semmi másra nem volt tekintettel, csak az infláció rövid távú leszorítására és az árstabilitás látszólagos elérésére. Ám 2000 és 2005 között négy százalékról évente nyolc százalékra ugrott az államháztartási hiány, 2006 elejére pedig elérte a 11-12 százalékot. Az állami kiadások a GDP 42 százalékáról 52-re ugrottak, sőt az államadósság 52 százalékról 62-re növekedett. A reálkeresetek kétszer olyan gyorsan bővültek, mint a termelékenység, miközben a lakosság nettó megtakarítása nullára zuhant. Pont akkor apadtak el tehát a belső magánmegtakarítások, amikor az ország külső finanszírozási igénye az egekbe emelkedett. A fogyasztás élénkülése miatt megugrott a belső kereslet, amihez külföldről és devizában teremtettük elő a "fedezetet".
Surányi szerint a borzalmas fiskális tévelygésre az MNB antiinflációs politikája tette fel a koronát - holott épp ellensúlyoznia kellett volna a politika ámokfutását. A Monetáris Tanács végig magasan tartotta az alapkamatot. A bel- és külföldi kamatok különbségére bazírozva erősítette a forintot, amivel szándéka ellenére a belföldi keresletet erősítette. Ezzel növelte a külső eladósodást, a magas kamatokkal rontotta a költségvetés pozícióját, miközben a középtávú inflációs várakozásokat nem volt képes alacsony szinten stabilizálni.
Miután 2003-ban a Medgyessy-kabinet visszavágta az állami támogatású lakáshitelezést, beindult a valutahelyettesítési spirál: a lakosság devizában - még csak nem is a biztonságosabb euróban, hanem svájci frankban - adósodott el (részletesen lásd: Húsz esztendő eladó, Magyar Narancs, 2009. január 29.), amit az MNB is "ösztönzött" a magas kamattal és a forint irreálisan nagy mértékű felértékelésével (a drága forinthitelek nem voltak kelendőek). A jegybank egyre kevésbé volt ura az eseményeknek, egyre több külföldi - távolról sem beruházási célú - tőke áramlott az országba, amit átváltottak forintra, ez pedig kihatott az árfolyamra és az inflációra.
Mindeközben az MNB-nek tudnia kellett volna, hogy a laza fiskális politika fenntarthatatlan - ám sokáig nem számolt az előbb-utóbb bekövetkező kiigazítás kellemetlen hatásaival. Ugyanis a 2006-os drasztikus korrekciónak komoly inflációs hatásai voltak, hiszen a deficit zsugorítása érdekében növelni kellett az adókat és az ártámogatások lefaragásával az árakat, amit ismét csak szigorú monetáris politikával kellett és lehetett úgy-ahogy kordában tartani. Ez pedig nagyon rosszul jött az exportőröknek, a reálgazdaságnak, melynek versenyképességét amúgy is rontották a növekvő közterhek, a gazdaságfehérítési akciók. Surányi szerint ennek a politikának az eredménye többek között a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar versenyképesség-vesztése vagy a hazai textilipar idő előtti "kidőlése". Közben a reálbérek csökkenését a fogyasztáshoz hozzászokott lakosság újabb hitelekkel próbálta ellensúlyozni. Mindez oda vezetett, hogy 2007 végére már százmilliárd eurót tett ki az ország külföldi adóssága, melyből az államé "csak" 34 milliárd volt, a többit a lakosság és a vállalati szféra halmozta fel.
