Számos történelmi példa hozható arra, amikor a (legalábbis jóhiszeműnek vélelmezhető) politikai elit éppen a demokrácia és a szabadságjogok érdekében, és akár az amúgy a totalitárius tendenciákra érzékeny, ám a pánikhelyzetben megváltozott értékítéletet képviselő közvéleménytől támogatva a szabadságjogok korlátozását jelentő intézkedéseket hoz.
Ilyen lehetett, amikor a polgárháború alatt Abraham Lincoln, midőn lecsukatott néhány több irányban kritikus lapszerkesztőt, sommásan indokolta döntését: "Az alkotmány nem öngyilkossági szerződés." A második világháború alatt a legfelsőbb bíróságtól támogatva Amerikában százhúszezer japánt, többségükben amerikai állampolgárt deportáltak (nem megsemmisítő, de) koncentrációs táborokba; a McCarthyzmus idején pedig kommunista pártokkal fenntartott (amúgy) jogszerű kapcsolattartásért is komoly börtönbüntetést lehetet kapni. (Hazai példaként említhető, amikor Tisza István éppen a parlamentarizmus védelmében kényszerült jogszerűtlen eszközökhöz nyúlni az obstrukció letörésekor.)
Némileg hasonló a helyzet az amerikai kongresszus előtt fekvő
terroristaellenes jogalkotási csomag
esetében is. A polgárok védelme érdekében már életbe léptetett és a törvényjavaslat elfogadásával tovább bővülő biztonsági intézkedések ugyanis lényegileg az "amerikai életforma" derékba törését jelentik.
Többről van ugyanis szó, mint például a fokozott közúti ellenőrzések nyomán beálló forgalomtorlódás miatt bevezetett azon szabályról, hogy bizonyos hidakon legalább két utas szükséges a személygépkocsik New Yorkba engedéséhez, vagy arról, hogy valószínűleg örökre megváltoztak az amerikai életmód fontos elemét jelentő légi közlekedés keretei. (Már az első osztályon sem szolgálnak fel kést a bélszínhez, és, ami igen lassúvá teszi a beszállást, valamennyi elektronikus szerkezetet be kell kapcsolni a biztonsági ellenőrzések során.) Tősgyökeres New York-i ismerősöm például félelemteli merengéssel állapította meg, hogy életében először látott katonai járművet. Márpedig mostantól számíthat rá. És számíthat eddig ismeretlen ellenőrzési technikákra, térfigyelő kamerákra, korábban csak kémfilmekben látott retinafelismerő biztonsági zárakra, bekamerázott munkahelyekre, utcai igazoltatásokra, sokkal több rendőrre - sőt talán még személyi igazolványra is.
Úgy tűnik, megváltozik a jogegyenlőség, a diszkriminációmentes elbánás általános felfogása is. Nem az elvakult, ám elszigetelt és mindenképpen az állam, a közhatalom közrehatása nélküli jelenségként értékelendő "arab külsejű" (ám leggyakrabban indiai vagy szikh) áldozatok elleni lincselésekre gondolok, amelyekből szeptember 11-e óta már több mint háromszáz (köztük több lövöldözés, késelés, Moltov-koktél-dobás) volt. Hanem például arra, amikor már több éve a "faji profilaxis" (racial profiling) elleni küzdelem áll mondjuk a közúti gépjármű-ellenőrzések körül kibontakozó viták központjában, és mindez nem egy rendőrfőkapitány székébe is került: mondhat olyat John Cooksey louisianai képviselő, hogy minden turbánost meg kell állítani és igazoltatni kell. És a Northwest Airlines minneapolisi járatáról bizony az utasok kérésére szállítanak le arabokat; a New Jersey-i Trentonban a buszsofőr hívására kiérkező gépfegyveres deszantosok igazoltatnak két vétlen utast; Montanában pedig lakossági bejelentés alapján a rendőrség megállít egy konvojban haladó, telefonáló, feltűnően aktív sötét bőrű csapatot (akikről csak később derül ki, hogy Oregonban templomot avatni készülő Puerto Ricó-iak). Ezeknek az embereknek Amerika megváltozott, az amerikai életforma, legalábbis egyelőre, mindenképpen odaveszett.
Több elemző és jogvédő szervezet szerint például a John Ashcroft legfőbb ügyész (hazai fogalmak szerint belügyminiszter) által javasolt intézkedési csomag elfogadása esetén
a terrorizmus következő áldozatai
már a legfontosabb alkotmányos jogok lennének. Kétségtelen: a javasolt intézkedések köre számos területen bővíti a kormány és a jogalkalmazó, bűnüldöző szervek hatáskörét és mozgásterét.
A legtöbb aggodalom a privátszféra határainak átjárhatósága kapcsán merül fel. A törvényjavaslat értelmében ugyanis leszűkülne például a lehallgatások, megfigyelések bírói engedélyeztetésben testet öltő kontrollja. (Terrorcselekmény gyanúja esetén már egy 1996-os törvény alapján lehetőség nyílt a bírói engedélyeztetés előtt 48 órával megkezdeni a lehallgatást.) Számos jogvédő szervezet fejezte ki aggodalmát a különböző adatfeldolgozók, adatnyilvántartások összekapcsolása miatt is. Így a büntetőeljárás során titkosszolgálati eszközökkel szerzett adatok abban az esetben is hozzáférhetővé válnának a katonai, hírszerzési és bevándorlási hatóságok számára, ha a (valamelyes nyilvánosságot jelentő) vádemelés elmarad. Vitatott javaslat az is, amely szerint bírói engedéllyel kilencven napig bárhol bármikor (tehát irodában, lakásban, számítógépben) végezhető az érintett utólagos tájékoztatása nélküli adatgyűjtés. A jogállami garanciákon túlmenően a bírói kontroll csökkentésének szándéka már csak azért is problematikus, mert eddig sem jelentette komoly akadályát a nyomozásnak: az elmúlt évtizedben mindössze három esetben tagadták meg szövetségi szerv lehallgatási kérését.
