Az unió bonyolult, nemcsak a laikus kívülálló, de olykor a helyszínen lévő újságírók számára is nehezen emészthető működési mechanizmusa fokozatosan alakította ki azt a közhangulatot, miszerint a Brüsszelben és Strasbourgban történteket alig befolyásolják az európai parlamenti (EP) választások. Az tehát, hogy a voksolásoknak majd' mindegyik tagállam belpolitikai jelentőséget tulajdonít, nem pusztán a nemzeti politikák szűklátókörűségével magyarázható. Az unió intézményeiben hiába zajlik permanens és jobbára fontos munka - a (sok szempontból érthető és indokolt) túlbürokratizáltság, az aprólékos (mert számos érdeket összehangoló) döntés-előkészítés, a késleltetett hatálybalépések és moratóriumok rendszere miatt a nemzeti közvélemény jószerivel mindenhol távolinak, a saját életét közvetlenül nem befolyásoló tényezőnek érzi az ottani serénykedést. E vélekedés létezését és térnyerését a vonatkozó közvélemény-kutatások eredményei igazolják, s e hangulat európai szintű elúrhodását legjobban éppen a választási részvétel meredek zuhanása jelzi: az 1979-es első közvetlen voksolás óta a kezdeti 63 százalékról egyenletesen esett az 1999-es 50, majd a 2004-es 46 százalékra. Legutóbb az újonnan csatlakozott államok érdektelensége sem tett jót a részvételi statisztikának, hiszen a negatív rekordot beállító Szlovákia (17 százalékos részvételi arány) mellett Lengyelország (20), Csehország (28) és Magyarország (38,5) is lefelé húzta az átlagot. A hagyományosan 90 százalék felett aktív Belgium esetében az ország alapító tagsága és Brüsszel európai főváros státusza kínálkozik magyarázatul - no meg nyilván az, hogy ott kötelező a részvétel az uniós választáson.
A népszerűsítés érdekében tavaly ősszel új kommunikációs stratégiát dolgoztak ki, eszerint az uniós intézmények és a helyi média együtt harcolnak az érdeklődés élénkítéséért. Látszólag nem sok sikerrel, hiszen az Eurobarometer legutóbbi felmérésében a megkérdezettek alig 34 százaléka állította, hogy biztosan elmegy szavazni (egyelőre Belgiumban is "csak" 70 százalék), és a vészjósló előrejelzések szerint minden idők legalacsonyabb összeurópai aktivitása várható. A távolmaradás okaként nem az euroszkepticizmust jelölte meg a kérdezettek döntő többsége, hanem - a korábban elmondottaknak megfelelően - azt, hogy nem tud semmit az EP-ről, és a szavazata úgysem változtat semmin. Természetesen ahol a válaszadók a közelmúltban többször olvastak vagy hallottak az EP-ről, ott a választás időpontjával is tisztában vannak, illetve a korábbinál sokkal nagyobb arányban kívánnak élni szavazati jogukkal: Szlovákia például részvételi duplázásra készül, ami persze, ha összejön is, még mindig csak 34 százalékos részvételt jelent.
Munka hadai
Az Európai Parlament a 27 tagállam mintegy 490 millió lakosát képviselő 785 tagjával az Európai Unió egyetlen közvetlenül választott testülete. E multinacionális közgyűlés hatásköre az európai jogszabályok (rendeletek, irányelvek) kétharmadára kiterjed a környezet- és fogyasztóvédelemtől a tőke, az áruk, a személyek és a szolgáltatások unión belüli mozgásán át az oktatás vagy az egészségügy területéig, és a közösségi költségvetés meghatározásáig.