Surányi akkori észrevételeire Hamecz és Csermely Ágnes (az MNB igazgatóhelyettese) reagált az újság hasábjain, hangsúlyozva, hogy a jegybank elsődleges, törvényben lefektetett kötelessége az árstabilitás megteremtése (A kakukktojás, Népszabadság, 2007. január 26.). A Nemzeti Banknak nem lehet feladata a politikusok megrendszabályozása, a fiskális politika korrekciója. A szakemberek leszögezték: a Surányi által szorgalmazott "alkalmazkodó" monetáris politika sem tudna többet elérni, "mint hogy a reálgazdaság egyik dimenziójában keletkező problémát áttolja máshová", ráadásul kockáztatná az inflációs spirál kialakulását. A szerzők úgy vélték, ennél többet nem tehettek, a befektetői bizalom megtartásával "valójában időt vásároltak a kormány részére ahhoz, hogy a hosszú távon lehetséges egyetlen megoldást kidolgozza, és megteremtse a fiskális stabilitást". Egyébként sem igaz, hogy a jegybank vezetősége némán tűrte volna a Pénzügyminisztérium (PM) tévelygését. Az előző elnök, Járai Zsigmond többször felemelte a szavát, az MNB még az EU-nál is "beárulta" a kormányt, amikor megpróbálta eldugni a deficitnövelő kiadások egy részét. Miután a második Gyurcsány-kormány rászánta magát a korrekcióra, és betartotta a konvergenciaprogram vállalt kötelezettségeit, a 2007 márciusában kinevezett Simornak - aki egyébként is részt vett a program zsűrizésében - már nem volt miért tiltakoznia. Igaz, amikor a reformok megfenekleni látszottak (a 2008-as népszavazást követően), a Népszabadságban közölt írásában újabb, 2000 milliárdos kiadáscsökkentésre tett javaslatot.
Kőkemény forint
Szakértők szerint az MNB-stáb túlságosan sokáig hitt abban, hogy rövidesen bekövetkezik a csatlakozás az eurózónához - ami megoldotta volna a devizaeladósodottság problémáit. Feltehetően az is közrejátszott a devizahitelezés elengedésében - amit különféle szabályozó eszközökkel, pótlólagos tőkekövetelmény-mutatókkal, hitelplafon bevezetésével, a kötelező tartalékráta emelésével kordában lehetett volna tartani -, hogy az MNB, a pénzügyi felügyelet és a PM úgy kalkulált, hogy hosszú távon mégiscsak jól jár a lakosság. A gazdaság erősödésének köszönhetően idővel izmosodhatott volna a forint, a devizahitelesek pedig nyertek volna az árfolyamon. Ez 2008 nyaráig így is történt - ekkor a magyar valuta a 228-as szintet is elérte az euróval szemben -, ám az árfolyam alakulásának valójában semmi köze nem volt a gazdaság teljesítményéhez, sokkal inkább a sáveltörléshez és a magas alapkamathoz. (Simor május végén egy konferencián kifejtette: az MNB soha nem lelkesedett a devizaalapú hitelezésért, a kezdetek kezdetén felvetette, hogy tiltsanak be bizonyos hitelkonstrukciókat. Ám az igazságügyi minisztérium alkotmányellenesnek találta és lesöpörte az asztalról az aggályaikat, így szerinte a Nemzeti Bank eszköztelen maradt.)
Egy februári előadásában Surányi durva tévedésnek nevezte, hogy a Nemzeti Bank korlátlanul engedte a forint erősödését: 2008 februárjában a sáveltörléssel azt üzenték, hogy a forint bármeddig erősödhet, az MNB nem fog beavatkozni. Májusban, amikor 247 forint volt 1 euró, kamatot emeltek, majd nyáron, amikor már irreálisan izmos volt, szinten hagyták. Sőt, Simor az adott időszakban nálunk jóval sikeresebb többi közép-európai gazdaság példájára hivatkozva azt állította: "a nominális árfolyam nem hat az exportra". "Ha gyengébb a forint, az exportőrök valóban többet kapnak a termékeikért, de nem fognak tudni többet eladni, hiszen az a külső kereslettől, és nem az árfolyamtól függ. Ráadásul a versenyképességük nem javul, nem lesznek hirtelen jobb gépsoraik, képzettebb szakmunkásaik. Valóban vannak olyan, magas költségigényű vállalatok, amelyeknek a gyenge árfolyam segíthet kilépni a külső piacokra, de ez feltehetően 30-40 százalékos leértékelődésnél, 300-350-es árfolyamnál következik be" - állítja Duronelly Péter, a Budapest Alapkezelő befektetési vezetője. A gyenge árfolyam Surányi szerint sem megoldás, de a másik véglet - az egy év alatt végbemenő, húszszázalékos reáleffektív felértékelődés jelentős fiskális megszorítással párosulva - komoly károkat okoz a gazdaságnak.
