Magyar Narancs: Kritikusai szerint a kihirdetés után a szövetkezeti hitelintézetek már csak nevükben lesznek szövetkezetiek. Egyetért ezzel?
Győri Dávid: Igen. Tudni kell, hogy a szövetkezeti formának számos előnye és természetesen számos hátránya is van, ami magából a formából származik. A takarékszövetkezetek egyik számottevő előnye a kereskedelmi bankokhoz képest az, hogy az alapvető logika szerint a tulajdonosaik egyben tagok és ügyfelek is, akik az egy tulajdonos, egy szavazat elv szerint szavaznak. Még ha nem teljes is az átfedés a három kategória között. Voltak takarékszövetkezetek, ahol visszaéltek ezzel a formával, például vezető tulajdonosok strómanokat ültettek be úgy ügyfélként, hogy belőlük tagok, majd tulajdonosok - tehát szavazóképes emberek - legyenek, és később a vezetők a maguk érdekében szavaztatták őket. Fő irányként mégis azt mondhatjuk, hogy szépen működött ez a forma. Erre bizonyíték, hogy a takarékok 1600 fiókot működtetnek, míg az OTP fiókszáma 400-440 között ingadozik Magyarországon. A kereskedelmi bankokra az elmúlt öt évben fiókszámcsökkentés volt jellemző, ez a takarékszövetkezeti szektorban sokkal kevésbé történt meg. Ezek a takarékszövetkezeti tulajdonosok mindeddig magyar magánszemélyek voltak, az állam bármit is csinál, ennél magyarabbá nem lehet tenni a szektort. És kisemberközelibbé sem. Az erőszakos tulajdonszerzés tehát nemcsak a szövetkezeti jelleget szünteti meg, de ideológiájában is sántít.
MN: Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter azzal is indokolta a törvényt, hogy a takarékszövetkezetek nem mutattak versenyképes, stabil, jól működő képet. Az önök felmérései mit állapítottak meg a takarékok gazdasági teljesítményéről?
GYD: Eddig is nagyon versenyképes volt a takarékszövetkezeti szektor, de óriási további versenyképességi tartalék van benne. Németh Lászlóné finom kommunikációs csúsztatást hajt végre, vagy nem tudja az igazságot. Különösen a válság óta a takarékszövetkezetek sok tekintetben versenyképesebbek voltak, mint a kereskedelmi bankok. Míg a bankok nettóban termékeket veszítettek, a szövetkezetek termékeket nyertek. A további potenciál érzékeltetésére hoznék egy példát. A mérethatékonyság a szolgáltatások terén komoly jövedelmezőségi tényezőnek számít. Az OTP a magyar piacon mérethatékony, ezért tudott nemzetközi expanziót is végrehajtani. A négyszer akkora fiókhálózattal rendelkező takarékszövetkezetek jól megszervezve magukat, ugyancsak szert tehettek volna ilyen jellegű versenyképességre, akár külföldre is terjeszkedhettek volna. Nem úgy kell egy szektor magyarságát növelni, hogy a magyar magánszemélyektől a magyar állam kezébe lopom, hanem úgy, hogy hagyom élni és saját földrajzi határain túl is terjeszkedni. A miniszter asszony stabilitásra vonatkozó megállapítása sem stimmel. Voltak ugyan visszaélések a takarékszövetkezeti szektorban, de ugyanígy voltak a bankszektorban is, elég csak a Postabankra, a Polgári Bankra, a Mezőbankra, az Agrobankra, az Ybl Bankra vagy más ügyekre gondolni. Ezekhez hasonló mértékű instabilitások nem voltak a szövetkezeteknél az elmúlt 25 évben, a válság óta pedig kifejezetten stabilabban működtek, mint a kereskedelmi bankok. Gyakran hallhattuk az elmúlt években, hogy egy kereskedelmi bank tőkeemelést, tőkejuttatást kap az anyabankjától. Ezek egytől egyig implicit bankcsődöket jelentettek. Takarékszövetkezetből három ment tönkre a válság óta a közel 150-ből, és ez a három nem a legnagyobb, legprudensebb takarékszövetkezeti tömörüléshez, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetséghez (OTSZ) tartozott. A takarékszövetkezeti szektor általában tehát stabilan állt, és sokkal kedvezőbb hitel/betét aránnyal rendelkezett, mint a kereskedelmi bankok, hiszen az ügyfélkör jobban szeretett megtakarítani, és kevésbé vett részt a túlzott hitelfelvételekben.