Az EP az előző parlamenti ciklusban, azaz 2004-2009 között végzett szerteágazó munkájának legfontosabb eredményeit saját kiadványában 13 témakör több mint 100 lényeges jogszabályának felemlegetésével kívánja bemutatni. A szabályozási területek természetesen nem egyforma súllyal ítélhetők meg (a lista megtalálható a www.europarl.europa.eu címen), de látható, hogy az uniós döntéshozatal a környezetvédelemben, a fogyasztóvédelemben és a kultúrában volt a legaktívabb. Így megemlíthető a veszélyes vegyi anyagok regisztrációjáról szóló rendelet, a hulladékgazdálkodást szabályozó vagy a környezetkárosítást (2010 végétől) bűncselekménnyé minősítő irányelv, illetve a megújuló energiaforrások arányát 2020-ra legalább 20 (Magyarországnak 13) százalékban meghatározó irányelv. Ha a jogforrással nincsenek is sokan tisztában, a hétköznapokban mindenki tapasztalhatta például a mobiltelefonok roamingtarifáinak csökkenését, a szeszes italok címkéinek megváltozását. Nem kifejezetten blikkfangos a "harmadik vasúti csomag" elnevezés, holott a vasúti személyszállítás 2010-es piacnyitásáért sok tagállam utazóközönsége lesz még hálás. Egész biztosan eltűnik a higanyos lázmérő, a vendéglátóhelyekről a dohányzó vendég, míg az Európa fele kövér című jelentés utóhatásaként talán néhány pluszkiló. Az európai népesség elöregedését tárgyaló jelentés viszont csak aggódik, figyelmeztet, valamint szorgalmaz - ahogyan a bolognai rendszerről, az iskolai sportról vagy a futballraszszizmusról kiadott jelentések is aggódnak és szorgalmaznak. A szolgáltatások szabad áramlását előíró irányelvvel, vagy a postai liberalizációval (2011-től, Magyarországnak 2013-tól) szemben viszont nincs apelláta. Szintén igen fontos fejlemény volt, hogy az EP végül elutasította a szoftverszabadalmakról szóló irányelvet.
Az EP-választáson az egy-egy tagállamnak népességarányosan járó képviselői helyeket ugyan a tagállamok pártjaira adott szavazatok alapján töltik fel, ám a döntéshozatali mechanizmusban végül az összeurópai, a nemzeti és a pártérdekek együtt jelennek meg. A jogszabályok tervezetét az unió egészét képviselő Európai Bizottság nyújtja be (az országonként jelölt egy-egy biztosból álló európai "kormány", amely a végrehajtásért is felelős), majd az együttdöntési eljárásban az EP és az Európai Unió Tanácsa fogadja el. A bizottsággal ellentétben a tanács a tagállamokat képviseli, ezért minden nemzeti kormányból egy-egy miniszter a tagja (az, amelyik az aktuális témában illetékes: környezetvédelmi, pénzügyi, foglalkoztatási stb.). A parlamentben a képviselők pedig politikai (nem nemzeti) hovatartozásuk szerinti frakciókba tömörülnek (hét frakció, plusz a függetlenek).
Az együttdöntési eljárás annyit tesz, hogy első körben a parlament tárgyalja a bizottság javaslatát, amit változtatások nélkül vagy módosításokkal fogadhat el. Ezután a tanácsnak is el kell fogadnia, csak így lép hatályba. Ha viszont a tanács nem hagyja jóvá a képviselők összes módosítását, akkor alternatív szövegváltozattal áll elő (ez a tagállamok ún. közös álláspontja), amit a parlament második olvasatban újratárgyal. Ha a közös állásponthoz a parlament újabb módosító javaslatokat nyújt be, akkor a konszenzus létrejöttéhez egyeztető bizottságot hívnak életre, melyben a két testület képviselőin kívül a bizottság is részt vesz. Ha nem sikerül olyan közös szövegtervezetet létrehozni, amivel a tanács és a parlament is egyetért, akkor elvetik a jogszabályt.