A bankvezér elismeri, hogy a monetáris politika csak szűk keretek között képes a fiskális és jövedelempolitikát befolyásolni, csakhogy az MNB nem is próbálkozott ezzel, illetve képtelen volt az extremitásokat kezelni, mindent a rövid távú árstabilitásnak rendelt alá. A 2008-as erős forintot eredményező kamatpolitikát Karvalits Ferenc, a jegybank alelnöke egy, az év elején megjelent cikkében (Monetáris politika rendkívüli időkben, Népszabadság, 2009. január 10.) az élelmiszer-, olaj- és a nyersanyagárak emelkedése által kiváltott, 2007 óta tartó inflációs nyomással magyarázta. Az alelnök szerint erre még rátett egy lapáttal, hogy "a fiskális kiigazítás következményeként az infláció már több mint egy éve sokkal magasabb volt a háromszázalékos célnál" - ezért kénytelenek voltak 2008 elején leállítani a kamatcsökkentési ciklust.
Ha van sapka, ha nincs sapka
A bírálók szerint a legfőbb probléma, hogy az MNB nem volt felkészülve a válságra, úgy tett, mintha Magyarországot a globális összeomlás kikerülné. Többek szerint a Monetáris Tanácsnak még az október 9-i "támadás" előtt - de mindenképpen előbb, mint 22-én - kamatot kellett volna emelnie. Abban viszont egyetértés volt, hogy ősszel túl kevés volt a 17 milliárd eurós devizatartalék.
Király Júlia, az MNB alelnöke még 2008 elején elmondta egy a Narancsnak adott interjújában: "a pénzpiacok sokkal nyitottabbak annál, semhogy a másodlagos vagy közvetett hatások elkerüljenek bennünket. Ha nő a bizalmatlanság, ha nőnek a kockázati felárak, akkor az megnöveli a bankok finanszírozási költségeit, ami előbb-utóbb érzékelhető lesz a gazdaság minden szereplője számára". Tény, hogy a jegybank tavaszi és őszi pénzügyi stabilitási jelentése jelezte: a 2007-es pénzügyi válság nem maradt amerikai földön, átterjedt Európára. Utaltak arra, hogy a hazai pénzintézeteknek jelentős az egy éven belül lejáró adósságállománya, amit válság esetén nehéz lesz megújítani (októberben az ország rövid lejáratú adóssága 27 milliárd euró volt). Ráadásul az MNB-szemlében több olyan tanulmány is megjelent, amely felhívta a figyelmet: a térségben rendkívül magas a pénzügyi integráció foka, ha a nyugati anyabankok megrendülnek, a válság a leányaikon keresztül napok alatt begyűrűzhet.
Simor a tavaly karácsonyi Narancs-számban adott interjújában ezekre így reagált: "A tartalékigény egy indikátor szerint 17,4 milliárd euróról 24 milliárdra kúszott fel. De a tartalékszintet meghatározó számos más indikátornak megfeleltünk." Egyes szakértők szerint érthetetlen, hogy az MNB miért nem vásárolt be legkésőbb nyáron, amikor olyan nyomott volt az árfolyam. Mint állítják, ez azért is érthetetlen, mert a környező országok nagy része sokkal jobban állt, mint mi (a cseheknek például 26 milliárd eurójuk volt, miközben a külső adósságuk kevesebb mint harmada volt a magyarnak). Simor az említett interjúban azt mondta, interveniálhattak volna a piacon, de az kimozdította volna az árfolyamot (borulhatott volna az inflációs cél), majd "2008 második felében, amikor látszott, hogy a tartalékszintet emelni kell, a magyar állam már nem jutott forrásokhoz. Rendkívül gyors folyamatok zajlottak le, amikhez nem lehetett alkalmazkodni" (lásd: "Hiába van hitelünk, ha nincs bizalom", Magyar Narancs, 2008. december 18.).
"Talán három embert tudok mondani a világon, aki elég pontosan meg tudta saccolni, hogy a pénzügyi válság miként és milyen gyorsasággal fog hatni a reálgazdaságra. A bizalom fogyott el a bankközi piacon, márpedig a válság pszichés aspektusait nehéz modellezni" - szögezte le Duronelly. Nemcsak a jegybank, a teljes magyar közgazdász-társadalom "elaludt", volt olyan alapkezelő, amely a krízis előestéjén még habzsolta azokat az állampapírokat, melyektől a külföldiek már igyekeztek megszabadulni. Az egyik neves szakember, bankvezér az AIG biztosító tavaly nyári bedőlése után egy szűk körű beszélgetésen azt mondta, a válság véget ért, innen már csak felfelé vezet az út. Többen Simor javára írják, hogy október 9-én elsőként ismerte fel: a hazai pénzpiacok "lefagyása" súlyosan veszélyezteti az ország finanszírozhatóságának fenntarthatóságát - még aznap este az IMF-hez fordult.