MN: A törvény törekvései közé tartozik az integráció elősegítése, a takarékszövetkezetek imázsának és hitelezési politikájának összehangolása is. Ezzel az államosítás nélkül egyet lehetne érteni?
GYD: Az integráció abszolút szükséges lenne, az a hatékonysági tartalék, amiről korábban beszéltem, nagyrészt ebben rejlik. El kell ismerni, hogy a takarékszövetkezeti vezetők, a közel 150 kiskirály nyögvenyelősen, parciális érdekektől terhelten egyezkedett. Ennél valamivel jobban ment az OTSZ-ben részt vevő szervezetek közötti együttműködés. Az is egyértelmű, hogy a konfliktuspontok hónapról hónapra épültek le. Az OTSZ tagjai létrehozták a Takarékbankot, amely a szövetkezetek közötti együttműködés koronája volt. Az OTSZ tagjai Csicsáky Péter Takarékbank-vezérigazgató szakmai vezetésével létrehoztak egy integrációs szerződést. Ez eredetileg elég laza dokumentum volt, de már elő volt készítve egy új integrációs szerződés, amelyet évekig tárgyaltak az egyes takarékszövetkezetek vezetőivel. Ebben az új szerződésben az úgynevezett kiskirályok megegyeztek volna egy egységesebb IT-rendszerben, egységesebb termékkínálatban és egységes márkaképben. Körülbelül 1200 fiókot egységes arculattal szereltek volna fel. Ennek legnagyobb haszonélvezői a takarékszövetkezetek tulajdonosai, a vidéki magyar emberek lehettek volna.
MN: Ezzel szemben az állami tulajdonszerzés után lényegében az állam diktálhatja majd az integráció feltételeit.
GYD: Úgy, hogy többéves kőkemény üzleti munka folyt, és már majdnem ott tartott a szektor, hogy megvalósuljon a sokkal szorosabb együttműködés.
MN: Csicsáky Péter pedig július 2-i hatállyal lemondott a Takarékbank vezetéséről.
GYD: Lemondott, miután 19 évet dolgozott azon, hogy a több mint száz kiskirály között a laza együttműködés szorossá váljon. 19 év után, amikor talán már csak hetek vannak hátra, egyszer csak jön egy birodalmi lépegető, és egy az egyben lerombolja az ő munkáját. Ez brutális.
MN: Számos kutatást végeztek takarékszövetkezeteknek és kereskedelmi bankoknak is. Az ügyfél szempontjából melyek a leglényegesebb különbségek?