E folyamatot tovább árnyalja, hogy az EP-ben a közös képviselőcsoportban helyet foglaló képviselőket jóval kevésbé köti a frakciófegyelem, mint a nemzeti parlamentekben: érzékenyebb ügyekben hamar felüti a fejét a nemzeti vagy akár régiós érdekérvényesítés, adott esetben a hivatalos (európai) pártállásponttal ellenkező előjelű preferenciákban is (erre volt példa a felvizezett szolgáltatási irányelv kelet-európai opponálása - lásd: Zöldfülű vasfejűek, Magyar Narancs, 2006. április 6.). Nem beszélve arról, hogy a kevés hasonlóság mellett milyen óriási különbségek vannak mondjuk a brit, olasz, szlovák vagy magyar konzervatívok között. A parlamenti munkában ugyancsak lényeges szempont - és elsősorban nem attól függ, hogy a képviselő melyik hazai párt listájáról került be -, hogy milyen az együttműködés a brüsszeli állandó (nemzeti) képviselettel és az uniós biztossal (a közösségi és nemzeti érdekérvényesítés viszonyáról lásd: Sok bába közt, Magyar Narancs, 2005. augusztus 25.). A képviselők pedig a szakértelmüktől, érdeklődésüktől, aktivitásuktól függően sok "saját" témát visznek - az EP honlapján (magyarul is) végigkövethető, ki milyen fajsúlyú témában kezdeményezett jelentést, fogalmazott bizottsági véleményt, vett részt tevékenyen együttdöntési eljárásban.
Összességében tehát a képviselők saját országuk küldötteivel, illetve saját frakciójuk tagjaival kialakított együttműködése, személyes kvalitásai, értékrendje, európai elkötelezettsége nagyságrendekkel fontosabb, mint az, hogy az őt jelölő nemzeti párt egyébként mit művel a honi politikában. Ami persze nem jelenti azt, hogy bármelyik tagállamban az EP-jelölteket holmi elvont európai eszmék alapján választanák ki. Ezzel speciel mi magyarok is tisztában vagyunk: bár néhány EP-képviselőnk külföldi kollégái elismerését is kiváltva szerepelt a most záruló ciklusban (például az MDF-es Olajos Péter, akit aztán inkorrekt módon ejtett a pártja), kétségtelen, hogy a nagy pártok EP-listáin olyanok is szerepeltek szép számmal, akiknek Brüsszel afféle levezetés vagy parkolópálya volt.
Itthoni dübörgések
A kormányátalakítás és az ezzel járó felhajtás, a Bajnai-csomag megszorító intézkedései bár nem sok teret hagynak más eseménynek, az EP-választási kampány javában tart. Magyarországra öt év múltán is igaz, hogy az uniós voksolásnak mindenekelőtt belpolitikai tétje van. 2004-ben a népszerűségéből folyamatosan vesztő MSZP és Medgyessy Péter kormányfő küzdött a tisztes helytállásért a szocialistákra "történelmi vereséget" mérni készülő Fidesszel, a parlamenti ciklusok közben hagyományosan rosszul álló SZDSZ a szokásos módon önmagát kereste, az MDF pedig 1998 óta először ismét önálló listás megméretésre készülődött. 2009-ben a Fidesz kivételével valamennyi akkori pártnak rosszabb a helyzete. 2004-ben egy meggyöngült, de nem padlón lévő MSZP vágott a kampánynak, a kormányfőváltásba torkolló belső válság a rossz eredmény miatt lett elkerülhetetlen. Idén viszont egy régóta krízisben lévő formáció próbál teljesíteni a választáson, és a végeredmény ezúttal tényleg akár katasztrofális is lehet. De az előző EP-választáshoz képest nemcsak a szocialisták, hanem az MDF és a szabad demokraták is jóval ziláltabb állapotban állnak a rajtvonalon. Az SZDSZ a koalíciós szakítás utáni útkeresés bizonytalanságai, a nem szűnő megosztottság miatt immár hosszú hónapok óta jóval az 5 százalékos bejutási küszöb alatt teljesít a közvélemény-kutatásokban. Az MDF az átmenetinek bizonyult népszerűség-növekedés után ugyancsak az 1-3 százalék közötti támogatottsági tartományba szorult, ráadásul a 2004-ben még országosan is igen kedvelt elnökük, Dávid Ibolya rokonszenvindexe bőven 40 százalék alá esett.
