| ||
magyarnarancs.hu: Mikor jöttél ki először segíteni?
Fátyol Hermina: Három hete jöttem haza Kairóból, először azokban a napokban voltam itt, de nagyon el voltam veszve, nem tudtam, mihez kezdjek. Akkor még negyedannyi ember sem volt itt, mint most. Nem mentem be a tranzitzónába, hogy megkérdezzem, miben tudok segíteni, és egyéni akciókba sem kezdtem, inkább a háttérben maradtam, gyűjtést szerveztünk, adományokat juttattunk különböző helyekre, embereket kötöttem össze. A barátom viszont több alkalommal volt itt. Ő nagyon jól tud arabul, valószínűleg ezért is alakult úgy, hogy főleg olyan helyzetekben tolmácsolt, ahol orvosi ellátásra volt szükség: vitt a balesetibe olyan kisfiút, akinek még Görögországban tört el a karja, és más hasonló helyzetekben segített. Az ő történeteit hallgatva tartottam attól, ami itt van. Aztán ő elment vasárnap, és ahogy hallgattam a híreket, láttam a képeket, azt éreztem, hogy muszáj kijönni.
magyarnarancs.hu: Miként vagy jelen?
FH: A magam útját járom főleg. Hétfőn a húgommal és egy barátnőnkkel leraktunk három karton vizet a központi elosztórésznél, megkérdeztem, mit tudok segíteni. Akik beszélnek valamennyire arabul vagy azokon a keleti nyelveken, amiken a menekültek, a hét elején a pályaudvar belső részeihez, a vonatokhoz irányították, hogy ott van rájuk szükség.
magyarnarancs.hu: Te is beszéled valamelyik nyelvet?
FH: Arab szakon végeztem az egyetemen, korábban (9 évvel ezelőtt) egy évet töltöttem Szíriában, másfél éve pedig Egyiptomban élek. Ez nem jelenti azt, hogy jól tudok arabul, de annyira persze beszélem a nyelvet, hogy itt tudjak segíteni az embereknek. Sokan beszélnek angolul is, gyakran van olyan helyzet, ahol az angoltudás is elég.
magyarnarancs.hu: Mit tudtál a vonatoknál segíteni?
FH: A Keleti egyik végétől a másikig álltak három sorban az emberek azért, hogy bejussanak a nemzetközi jegypénztárba. A pénztár bejáratát rendőrök állták el, láttam, hogy egy nővel próbálnak valamilyen nyelven kommunikálni, először őket kérdeztem, tudok-e segíteni azzal, ha tolmácsolok. Mint kiderült, a nő beteg, öreg, mankóval közlekedő apukáját próbálta előrébb juttatni a sorban, így kerültem kapcsolatba az első családdal, akiknek azóta próbálok segíteni. A legfontosabb információval ellátni őket, mert gyakran semmit nem értenek abból, mi és miért történik velük. Ha kérdeznek, válaszolok, ha tudok, de arra vigyázni kell, hogy tanácsot ne adjunk, azt nem mondhatjuk meg, mit csináljanak, merre és hogyan induljanak tovább, Berlinbe vagy Münchenbe próbáljanak jegyet váltani és így tovább.
Akkor ott másodpercek alatt belekerültem a közepébe, egyszer csak rengeteg ember jött. Például egy egyedülálló apuka a lázas kislányával, akinek gyógyszert kellett beadnunk – ez az apuka mesélte, hogy még Szíriában az egész család meghalt, ők ketten maradtak életben és indultak útnak… Egyik dolog jön a másik után, amire szükség van, azt megveszed, megszerzed, ilyenkor nincs min gondolkodni, egyértelmű, hogy így van, vészhelyzet van minden pillanatban. Ezt csinálom, segítek, ahol tudok.
magyarnarancs.hu: Hogy látod, mire van a legnagyobb szükség?
FH: Az nagyon jó, ha minél több olyan ember jön segíteni, aki beszéli a menekültek anyanyelvét. Vízre is mindig szükség van korlátlan mennyiségben. Egyébként meg információra lenne a legnagyobb szükség. Teljes a káosz, senki nem tud semmit, főleg azóta, amióta nem engedik fel őket a vonatokra. Kedden reggel a rendőrök kértek meg, hogy tolmácsoljak, így találkoztam három fiatal fiúval, akiknek volt érvényes szír útlevelük, jegyük a 11 órás müncheni vonatra, de addigra lezárták a pályaudvart, és őket sem engedték be. Megkérdeztem a rendőröktől, hogy milyen okmányokra van még szükség ahhoz, hogy felengedjék őket a vonatokra. Állításuk szerint érvényes schengeni vízum vagy olyan okmány kell, ami igazolja azt, hogy menekültek, hogy hol léptek be az országba, és azt is, hogy el is hagyhatják Magyarország területét. Teljes patthelyzet van. Németországba akarnak menni, ahol elvileg fogadják őket, itt viszont nem szállhatnak vonatra, de ha valahol mégis feljutnak, az osztrákok visszaküldik őket.
Van két kislány abban a családban, akiket már korábban említettem, nekik semmilyen papírjuk nincs, az útlevelüket hátrahagyták a menekülés során. Őket valahol a magyar határ átlépése után – elmondásuk szerint – börtönbe zárták. Ezt már többektől hallottam, hogy amikor Magyarországra értek, három napra bebörtönözték őket, de nem értik, miért. Egy fiú azt mondta, durván bántak velük, nem mondtak nekik semmit, nem kaptak inni, napi egy tál leves volt az adagjuk. Azt sem tudják, pontosan hol történt mindez. A keddi nap tehát főleg azzal telt, hogy megpróbáltunk információhoz jutni, mit kell tennie annak, aki el akar menni, milyen papírokra van szükség a továbbutazáshoz.
magyarnarancs.hu: Mit tehet az, aki segítene, de eddig még nem tette?
FH: Mindenki tud segíteni: aki akar, az tud. Ha mégsem találja a módját, jöjjön ide, kérdezze meg a tranzitzónánál, mire van szükség, vagy informálódjon a Facebookon a menekülteket segítő csoportokban. Az itt segítő civilek átlátják a helyzetet, érdemes rájuk hagyatkozni. Teljesen más kultúrából jönnek ezek az emberek, nem lehet akárhogy adni, ha valaki úgy dönt, hogy egyénileg próbál segíteni. Sokan nem akarnak elfogadni adományt, segítséget, vagy ha igen, akkor esetleg pénzt ajánlanak érte. De ha valaki kellő érzelmi intelligenciával rendelkezik, érzi, kihez lehet odamenni, és hogyan lehet segíteni, ha szükség van rá.