GYD: Minél kisebb településről beszélünk, annál inkább lelkesedik a lakosság a takarékszövetkezetekért a kereskedelmi bankokkal szemben. A fővárosban és a megyeszékhelyeken inkább a látványosabb kereskedelmi bankokat preferálja a lakosság. Ahogy megyünk lejjebb településméretben, egyre inkább a takarékokat kedvelik az emberek, kiváltképp azokon a településeken, ahol csak takarékszövetkezet van jelen. Majdnem ezer ilyen település létezik Magyarországon, itt a lakosság rá van utalva a takarékszövetkezetekre, de a felmérések alapján szívesen és elégedettséggel is fogadja őket. Ezzel párhuzamosan azt is állíthatjuk, hogy minél kisebb egy település, annál jobban ment ott a takarékszövetkezeteknek az értékesítés a rendszerváltás óta. És különösen jól ment nekik a kisebb településeken a válság kitörése óta. Ennek része az, hogy a takarékszövetkezetek munkatársainak személyes ismeretsége van az ügyfelek zömével, ami a kistelepüléseken kívánatos, de szinte elkerülhetetlen is. Ez sok pozitív hozadékot adott a takarékszövetkezetek és ügyfeleik viszonyában. Míg a kereskedelmi bankok hajlamosak úgy érezni, hogy értékesítési kommunikációjukban a pozitívumokra kell helyezni a hangsúlyt, addig a takarékszövetkezetek a termékkel kapcsolatos pozitív és negatív tapasztalatokat is inkább elmondják a személyesen ismert ügyfélnek. Ez stabilabb, elégedettséggel telítettebb, kockázatokban mérsékeltebb ügyfélkapcsolatokhoz vezetett. A jó kapcsolat ráadásul az ügyfelek és a takarékok vezetői között is kialakult. 'ket eddig kiskirályoknak neveztem, amivel csak arra akartam utalni, hogy az egyes takarékszövetkezetek vezetői jellemzően erősen céltudatos emberek, akik a szektort érintő taktikai és stratégiai kérdésekben keményen álltak ki a saját takarékuk érdekei mellett, amelyek gyakran különböztek a szövetség vagy a Takarékbank által képviselt közös érdekektől. A takarékok vezetői jellemzően kivívták a helyi közösségük bizalmát és tiszteletét, és ugyanezt követelték meg maguknak a központban, azaz a szövetség és a bank vezetőitől is.
MN: Könnyebb vagy nehezebb egy helyi vállalkozónak hitelhez jutnia a takarékszövetkezetnél, mint egy kereskedelmi banknál?
GYD: Könnyebb. A takarékszövetkezeti szektor ugyanis kevésbé vett részt a válság előtti hitelezési versenyben, azonban mindig is kiválóan teljesített a betétgyűjtésben. Ennek a kettőnek az a következménye, hogy kiváló hitel/betét mutatóval vészelték át a válság akut időszakát, és amint a piacok megnyugodtak, elkezdték keresni a helyi hitelezési célpontokat. Itt említeném meg, hogy a takarékszövetkezetek - ritka kivételtől eltekintve - kiválóan tőkésítettek. Ezért is értelmezhetetlen számomra az a kormányzati kommunikáció, hogy az állam segíteni akarja őket 100 milliárd forint tőkével. Ha egy politikus hallaná ezt a történetet, akkor azt mondaná, hogy abszurd, hogy az oktatás, egészségügy területéről ádáz forráskivonás folyik, jóllehet ők elkeseredetten és kevés sikerrel kérnek segítséget az államtól, és ugyanez az állam 100 milliárd forinttal kíván segíteni egy olyan szektoron, amely hangosan és határozottan mondja: "nekünk nem kell segítség, mi nem kérünk ebből a pénzből, egyet kérünk: hagyjanak minket működni".
MN: Infrastruktúra és a munkatársak felkészültsége terén viszont lenne még hova fejlődnie a takarékszövetkezeti szektornak.
GYD: A takarékszövetkezetek egyik rejtett kincse a fiókhálózat. A takarékszövetkezetek önképének is része volt, hogy a fiókhálózatuk bár nagy, mégsem kívánatos az ügyfelek számára, minthogy kevésbé modern és látványos, mint a legtöbb kereskedelmi banki hálózat. Ehhez képest mi mérésekkel bizonyítottuk, hogy az ügyfelek igenis elégedettek a szövetkezeti fiókokkal. Egy 2012-es kutatásunkban a takarékszövetkezetek 1-től 10-ig terjedő skálán 7,9-es átlagot kaptak arra a kérdésre, hogy a válaszadó mennyire érezte jól magát fiókjaikban. A magyar lakosság önmagához közelebb állónak, emberközelibbnek tartja a takarékszövetkezeti fiókokat, a kereskedelmi bankokat pedig az átlagos vagy az alatti anyagi helyzetű ember egy kicsit túl puccosnak, idegennek érzi; mintha ő nem lenne elég jó a bankhoz. Ebben a kutatásban azt is kérdeztük, hogy összességében mennyire tartja szimpatikusnak a takarékszövetkezeteket és a bankokat a válaszadó. A teljes lakosság körében 7-es átlagot értek el a takarékok, 6,3-at a bankok. A kistelepülések lakosságánál még szembeötlőbb volt a különbség, ők 7,9-re értékelték a takarékszövetkezeteket és csak 5,4-re a kereskedelmi bankokat. A takarékszövetkezetek várakozásával ellentétben tehát a lakosság egyenesen lelkesedik a szektorért. A kiszolgálást is jobbnak érzik a bankokénál. Ennek a legfontosabb tényezője a gyorsaság: és ezt az ügyfél nem az ügyintézés gyorsaságában éli meg, hanem abban, hogy mennyit kell várnia a kiszolgálás megkezdéséig. Éppen a kiterjedt fiókhálózatnak köszönhetően a takarékoknál rövidebb ez az idő, és hiába lassabb az ügyintézésük, mint a bankoké, az ügyfél azt már nem lassúságként, inkább a törődés jeleként fogja fel.