Az MSZP bajait mi sem jelzi jobban, hogy egyelőre kampányolni is elfelejtett; 2004-ben igen vehemensen támadta a Fidesz "hazugsággyárát", most azonban a szocialistáknak ilyesmire sincs energiájuk. Pedig éppen a 2004-es (a mostani várható eredményhez képest üdítőnek mondható) kudarc mutatta meg, hogy a látszólag közvetlen belpolitikai tét nélküli választásoknak is vannak komoly és gyors pártpolitikai következményei. 2004-ben az alacsony részvétel (38,5 százalék) és akkori bajai ellenére is öszszeszedett a párt egymillió szavazatot - erre most felettébb kicsi az esély, hiszen a várható távolmaradók zöme éppen az elbizonytalanodott egykori MSZP-választók közül kerülhet ki. Hogy mi számítana valóban brutálisan rossz eredménynek, azt nehéz számszerűsíteni - annál is inkább, mert ami mondjuk egy éve még csúfos bukásnak tűnt, azzal ma már sok szocialista örömmel kiegyezne.
Az viszont nagy biztonsággal jósolható, hogy egy kétharmadosnál is nagyobb arányú Fidesz-győzelem után a napokban fölállt MSZP-kormány összeomlana, és elkerülhetetlenné válna az előre hozott országgyűlési választás: hiszen elvben az EP-választásoknak közjogilag bármennyire nincs is hatásuk a kormányzásra, a szigorú restrikciós politikát folytató Bajnai-kabinet egyszerűen ellehetetlenülne a támogatottság ily nyilvánvaló hiánya miatt.
A közterületeken is érzékelhetően manapság három párt kampányol: óriásplakátokon az MDF és az SZDSZ, míg az aktivistái lelkesedésére alapozott gerillamarketinggel a Jobbik. A két fő rendszerváltó párt identitáskampányt folytat, ami teljességgel érthető. Az SZDSZ részese volt a tavaly tavaszra totális kudarcba fulladt koalíciós kormányzásnak, a szakítás után pedig nemigen tudta tartalommal megtölteni az áhított konstruktív ellenzékiséget. A gyatra kormányzati munka miatti negatív megítélést ráadásul megfejelték az ismert belső botrányok, a Kóka-Fodor-párharcban kulmináló személyes indíttatású acsarkodások, s persze az elnökválasztási csalások. Mi több, az EP-választásra párttá alakult, a szabad demokratákból kiábrándult szavazókra is építő Lehet Más a Politika (LMP) hatása sem kalkulálható: hiszen ha az LMP nem jutna is be, simán elcsábíthat annyi egykori SZDSZ-támogatót, amennyi a végelszámolásnál nagyon hiányozhat a liberálisoknak. Az MDF helyzete ugyancsak kritikus, miután a 2002 után meghirdetett önálló mérsékelt konzervatív politika nem hozott áttörést, ami újra és újra támadhatóvá tette a Dávid Ibolya-féle vezetést. A mostani ciklus megfigyelési ügye - amelyről a kezdeti hangzavar után ugyanúgy semmi nem derült ki, mint a korábbi hasonló politikai botrányoknál - nemcsak szervezeti zavarokkal járt, hanem látványosan megtépázta az elnök népszerűségét is.