A kritikusok szerint a jegybank rosszul kezeli a válságot: továbbra is hibás a kamatpolitikája, túl későn hozza meg a döntéseit, túl bürokratikus, és most sincs tekintettel a reálgazdaság helyzetére. "Ha 2001 és 2006 között a politika ámokfutása miatt kényszerpályán mozgott a jegybank, akkor ez a válság beköszönte után hatványozottan igaz. Az országot finanszírozó piacok azóta is bizalmatlanok, a magyar alapkamat szintje semmivel sem magasabb, mint a velünk azonos kockázati besorolású országoké. Ezek pedig sajnos nem a minket nyugatról határoló gazdaságok, hanem Egyiptom, Izland, Románia, Oroszország" - elemezte a helyzetet a Narancsnak egy jegybanki forrásunk. Tehát az ország még mindig az elmúlt évek borzalmas kormányzati politikájának a levét issza.
A Nemzeti Bankot ugyanakkor azért is bírálják, mert az október 22-i háromszáz százalékpontos kamatemelés után túl hamar fogott neki a vágásnak, pedig ez a gazdaság sérülékenysége miatt nem volt indokolt. November-decemberben háromszor is csökkentették, majd január 20-án - figyelmen kívül hagyva az árfolyam megborulását - újabb fél százalékot vágtak, sőt hozzátették, hogy a defláció miatt "a gyengébb árfolyam nem veszélyezteti az inflációs célt". Ezzel háromszáz felé ment az euró, ami elsősorban a devizahiteleseknek - közvetve pedig a fizetésképtelen ügyfelekkel bajlódó bankoknak - fájt. Ezek után a jegybank vezérkara többször jelezte: talán nem volt elég kifinomult a januári kommunikáció, hibát követtek el. Azóta nem is változott az alapkamat, lényegében megvárták, amíg a Bajnai-kabinet kiadáscsökkentő intézkedései helyreállították az ország iránti bizalmat. "A februári árfolyamzuhanásban nehéz pontosan elkülöníteni, mekkora volt a hazai kamatcsökkentés és mekkora a régió iránt ekkor fokozottan megmutatkozó bizalmatlanság szerepe. Egyes nyugati hitelminősítők, elemzők azt állították, hogy ezekben a gazdaságokban a korábbi évek növekedése most bosszulja meg magát, a visszaesés nagyobb lesz, hamarosan bankválságok fognak végigsöpörni a régión. A zloty, a korona, a lej és a forint lejtmenete tökéletesen párhuzamos volt a korábbi monetáris és fiskális politikától függetlenül. Botorság lenne azt gondolni, hogy a januári magyarországi kamatvágás indította el az újabb lavinát" - védte meg az MNB-t egy jegybanki forrásunk.
A közgazdászok nagy többsége ma már a kamatcsökkentés mellett kardoskodik, hangsúlyozva, hogy a túl magas reálkamatok miatt a vállalati szektor nem jut forrásokhoz, ami mélyebbre nyomja a gazdaságot. Legutóbb Borbély László, az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgató-helyettese tette szóvá, hogy amíg nem szignifikáns a különbség az alapkamat és az állampapírok hozama közt, nehéz az államkötvényeket értékesíteni - a bankok inkább MNB-kötvényt vesznek (április végén a hitelintézetek jegybanknál lévő betétei, kötvényei 3200 milliárd forintot tettek ki). Simor egyébként karácsonyi lapszámunkban még abban reménykedett, hogy hónapokon belül helyreáll a bizalom, és ki lehet jönni a hosszú lejáratú állampapírokkal. Tévedett, de "nemcsak ő, hanem a többség is ezt gondolta" - ismerte el Borbély a lapunknak adott március végi interjújában. Lapinformációk szerint a Monetáris Tanácsban már azok vannak többségben, akik indokoltnak látják a kamatvágást, amit a július 27-i tanácsüléstől várnak.
