Négy órára érkezünk, taxi a másik oldalon tesz ki, át kéne jutni valahogy az úton, de forgalom jelentős, a kijelölt gyalogos-átkelőhöz eljutni is életveszély. Magyar rendőr a téblábolást látva leállítja az autókat csak azért, hogy a zebrától tíz méterre áttipeghessünk a check-in ponthoz. Innen lehetett sejteni, hogy a tér-időnek egy másik dimenziójába kerültünk. (A fogadást az amerikai nagykövetség zugligeti rezidenciáján tartották pénteken.)
Gyakorló egyenruhás katonák mellett dekkolunk. Van köztük afroamerikai, spanyol-amerikai, szóval a csapat leképezi az amerikai társadalmat. Mellettünk beszélgetnek, nevetnek, pihenj parti hangulat van. A pincérek őket is úgy szolgálják ki, mint a diplomatákat és egyéb meghívottakat. Ez csak azért tűnik fel, mert nemrégiben egy magyar állami fogadáson nem ezt tapasztaltuk.
Közben a színpadon Pintér Sándor készenléti rendőrségének zenekara játszik, egyenruhában, jazzt, egyébként egészen jól.
Előzenekar le, speaker fel, bejelenti David Pressman nagykövetet és Magyarország miniszterelnök-helyettesét. A helyettes szó előtt pár milliszekundummal több volt a szünet, már azt hittük… de nem. A nagykövet és Semjén elindulnak lefelé a kerti lépcsőn.
A mellettünk álló katonák ekkor kicsomagolják fegyvereiket és csapatuk zászlóját, egyikük meg is simogatja, bár ez nem kötelező. Ők „az Egyesült Államok 101. légideszant alakulatának Veszprém közelében települt Charlie Troopjának tagjai, akik ma azért csatlakoztak hozzánk, hogy bevonuljanak a nemzeti lobogóval. Ők nem egy díszelgő egység. Gyakorló öltözetüket viselik, mert aktív állományban vannak itt azért, hogy támogassák a NATO keleti szárnyát. Köszönöm, hogy csatlakoztak hozzánk” – mondja a nagykövet később.
Aztán elhangzik a magyar himnusz Golarits Flóra előadásában a capella, és következik az amerikai.
Mielőtt ennek kritikájára rátérnénk, megjegyeznénk, hogy az ismert angol dallamra íródott amerikai himnusz születése maga úriemberi fair play, mert az angolok éppen Baltimore-t akarták bevenni, a McHenry erődöt lőtték hajókról 1814-ben, amikor a későbbi szerző, Francis Scott Key, foglalkozására nézve ügyvéd felkéredzkedett egy ellenséges brit csatahajóra, ahol orvos barátját tartották fogva, és megkérte a parancsnokot, hogy szíveskedjenek az illetőt szabadon engedni. Az angolok ebbe beleegyeztek, de biztonsági okokból mindkettőjüket a hajón tartották éjjel, amíg ők az amerikai erődöt ágyúzták. A hadművelet nem sikerült, és hajnalban még ott lobogott a csillagos-sávos zászló. Key és barátja is élve hagyták el az angol hadihajót.
Szóval jön az amerikai himnusz. Nem valami Tóth Gabi vagy Kis Grófó énekli, hanem az Egyesült Államok 101. légideszant alakulatának Veszprém közelében települt Charlie Troopjának tagja, Brandon Charters tengerészgyalogos őrmester, akinek jobb kezére színes virágok vannak tetoválva. Ezzel a kezével pengeti az egy szál gitárt, játssza a Csillagos-sávost, mint Jimi Hendrix a woodstocki fesztiválon '69-ben (figyelem, a belinkelt videó előtt az Orbán-kormány „Háborúpártiak” hirdetése harsanhat fel), csak Charters őrmester énekel is hozzá, a legnagyobb természetességgel, tisztán átéléssel, parlando. Hitelesen. Este már a körletben játszhat.
Pressmann nagykövet beszéde olvasható az amerikai követség honlapján. Élőben úgy hallgathattuk végig az első sorból, hogy egyszerre láthattuk a szónokot és a jobb szélen álló Semjén miniszterelnök-helyettes urat, akinek mimikája priceless volt. A Russian (orosz) szavakra feszengve pislogott, a többit kisimultan figyelte. Mint később kiderült, egy rövid négyszemközti kerti beszélgetésre már tolmácsot kért. Ahogy Pintér Sándor belügyminiszter is.