Nem csoda, hogy ebben a helyzetben mind az SZDSZ, mind az MDF a képviselni vágyott ideára helyezi inkább a hangsúlyt: a szabad demokraták 200 001 liberális (antinacionalista, antirasszista, toleráns stb.) támogatót keresnek, míg az MDF a két nagy párt hazugságait egyszerre ostorozó politikáját melegíti föl és próbálja hitelesíteni a gazdasági életben elfogadott Bokros Lajos listavezetővé tételével. Ha az imázskampánnyal a két pártnak sikerül megszólítani és aktivizálni a törzsközönségét, nyert ügyük lehet a valószínűsíthető alacsony részvétel miatt. Az EP-választáson ugyanis sok múlhat: ha június 7-én nem érik el az 5 százalékot, potenciális választóik könynyen leírhatják őket, és a következő országgyűlési választásokon (2010 tavaszán vagy előbb) inkább oda ikszelnek, ahol a voksukat hasznosulni hiszik. Márpedig a parlamentből kihullást igen nehezen élné túl az SZDSZ és az MDF.
A mostani EP-választás sötét lova a Jobbik: felfutását nem észrevenni botorság volna, erejét túlbecsülni nem kevésbé. Ám nem mondható egyértelműen, hogy annál több szavazója, mint amennyit egy utcai felhorgadásra megmozgat, nincs is. A "cigánybűnözés"-tematika és a nagymagyar sovinizmus középpontba állítása miatt megerősödött párt intenzíven és a maga dimenziójában alighanem nagyon is hatékonyan kampányol. (Ennek része az is, hogy a Jobbik elsőként hitelesíttette EP-listáját az Országos Választási Bizottsággal.) A Jobbik a történelem alakításában való részvételt ígéri gyarapodó híveinek ("Írjunk történelmet!" - így az egyik fő szlogen), vagyis a gazdasági és politikai válság miatti frusztrációt, a krízis miatt erősödő etnikai indulatokat igyekszik cselekvő erővé alakítani. A párt kifejezetten kéri együttműködésre a választókat, az "egyszerű" emberek ötleteit azonnal kész beépíteni kampányába. Az tehát, ami 1990 óta különféle formákban vissza-visszatérő elem - az "emberek" bevonása "sorsunk közös alakításába" - a Jobbik korteskedésében direkt aktivizmusban jelenik meg, ami különösen a "komoly feladatok" elvégzésére mindig is fogékony fiatalabb évjáratoknak lehet vonzó.
A siker árnyai
A Fidesz pro forma még nem, gyakorlatilag viszont nagy erővel kampányol. Legnagyobb ellenfelének a várható választói érdektelenség tűnik: a szocialisták immár rutinszerű gyalulásának, az előre hozott választások folyamatos követelésének, a szigorú arccal előadott elszámoltatás szövegnek elsősorban is mozgósító szerepe van. Az EP-választás "bizalmi szavazássá" kinevezésével Orbán Viktor a kormány- és MSZP-ellenességet szeretné minél nagyobb számú voksra váltani. Az elsöprő EP-győzelemmel a Fidesz tartósan padlóra küldheti legnagyobb vetélytársát, ami hosszú távon is jól jöhet - és nemcsak azért, mert Orbán Viktor akkor bír szárnyalni, ha nincs erős ellenfele, hanem azért is, mert az előbb-utóbb kormányzó Fidesz példátlan támogatottsága a gazdasági válság elkerülhetetlen kezelése miatt óhatatlanul csökkenni fog.
Feltűnő viszont, hogy egyre több az olyan fideszes megszólalás, amely az MSZP-nél vagy a kormánynál is többet foglalkozik a Jobbikkal: miközben magát a szervezetet támadják, a potenciális Jobbik-szavazóknak továbbra is tetszeni próbálnak.