MN: Az, hogy a takarékokban az ügyfelek többsége egyben tag és tulajdonos is tudott lenni, mekkora szerepet töltött be vidéken a pénzügyi kultúra terjesztésében, vagy akár a közösségépítésben?
GYD: Nehéz helyzetben voltak ebből a szempontból a takarékok. Én úgy látom, hogy pozitív, építő, értékes, de korántsem kiteljesedett kapcsolatot ápolnak saját környezetükkel. Érzésem szerint annak a produktivitásnak, amit a közvetlen környezetükkel tudtak volna produkálni, körülbelül 30 százaléka valósult meg. Arra, hogy miért nem teljesedett ki ez a kapcsolat, egy korábbi kutatásunkból hoznék példát. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ha a takarékszövetkezet több pénzt forgatna vissza helyi projektekbe, úgy, hogy az ügyfelek beleszólhatnak a pénz felhasználásába, akkor szimpatikusabbá válnának-e a lakosságnak. Azt vártuk, hogy az emberek ezért lelkesedni fognak, de nem így történt, kifejezetten megijesztette őket a potenciális szorosabb együttműködés. Ennek az lehet az oka, hogy a települések vezetésében nem bíznak az emberek, ezért nem is szívesen irányítanak oda pénzt. Magyarán, a takarékszövetkezetek nagyobb respektussal bírnak a legtöbb településen, mint maga a települési vezetés, ezért az emberek nem vágynak arra, hogy a takarékszövetkezetek több pénzt adjanak ennek a helyi vezetésnek.
MN: Az is gyakran felmerülő kritika, hogy az eleve alacsony számú takarékszövetkezeti tagság sem szívesen vesz részt a döntésekben.
GYD: A hazai takarékszövetkezeti szektor jelenleg százezer aktív tagot számol, ez az egymillió feletti lakossági ügyfélszámhoz képest nemzetközi összehasonlításban kirívóan alacsony. A rendszerváltáskor minden ügyfél szavazatképes tag is volt, de magas volt az inaktivitási arány. Ez a könnyen megszerezhető tagi viszony okán visszaélésekre adott lehetőséget, így a szektor tagjai szigorításokat vezettek be, egyes szövetkezetek például azt, hogy csak olyan személy lehet tag, aki három éve ügyfél és helyben lakik. A tagi viszony megszerzése és az azzal járó előnyök gyakorlása még nem forrott ki Magyarországon. A Lajtán túl a taggyűlés egy kvázi ünnepi, közösségformáló alkalom. Hazánkban a szövetkezeti szektor időtlen idők óta kérlelte a mindenkori politikumot, hogy emelje a tőlünk nyugatra jellemző tagi jogokkal egyenlő szintre a hazai szövetkezetek tagjainak jogait. Ez egy egyszerű jogalkotási lépés lett volna, amely hatására az aktív tagok száma nőni kezdett volna. Mindennek társadalmi hatása is lett volna, hiszen a takarékszövetkezetek működése a demokrácia és a piacgazdaság tulajdonságait ötvözi. Ráfért volna a takarékszövetkezetekkel kapcsolatba kerülő társadalmi rétegekre, hogy büszkén, sok joggal felruházott tagként vehessenek ebben a folyamatban részt, gyakorolják, megéljék és egyben tanulják is a lehetőségeiket, érvényesítsék az érdekeiket, mint pénzintézeti tulajdonosok. Ehelyett úgy tűnik, hogy a politikum lenyúlta magának a szektort.