A nyomozástechnika fejlődésével a privátszféra újabb és újabb területei kerülnek veszélybe. A javaslatcsomag például külön kitér a "pen register" és a "trap trace" technikák felhasználására, ahol a megfigyelés automatikusan kiterjed az érintett személyt hívó vagy általa hívott valamennyi telefonszámra, illetve e-mailre és meglátogatott website-ra. Ez utóbbi technika engedélyezéséhez a nyomozó hatóságnak mindössze annyit kell az engedélyező bíró előtt bizonyítania, hogy mindez szükséges a folyamatban lévő nyomozás lefolytatásához.
Sokan támadják az Ashcroft-csomag idegenrendészeti szigorát is. Elfogadása esetén ugyanis terrorcselekmény gyanúja esetén lényegében bírósági felülvizsgálat nélküli és gyakorlatilag korlátlan fogvatartásra nyílna lehetőség. A legfőbb ügyész diszkrecionális, azaz megfellebbezhetetlen és indokolást sem igénylő, ráadásul törvényi feltételrendszertől sem kötött döntése alapján megállapítható lehetne a nemzetbiztonsági veszélyeztetés, amely lehetőséget teremt a kiutasításra, kitoloncolásra és idegenrendészeti őrizet elrendelésére. A javaslat tovább szigorítaná
a bevándorlási hivatal eljárása
során azt az általános fair eljárási garanciák rovására már megalkotott szabályrendszert, amit elnökjelöltként George W. Bush is erősen támadott. (Például hogy a terheltet nem kell tájékoztatni az ellene megszerzett bizonyítékokról, és elmaradhat a krimikből jól ismert letartóztatási mantra is, ahol közlik a felhozott vádakat.)
Az intézkedéscsomag és általában a keménykezű közrendvédelmet a személyiségi jogok rovására megvalósító szigor legnagyobb veszélye a kivételt képező átmeneti intézkedések tartóssá, általánossá válása. Egyiptomban az 1981-es, Anwar Szadat ellen elkövetett merénylet óta hatályban van néhány különlegesen szigorú, a fellebbezés lehetőségét kizáró büntető-eljárásjogi intézmény, amiket legutóbb homoszexuálisok és egy heavy metal koncert résztvevői ellen indított eljárásban használtak fel. Spanyolországban 1980-tól 1996-ig voltak hatályban a terrorista-fogvatartás szabályait igen megengedően értelmező speciális rendelkezések; Peruban pedig a Fujimori-kormány bizonyos nyitottsága ellenére még mindig több százan töltik a katonai törvénykezés különleges, a védelem jogát nem biztosító eljárását követően kiszabott büntetésüket. A Strasbourg által számos alkalommal könnyűnek talált átmeneti szabályrendszert életbe léptető angol Prevention of Terrorism Act pedig 1974-ben (az IRA 19 halálos áldozatot követő birminghami kocsmarobbantását követően) lépett hatályba, és azóta évente meghosszabbítják - még az 1994-es tűzszünetet követően sem merült fel az ideiglenesnek vallott szigor megszüntetése.
Hasonlóképpen tehát az Ashcroft-javaslat kivételesnek mondott eljárási rendjének sem jósolnak eltérő sorsot. Igaz, számos intézkedés esetében maga a javaslat sem kelti a terrorcselekmények megkülönböztetett elbírálásának illúzióját, számos újítás a büntető-eljárásjog és az idegenrendészeti és bevándorlási jog állandó eleme lenne.
Kérdés tehát, hogy az általában az ellenőrzés és a hatalom mind további kibővítésében érdekelt állam meddig megy el a rendvédelmi jogosítványok szélesítésében, és főleg hogy meddig bírja mindehhez a szabadságjogaiban és életformájában egyre inkább a támogatására korlátozódó demokratikus közvélemény. Amíg az ötvenes években egy Gallup-felmérés szerint a lakosság 65 százaléka támogatta a kommunista veszély csökkentése érdekében a mind szélesebb körű telefonlehallgatást, és röviddel az 1995-ös oklahomai bombarobbantás után a Los Angeles Times szerint a megkérdezettek 49 százaléka a biztonságért cserébe hajlandó lett volna feladni egy részt a szabadságjogaiból, egy csillapultabb helyzetben, 1997-ben ugyanarra a kérdésre már csak a megkérdezettek 29 százaléka válaszolt igennel.
A New York Times és a CBS News felmérése szerint amíg az ikertorony elleni támadás hetében a megkérdezettek 74 százaléka volt azon a véleményen, hogy a terrortámadások elleni hatékony védekezéshez szükséges feladni a személyes szabadságjogok egy részét, egy hét múlva az arány már 79 százalék volt, és 45 százalék támogatta az e-mail és telefonkommunikáció rendszeres lehallgatását (az előző héten még csak 39 százalék), 56 százalék pedig nem ellenezné egy nemzeti személyi igazolvány bevezetését.
A biztonságérzet és a személyes szabadságjogok súlyozásának dinamikája azonban folyamatosan változik, mint ahogy a jog és a jogértelmező álláspontja is: már régen alkotmányellenesnek minősülnek a "Red Scare"-szabályok, és 1989-ben például elindult a második világháborúban kitelepítettek kárpótlása is. Ami pedig az Ashcroft-csomagot illeti, a miként és a meddig tekintetében a világ egyelőre az amerikai kongresszusra veti vigyázó szemét.
Pap László András
(New York)