Swap hátán swap
A kritikusok az MNB fejére olvassák azt is, hogy nem reagál elég gyorsan a piaci kihívásokra. Ezt jegybanki forrásaink határozottan cáfolják, hosszan sorolva azokat az intézkedéseket, melyeket még tavaly ősszel léptetett életbe az MNB. Már október 13-án bevezették a kétoldalú eurólikviditást nyújtó devizacsere-tenderüket (ún. FX-swap-ot), hogy segítsék a pénzintézeteket devizaforrásaik megújításában. Mivel az euróra egyre nagyobb volt a kereslet, és a bankközi cserepiac befagyott, tavaly október 16-án az MNB együttműködési megállapodást írt alá az Európai Központi Bankkal (EKB), hogy kellő eurólikviditás legyen a piaci csereügyletek fenntartásához.
Az MNB hét alkalommal, 243 milliárd forint erejéig avatkozott be az állampapírpiacon, továbbá megállapodott az elsődleges forgalmazókkal (vagyonkezelőkkel, pénzintézetekkel) a közös szerepvállalásról. December elején öt százalékról kettőre mérsékelte a kötelező tartalékráta szintjét. Január végén a Svájci Nemzeti Bankkal aláírt megállapodásával könnyítette a frankalapú hitelek refinanszírozását. 2009. március 2-ától bevezette a hat hónapos euró/forint devizacserés tendert: feltételként szabta, hogy a részt vevő bankok tartsák legalább az előző évi szinten a vállalati hitelezésüket (ezt hét pénzintézet vállalta is). Március 9-én bevezette a három hónapos tendert, és kibővítette az MNB által elfogadható fedezetek körét, ma már befogadja az önkormányzatok által kibocsátott kötvényeket is.
Ám a bírálók továbbra is elégedetlenek: állítják, hogy a fent említett instrumentumok egy részét korábban, október előtt kellett volna bevezetni, mire az MNB szakértői azzal válaszolnak, hogy modern jegybank ilyeneket csak rendkívüli esetben alkalmaz, ráadásul ha korábban állnak elő ezekkel, megrovást kapnak az EKB-tól. Többen túl szigorúnak találták a feltételeket, és úgy vélik, túl magas kamatokat számol fel az ügyleteknél az MNB. A stáb válasza: a különféle hitelezési eszközök bevezetése előtt kikérték a bankok véleményét, folyamatos volt az egyeztetés, utólag ne panaszkodjanak. Igyekeztek, amenynyire tudtak, de több esetben meg kellett előbb állapodni a külföldi partnerekkel (így az EKB-val). A végül márciusban bevezetett csereügyletekről az első informális megbeszélést még december elején tartották a bankokkal.
Sokan azt is az MNB szemére vetik, hogy nem torpedózta meg a bankcsomag első verzióját, ami túl szigorú kontroll- és erős tulajdonosi jogokat biztosított volna az államnak, holott a hazai bankok egyike sem volt csőd közeli helyzetben. "Amikor elolvastam a szöveget, rögtön az volt a benyomásom, hogy a kormány le akarja nyúlni az OTP-t" - mondta lapunknak egy pénzintézeti szakember. "Az OTP vezetői végig ott ültek az előkészítő tárgyalásokon, tudták, mit tervez a PM, ráadásul mi voltunk az elsők, akik a 'bankmentés' kifejezés ellen tiltakoztunk" - replikázott egy neve elhallgatását kérő jegybanki forrásunk. Egyébként a kormányzat végül újraírta a törvényjavaslatot.
Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban hallani, hogy az MNB-nek segítenie kéne a vállalati hitelezés beindítását, különben még súlyosabb lesz a GDP beszakadása. Teljes ágazatok omolhatnak össze, melyek újbóli talpra állítása, beindítása százmilliárdokat emészthet fel (Surányi javaslatáról lásd Innovatív technikák című írásunkat). A jegybank álláspontja szerint ez nem az ő dolguk, erre valók az Új Magyarország Fejlesztési Terv pályázatai, a nehézségeket különféle kamattámogatásokkal, garanciavállalásokkal lehetne áthidalni. A legfőbb ellenérv: az MNB nem költheti felelőtlenül az adófizetők pénzét, nem növelheti az államadósságot, nem beszélve arról, hogy az állami hitelezésnek mindig komoly prudenciális, korrupciós kockázatai vannak.