MN: Mivel járhat, ha a tagok és tulajdonosok beleszólása a döntésekbe az államosítás után szinte a nullára csökken?
GYD: A takarékszövetkezetek ügyfelei kimagaslóan elégedettek és jóval lojálisabbak, mint a kereskedelmi banki ügyfelek. Ez azt vetíti előre, hogy a takarékszövetkezetek ügyfélbázisa nagyon jelentős - szerintem 90 százalék fölötti - mértékben jóban-rosszban a takarékszövetkezetekkel fog tartani. Az elégedettségen túl ennek oka az ügyfélkapcsolatok régi kezdete és az, hogy gyakran földrajzilag sincsen könnyen elérhető alternatívájuk a takarékoknak. Jelentős akvirációs sikert, tehát új ügyfelek bevonzását viszont nem várok az új konstrukciótól. A mostani, teljesen váratlan törvény hatására nem integrálódni, hanem valójában dezintegrálódni, szétzilálódni fog a szektor. Azok a részeredmények, melyeket az egyes takarékszövetkezeti együttműködések értek el az elmúlt évtizedekben, szét fognak hullani. Egy közel 1600 fiókból álló hálózatot információtechnológiailag, termékkínálatilag teljesen egységesíteni nagyon komoly munka lesz, nem hiszem, hogy a magyar állam törvényi vezetésével ez sikerülni fog. Az OTP a régi szocialista adminisztrációs rendszerét sokéves tanácsadói segítséggel cserélte versenyképesebbre a 90-es évek elején, a magyar állam ehhez hasonló folyamatot aligha tud majd levezetni. Mobilcéget is akart csinálni, de nem jött össze, mert azt nehéz csinálni. Bankot még nehezebb. Valahogy a magyar államnak nem megy jól ez a "csináljunk céget" dolog. A Magyar Fejlesztési Bank kapcsán is azt látom igazoltnak, hogy a mindenkori magyar kormány lehetőségei limitáltak egy sikeres bank létrehozásában.
MN: Nemzetközi összehasonlításban menynyire számít erősnek a magyar takarékszövetkezeti szektor?
GYD: A magyar takarékszövetkezeti rendszer és a Takarékbank mérete a gazdaságéhoz képest erős, de nem kimagasló a nemzetközi összehasonlításban. Az európai takarékszövetkezeti mozgalmak közül a pénzügyi szektoron belüli arányt tekintve a felső harmad alján található a miénk: Németország, Franciaország, Olaszország, Ausztria, Hollandia, Dánia, Finnország, és Svájc előttünk jár. De Magyarországon is elég erős a szektor, a lakossági pénzintézeti kapcsolatok 10-15 százaléka ide kötődik, és még egyszer mondom, komoly erőtartalék volt benne.
MN: Azért is tértem ki a nemzetközi példákra, mert Vojnits Tamás kormánybiztos szerint a kötelező integrációs és intézményvédelmi tagság Nyugat-Európában is bevett gyakorlat.
