A szintén 2001-ből indító, három, egymást tízévenként követő epizódból álló A testvérek földjén is lehetne egy izzó, beteljesülni nem tudó szerelem története, van hozzá menekült fiú és menekült lány. Mohamednek van papírja és tanul, Leilának nincs papírja és csak abban bízhat, hogy majd olyan férjet talál neki bátyja és gondviselője, Kászim, akinek van – természetesen csak egy idősebb úr jöhet számításba, aki szintén a hómező kellős közepén melegházi paradicsomot termesztő afgán menekültközösséghez tartozik. (Erősen szimbolikus hely a fűtött üvegházak világa: egyszerre óvó és fojtogató.) És nem az a legnagyobb tragédia, hogy a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, mert lehetnek – húsz év múlva, amikor már elszenvedtek a menekültsorsukkal összefüggő egy-két traumát –, hanem ezeknek a traumáknak a megélése és főleg a traumák elfojtása mint életstratégia, mint az emberi méltóság kényszerű feladása.
Az első epizódban Mohamedet megerőszakolja egy rendőr. Nincsenek nála a papírjai, ezért beviszik az őrsre – egyáltalán nem azért, hogy ellenőrizzenek bármit is: más afgánokkal együtt dolgoztatják a csőtörés miatt elárasztott épület rendbe hozásában, és este elengedik az összes ingyenmunkást. A következő napon hiába mutatja az igazolványát, már várja a rendőrautó az iskola előtt, aztán egy félreeső helyiségben megtörténik az erőszak, amiről otthon jobbnak látja nem beszélni. Az (iráni) iskolaigazgató nyilván tudja, mi történt, de nem tesz semmit, úgyhogy a fiú szándékosan sérülést okoz magának, hogy begipszelt karral már ne vihesse el „dolgozni” a rá várakozó rendőrautó.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