"A válság megítélésében mindannyian követtünk el bizonyos ponton hibákat. Ez azokra is minden bizonnyal igaz, akik most a jegybankot bírálják. Hiányolom a szakmai alázatot azoktól, akik ugyanúgy benézték a válságot, mint bárki más, most pedig az MNB-re mutogatnak" - summázta véleményét a bírálatözönről Duronelly Péter.
Monnyon le!
A Simor elleni támadássorozat a Népszava március 7-i cikkével vette kezdetét. A napilap nyilvánosságra hozta, hogy a jegybank elnökének offshore cége van Cipruson. Simor közleményében cáfolta, hogy a Trevisol Management Services Ltd. offshore vállalkozás lenne, hangsúlyozva: egy európai tagállamban bejegyzett, törvényesen adózó vállalkozásról van szó, amely kinevezése óta szünetelteti tevékenységét. Miközben egyre élesebbé váltak az MNB-vel szembeni szakmai kritikák, a HVG június 5-én arról számolt be, hogy az elnök 2007-es, illetve 2008-as vagyonbevallásából eltűnt csaknem 800 millió forint, ami a hetilap szerint kizárólagos alapon nem lehet másutt, mint a ciprusi vállalkozásában - melyet 2004 előtt valóban offshore társaságként működtetett. A jegybankelnök ezt követően kijavította a vagyonnyilatkozatát, elismerve, hogy tavaly év végén a cég saját tőkéje 1,305 milliárd forint volt - a HVG által hiányolt összeget 2007-ben utalta ki Ciprusra. Végül bejelentette, hogy a vállalkozást megszünteti, a befolyó összeget pedig hazautalja. Közben a jobboldali sajtó arról írt, hogy milyen drága autója van, és hogy 2006 óta tagja a Zeneakadémia gazdasági tanácsának, amiért havi 150 ezer forint juttatásban részesül az őt delegáló oktatási minisztertől - többen felvetették, nem sérti-e ez a jegybanki függetlenséget. Végül az egyetem rektora tisztázta Simort, leszögezve, hogy az elnök a pénzt az Akadémia egyik alapítványának adományozta. Az index.hu és a portfolio.hu pár hete arról cikkezett, hogy az MNB vezetőjét a szocialisták akarják megfúrni, hogy egy, a párthoz közel álló elnököt nevezhessenek ki, aki a gazdaságpolitikájukat segítő, laza monetáris politikát folytatna, s akinek megbízatása 2015-ig szólna. Állítólag a Fidesz is megszabadulna Simortól, ugyanis abban reménykednek, hogy bukása magával sodorná a többi "offshore-bárót", így Oszkó Pétert és Bajnai Gordont is. A Magyar Narancs több helyről megerősített információi szerint a Simort érő támadások mögött a felügyeleti jogosítványok szigorítása ellen tiltakozó banki lobbi húzódik meg. Úgy tudjuk, az IMF az év elején komoly kritikával illette a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét (PSZÁF), és határozott kérést intézett Magyarországhoz egy új, erősebb felügyeleti struktúra létrehozására. A jegybank a nemzetközi gyakorlatra hivatkozva a felügyelet MNB-be olvadását tartotta kívánatosnak, majd informális egyeztetéseket kezdeményezett a kormánnyal, a piaci szereplőkkel és az ellenzékkel egy új felügyeleti struktúra létrehozásáról. Az ötletet támogató IMF kérése az volt, hogy a technikai misszió magyarországi tárgyalása idején (azaz július 2-ig) se a megoldás, se az egyeztetés ténye ne kerüljön nyilvánosságra. Csakhogy a felügyelet megerősítését különböző okok miatt sem az MSZP, sem a Fidesz nem támogatja, és a bankok - különösen az OTP - érdekeivel is ellentétes. Figyelemre méltó, hogy május 25-én a Figyelő konferenciáján Csányi Sándor szokatlanul éles kirohanást intézett a jegybankelnök ellen, majd másnap megjelent az első kiszivárogtatás a tervezett PSZÁF-MNB-összeolvadásról. Két nappal később Orbán Viktor is megtámadta a jegybankelnököt ciprusi cége miatt, a Fidesz azóta is követeli az elnök távozását. Június 19-én "szigorúan magánvéleményét" megosztva a nyilvánossággal Tóbiás József, a szocialisták frakcióigazgatója szólította fel lemondásra Simort. Korábban Szanyi Tibor MSZP-s képviselő vetette fel, hogy több bankárt is bilincsben kéne elvinni, "különösen a jegybank környékéről". A "Nemzeti Bank meg akarja enni a felügyeletet" típusú vád azóta is tartja magát, főleg, amióta lemondott a PSZÁF elnöke. (A Farkas Istvánnal készült interjút lásd előző lapszámunkban.)