GYD: A kormánybiztos urat minden bizony-nyal félretájékoztatták az ügyben, mert a sikeres, nagy erejű szövetkezeti szektorral bíró országokban jellegzetesen egymással versengő integrációs csoportosulások közül választhatnak a takarékok. Ki kell emelni Franciaországot, Ausztriát, Olaszországot és Svájcot. Ezeken a helyeken egyrészt kimagaslóan sikeres a takarékszövetkezeti szektor, másrészt kifejezetten jelentős, erős verseny van az egyes szövetkezeti integrációk között. Az üzleti életben azok a szerződések stabilak, melyek mindkét fél érdekeit szolgálják. A takarékszövetkezetek integrációja üzleti alapon - és nem állami segédlettel, nem törvényi kényszerítéssel - nagyon jól haladt, és éppen egy óriási szintlépés előtt állt Magyarországon. Öt éve az OTSZ-tagok létrehozták az egységes arculattal rendelkező Takarékpont-hálózatot, melyben a saját termékek megtartása mellett egységes termékkínálattal is találkozhattak az ügyfelek. Ehhez közel 500 fiók csatlakozott teljesen önkéntesen, és az új, előkészített integrációs szerződés szerint közel az összes Takarékbankhoz tartozó takarék csatlakozott volna. Minek kell oda törvény, ahol önkéntes, üzleti alapon is kialakult az együttműködés? Ez az állami, hatalmi koordinációs mechanizmus egyszerűen idegen a piacgazdaságtól. A takarékszövetkezeti szektornak ráadásul alapértéke a lentről fölfelé való építkezés. Helyi kisemberek összeállnak, közös pénzintézetet hoznak létre, ahol tagok és tulajdonosok is. Ezek a kis pénzintézetek településről településre szaporodnak, kooperálnak, és az egésznek a csúcsán esetleg egy közös bankot is létrehoznak. Az alulról fölfelé haladás minden országban sajátja a takarékszövetkezeteknek, különben nem lennének takarékszövetkezetek. Totális félreértése és megerőszakolása a rendszernek, hogy valamit felülről nyomnak végig rajta.
NÉVJEGYGyőri Dávid 33 éves, a Budapesti Corvinus Egyetem pénzügy szakán végzett. 2002 óta vezeti a Xallis Consulting piackutató és tanácsadó céget, amely piackutatásokkal és kapcsolódó tanácsadással látja el a pénzügyi szféra szereplőit, kereskedelmi bankokat, biztosítókat és takarékszövetkezeteket egyaránt. |
A szektor súlya számokbanMagyarországon a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének kimutatása szerint 125 szövetkezeti hitelintézet működik. A takarékszövetkezetek túlnyomó többsége, kb. 110 takarékszövetkezet tartozik az OTSZ- OTIVA-Takarékbank által képviselt integrációhoz, emellett még működik három kis integráció, és csupán egy-két olyan takarékszövetkezet van, amely egyetlen integrációnak sem tagja. A szövetkezeti hitelintézetek összesített piaci részesedése körülbelül 6 százalék, ezen belül a lakossági forint-betétállomány több mint 16 százalékát kezelik. A hitelpiaci részesedésük a lakossági szférában 10 százalék körüli, a vállalkozói, vállalati szférában lényegesen alacsonyabb; a Széchenyi Kártyák közel 40 százalékát a szövetkezeti hitelintézetek bocsátják ki. Az integrációba tartozó hitelintézetek összesített saját tőkéje 120 milliárd forint, mérlegfőösszege 1800 milliárd forint. A takarékszövetkezetek betétállománya közel 1250 milliárd forint, 52 százalékos hitel/betét arány mellett; ebből adódik az a mostanában sokat emlegetett 500-600 milliárd forint, amely elvileg rendelkezésre áll a takarékszövetkezeti szektor hitelezési aktivitásának növelésére. Az OTIVA saját tőkéje 13 milliárd Ft. A Takarékbank tulajdonosi összetétele többször változott, de a takarékszövetkezeteknek a bank működésével és az integrációs feladataival kapcsolatos stratégiai kérdésekben mindig kiemelt szavazati és vétójoguk volt. 2004-től kezdődően a takarékok több lépésben megvásároltak az akkori többségi tulajdonostól, a Deutsche Zentral-Genossenschaftsbank AG-től (DZ Bank) annyi részvényt, amennyivel együttes tulajdoni arányuk 60 százalék fölé emelkedett. Az állam 2012-ben jelent meg tulajdonosként a Takarékbankban, amikor a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. (MFB) megvásárolta a DZ Bank 38,5 százalékos részvénycsomagját, és két vezetője a Takarékbank felügyelőbizottságának tagja lett. |
(Publicisztikánkat a tárgyban lásd az 50-51. oldalon!)