A politikai jobboldal vezetői Antall József óta arra törekednek, hogy a szélsőjobb pártokat a szélsőjobbos érzelmű szavazók becsatornázásával tegyék hidegre. Ennek következményeit a mérsékelt jobbközép párt státusára az Antall és Boross Péter miniszterelnöksége alatt hiába áhítozó MDF épp úgy megsínylette, mint a gyűjtőjellege miatt heterogén bázisúvá és követhetetlenül zavaros ideológiájúvá lett Fidesz. Az MDF máig tartó szakítások sorozata árán ugyan kikecmergett ebből a csapdahelyzetből, de a hirdetett "európai konzervativizmusra" a maradék párt egésze továbbra sem vevő. A Fidesz pedig a radikális retorika átvételével oly sikeresen semlegesíti 1996 óta a szélsőjobb pártokat és kezdeményeket, hogy tízegynéhány éve mind többször képtelenség megállapítani, hol végződik Orbán Viktor és a pártja, és hol kezdődik a MIÉP, illetve annak folyományai.
A Fidesz-stratégia - miszerint az MSZP csak akkor győzhető le, ha a szocialistaellenes szavazatok nem aprózódnak szét - indokoltságát mindig is az 1994-es és a 2002-es választások eredményével magyarázta a párt. Azzal azonban - legalábbis nyilvánosan - soha nem nézett szembe, hogy a szélsőjobbos szavazóknak tett gesztusok miatt mennyi támogatót veszítettek a mérsékeltek között. Mindez azért érdekes, mert jelenleg elképzelhetetlen, hogy az MSZP 2010-ig annyira összeszedi magát, hogy a Fidesz győzelmét a jobboldal töredezettsége veszélyeztetné. Vagyis a Fidesz kockázat nélkül építhetné le szélsőjobbos allűrjeit, ami már csak a nemzetközi szalonképesség miatt sem ártana. A veszprémi gyilkosság utáni Orbán-nyilatkozat a "cigánybűnözésről" - amit a Jobbik hívei bűnösen puhánynak tartottak, a mérsékeltebbek viszont túl erősnek - mindenesetre jól érzékeltette, hogy a szélsőjobb "integrálása" változatlanul megoldatlan problémája a pártnak.
Így választunk
Az EP-választásokat június 4. és 7. között tartják a kontinensen; Magyarországon 7-én, amikor is az ország egyetlen választókerületet alkot. Ezúttal kizárólag pártlistákra szavazunk; listát pedig minden olyan törvényesen bejegyzett párt állíthat, amely legalább 20 ezer érvényes ajánlószelvényt nyújt be az Országos Választási Bizottságnak.
A szavazás a részvételi aránytól függetlenül érvényes és eredményes lesz. Van viszont bejutási küszöb: csak az a párt juthat európai parlamenti mandátumhoz, amely az összes listára adott összes érvényes voks minimum 5 százalékát megszerzi. Az alsó limit nem "központi" előírás: az unió a tagállamokra bízta, hogy kijelölnek-e bejutási küszöböt, megkötés csupán az volt, hogy az nem lehet magasabb 5 százaléknál.
A következő EP-ciklusban Magyarországnak a korábbi 24 helyett - a 2004 óta csatlakozott államok miatt - 22 parlamenti hely jut. A legalább 5 százalékot elért pártok listái között a mandátumokat régi kedvencünk, a D'Hondt-mátrix alapján osztják ki. (Vagyis azzal a módszerrel, amellyel a magyar országgyűlési választások töredékszavazatait hasznosítják.) A pártok nevei alatt számoszlopokat képeznek, az első sorokba a megszerzett voksok számát, a másodikba ezek felét, a harmadikba a harmadát, a negyedikbe a negyedét írják, és így tovább. Az első számú mandátumot a táblázat legnagyobb számához, a másodikat a második legnagyobbhoz - és így tovább - rendelik, egészen addig, míg el nem fogy a Magyarországnak járó 22 parlamenti hely. Amennyiben több oszlopban is ugyanazon abszolút értékű szám szerepel, mindegyik arra jogosult párt kap mandátumot. Ha nincs már elegendő szétosztható parlamenti hely, akkor abban a sorrendben jutnak mandátumhoz a listák, amilyen sorrendben a szavazólapon szerepeltek - a pártlisták sorszámát a választás előtt sorsolással határozzák meg.