Innovatív technikák
Az MNB megítélése szerint a bankrendszer likviditása rendben van. Ez valószínűleg igaz, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kereskedelmi bankok jelentős és növekvő jegybanki betétállománnyal rendelkeznek. Surányi György szerint azonban a bankok likviditása nem tévesztendő össze a gazdaság likviditásával. A bankok likviditásbővülése mögött ugyanis meghatározó részben a belföldi hitelezés hiánya áll. Mivel egyfelől a globális válság miatt a külföldi kereslet drasztikusan csökken, másfelől a költségvetési kiigazítás miatt az állam kereslete mérséklődik, a hitelkínálat csökkenése még mélyebbre tolja a magyar gazdaságot. A külső keresletet befolyásolni nem tudjuk, az államháztartás keresletét bővíteni nem szabad, a kamatokat pedig rövid távon és nagymértékben csökkenteni veszélyes és felelőtlen lépés lenne. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a jelenlegi helyzetben 13-15 százalékos forinthitelkamatok mellett (ami 8-10 százalékos pozitív reálkamatot jelent) sem a hitelkereslet, sem pedig a hitelkínálat nem fog élénkülni. Minthogy a devizahitelek növekedése eleve korlátozott, valamilyen módon - elfogadható áron és megfelelő lejárattal - forintforrásokat kellene teremteni. A bankszektorban meglévő kétségkívül jelentős rövid lejáratú likviditástöbbletből nem lehet közép- vagy hosszú lejáratú hitelt nyújtani, és e tekintetben a konvencionális monetáris politikai eszközök, illetve a monetáris kondíciók általános lazítása sem segít. A Magyar Fejlesztési Banknak (MFB) kellene egy év és egy napos lejáratú kötvényt kibocsátania, amelyet vagy közvetlenül, vagy közvetetten a kereskedelmi bankokon keresztül az MNB lejegyezne a mindenkori alapkamatnak megfelelő hozamszinten (ami jelenleg 9,5 százalék). Az MFB ebből a forrásból 3-4 éves lejáratú kölcsönt nyújtana a kereskedelmi bankoknak, amelyek ebből a középlejáratú forrásból nyújtanának 6-8 éves lejáratú hitelt a kkv-szektornak, a nagyvállalatoknak, de akár a lakosságnak is. A kereskedelmi bankok csak akkor hívhatnák le a hiteleket, amikor azt az ügyfelek igénybe veszik. A költségeket tekintve az MFB öt százalékon nyújthatná a hitelt a kereskedelmi bankoknak, melyek maximum 1,5 százalékpontos kamatfelárat "rakhatnának" rá, az MFB-nél keletkező kamatveszteséget (a jegybanki alapkamat és az öt százalék közötti differenciát) pedig a központi költségvetés állná. A büdzsé kiadásai azonban minden bizonnyal bőségesen megtérülnének a nagyobb gazdasági aktivitásból származó adóbevételi többletből. Surányi úgy véli, illúzió azt hinni, hogy ezek a források azonnali fordulatot eredményeznének a gazdaságban, de képesek lehetnek megállítani vagy legalábbis mérsékelni a belföldi kereslet egyoldalú csökkenését. Ha a konstrukció sikeres, tehát igénybe veszik a gazdaság szereplői, akkor makroszinten többletkeresletet hozna létre, amely törvényszerűen az import emelkedésével és a külső egyensúly romlásával jár. Ám az egyensúlyromlás rövid távon elfogadható, hiszen amennyiben a belső kereslet szabadesését nem lehet megállítani, akkor "túl jó lesz" a folyó fizetési mérleg.