„Bár a zenekar, amelyet hamarosan a színpadon üdvözölhetünk, lehet, hogy hangos lesz, én törekszem arra – néhány vendégem megkönnyebbülésére –, hogy az üzenetem ne legyen hangos. Legalábbis nem az egész üzenetem” – mondta a nagykövet beszéde elején. Azon tűnődtünk, vajon Semjén Zsolt érzékeli-e a halkan mondott dog-whistle üzenetet, ami attól, hogy nem hangos, nagyon is fontos. Ha élőben nem is sikerült, akkor fordításban olvasva talán.
A nagykövet a függetlenség lényegéről beszélt, ami Amerika lelkének szerves része, és függetlenségre vágynak a magyarok is. Ez azonban nem jelent elszigeteltséget, vagyis attól, hogy egy ország független, még hasonló értékeket valló szövetségi rendszerek tagja lehet, hogy együtt erősebbek legyenek. A szövetségek nem csökkentik, hanem garantálják a függetlenséget. „Amerika ereje nem csak a saját katonai erőnkből fakad, hanem ezekből a demokratikus szövetségekből is.” A magyarok is értik ezt, éppen ezért fogadta be Magyarországot a NATO, ennek jövőre lesz 25 éve. Akkor Martonyi János külügyminiszter arról beszélt, hogy „»a múltban a magyarok gyakran panaszkodtak az elhagyatottságra, és arra, hogy egyedül kell küzdeniük. Ennek végre vége. Magyarország hazatért, újra családban vagyunk.« És igaza volt. Magyarország a NATO család tagja. Mint tudjuk, a családok bonyolultak tudnak lenni. Nem mindenki ért egyet mindenben. A családtagok néha nem értenek egyet, vitatkoznak vagy civakodnak. De ami összetartja a családokat, az erősebb, mint ami szétválasztja őket. És mindig a család az első.
Az európai történelem egy egyedülállóan sorsdöntő pillanatában vagyunk, amikor Oroszország folytatja brutális agressziós háborúját Ukrajna ellen.
Ilyenkor nincs helye a barátokkal folytatott politikai háborúknak. Valódi háború fenyegeti ugyanis azt a világrendet, amelynek védelmén a NATO oly sokáig dolgozott.
Azt akarjuk, hogy ez a háború véget érjen. Békét akarunk. De ez csak akkor történik meg, ha az oroszok felhagynak az egyoldalú agresszióval és hazamennek.
A háborús pártokról, a háborúpárti országokról sőt a háborúpárti nagykövetekről (is) szóló zaj ellenére a lármázás valójában nem lehet politikai álláspont. Ahogyan a feltétel nélküli megbékélés sem.
Az Egyesült Államok talán minden eddiginél jobban összpontosít a Magyarországgal való kapcsolatára. Szorosan figyelemmel kísérjük, hogy Magyarország hogyan dönt.
Itt az ideje, hogy mindannyian, egységesen elismerjük a közös demokratikus értékeinket, az Oroszország által jelentett fenyegetést, valamint szövetségünk erejét. Védjük meg, erősítsük meg, bővítsük ezt a szövetséget! Egységünk nem aláássa függetlenségünket, hanem megvédi azt. Csak egy pillantást kell vetnünk a történelemre, hogy ezt megértsük.”
Pressmann zenei hasonlattal zárta beszédét. „Bono azt mondta: »A popzene gyakran azt sugallja, hogy minden rendben van. A rockzene viszont azt mondja, hogy nem, nincs rendben, de lehet változtatni rajta.« Azt hiszem, ezekben az időkben szükség van egy kis rock’n’rollra, mivel nincs minden rendben itt a régióban, a világban és a családunkban. De ahogyan azt egy családban is szokás: nem adjuk fel, nem várakozunk tétlenül, nem várjuk, hogy a dolgok maguktól eltűnjenek. Beleállunk, elkötelezzük magunkat, keményen dolgozunk, újrakezdjük, és erősebbek leszünk! Mindvégig együtt.”
A fogadás hátralévő idejében rock&roll zenekar játszott. Megjegyezni kívánjuk, hogy egy demokratikus ország nagykövetségi fogadása a legapróbb részletekig demokratikus, szóval a diplomaták ugyanúgy álltak sorba sörért, mint a civil vendégek. Nem volt lazac és kaviár, semmi műpátosz, egyesek még egyenlőbbek vagy ilyesmi. Pressman nagykövet a kertben beszélgetett és fotózkodott a vendégekkel. Hadházy Ákosnak és Mellár Tamásnak nem kellett tolmács.
Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata 247 éves. Többek között az áll benne, hogy: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.”
Nekik valahogy jobban sikerült.
