A magánpénztárból a tisztán állami rendszerbe köztudottan önként, a leendő nyugdíjuk biztonságba helyezésének szándékával visszalépők 81 százaléka, mintegy 2,5 millió egykori pénztártag kapja meg legkésőbb augusztus végéig a törvényben előírt reálhozamot. A többi 570 ezer járulékfizető egyéni számláján összegyűlt pénz befektetése végül nem eredményezett infláció feletti növekményt, ők tehát nem kapnak semmit. Az átlagos reálhozam 76 ezer forint, de a tényleges kifizetés mindenkinél más és más: függ a tagsági jogviszony kezdetétől (az azóta eltelt időben megállapított minden egyes havi inflációs adattól), a havonta befizetett járulék mértékétől, és természetesen a választott pénztár teljesítményétől. A nagy többség persze az átlagértéknek megfelelő nagyságrendű kifizetésre számíthat, míg a két szélső értéket a nulla és a hírek szerint az 5,6 millió forint jelenti - igaz, utóbbi az illető pénztártagnak a tagdíjkiegészítés, tehát a kötelező mértéken felüli járulékbefizetések visszautalásával együtt értendő. Aki ennek megfelelően nyilatkozott, az a bankszámlájára kapja a pénzt, aki ezt nem tette meg, vagy kifejezetten a lakcímére kérte a jussát, az várhatja a postást. Az utalás a kisebb pénztáraknál nem jelent különösebb felfordulást (egyben elindítják az összeset), a nagy taglétszámúak módszerei viszont igen változatosak: ábécésorrendben, véletlenszerű sorba rendezéssel, a nyilatkozatok beérkezési idejét alapul véve, vagy akár az évek alatt pénztárat nem váltó "hűséges" tagokat preferálva teljesítik.
Kétféle számológép
Azt a tényt, hogy a volt tagok négyötödének infláció feletti hozamot ért el a pénztára, mindenki máshogy értelmezi. Bár a kormány nyilván főleg azért döntött a reálhozamok kifizetése mellett, hogy az erőszakos visszaléptetés miatti felháborodást némi alamizsna odavetésével enyhítse (miközben annak a pénznek egy részét fizetik ki a tagoknak, amely, mint korábban például Rogán Antaltól értesültünk róla, nem is a tagoké), ennek apropóján azért a további kínálkozó lehetőségeket is igyekszik kihasználni. A frappáns megszólalásai okán is közkedvelt Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi megbízott legott kijelentette: lám, a volt tagok ötödének reálhozamát valóban "eltőzsdézték", milyen jó, hogy a kormány elindította a nyugdíjvédelmi programot. Apró változás, hogy korábban nemcsak a hozam, hanem a teljes befektetés eltűnését igyekeztek sejtetni a kormányzati megszólalók; a "nyugdíjvédelmi miniszterelnöki megbízott" posztot egyenesen azért kellett létrehozni, hogy megvizsgálják, "hová tűnt a pénztártagok pénze". Most, hogy a pénz megkerült, már csak a hozam találtatott kicsinek. A Stabilitás Pénztárszövetség ugyanakkor közleményben jelezte, hogy negatív reálhozamra döntően azok a fiatalabb tagok számíthatnak, akik 2006-2008 között léptek be valamelyik pénztárba. Ami logikus: az eredendően több évtizedre tervezett megtakarítási konstrukcióban néhány év teljesítményéből korrekt következtetést levonni egyébként sem lehet, pláne úgy, ha e tagok befizetéseit a jogszabályváltozás miatt éppen akkor kellett nagyobb arányban részvényekbe fektetni, amikor kitört a válság. Mivel az efféle összefüggéseket firtató újságírói kérdésekre Selmeczi Gabriella a sajtótájékoztatóján mellébeszéléssel reagált, semmi okunk nincsen a pénztárszövetség adatait kétségbe vonni. Azokat pedig, akiknek reálértéken csökkent a befizetésük, a nyugdíjvédelmi megbízott megnyugtatta: nem éri őket hátrány, nekik a kormány kipótolja a hiányt. Tekintve, hogy az egyébként is virtuális állami számla ma még csak terv, illetve a nyugdíj amúgy is csak távoli, homályos ígérvény, ráadásul a kormány jelenleg nemhogy nem pótol ki semmit, hanem éppen elkölti a megtakarításokat, a kijelentés egyszerűen értelmezhetetlen.
A pénztárszövetség ugyanakkor a többség reálhozamára büszke, mondván, nélkülük még ez sem lenne, hiszen az állami rendszer csak a nyugdíjak reálértékének megőrzését biztosítja. Ezzel az egyik probléma, hogy a tőkésített magánpénztári rendszert hozamok tekintetében az állami felosztó-kirovó, tehát befektetéseket nem kezelő szisztémával összehasonlítani ugyancsak értelmetlen. Másrészt a pénztári reálhozamok mértékének megítéléséhez nem árt annak kiszámítási módját is figyelembe venni. A reálhozam - hivatalos nevén az egyéni számlán összegyűlt pénz hozamgarantált tőke feletti része - definíciója ugyanis a magánpénztári törvény tavalyi módosításakor változatlan maradt. A hozamgarantált tőke úgy jön ki, hogy a tag egyéni számláján minden hónapban jóváírt tagdíját egyenként meg kell szorozni a jóváírás óta eltelt hónapok inflációinak szorzatával, és az így mai értékre "felhúzott" havi tagdíjakat kell összeadni. De a törvény nem a munkaadó által átutalt befizetésekről, hanem csak a végül jóváírt összegről beszél - azaz már a pénztárak 4-5 százalékos működési költségeivel csökkentett nettó értékről. Ez mondjuk olyan, mintha a bankba betett ezer forintunkból a számlánkon - a bank működési költségeire hivatkozva - már csak 950 jelenne meg, és a jónak tűnő kamatokkal éppen újra elérjük a kezdeti ezer forintot. A hozamgarantált tőke eredeti funkciója az volt, hogy a pénztárak garanciaalapjából erre a minimális szintre kellett volna kiegészíteni azon tagok vagyonát, akiknek a pénztára a felhalmozási időszakban ennél kevesebbre lett volt képes. A nettó összeg reálértékének eddigi garantálására szolgáló képlet viszont most igen nagynak láttatja a - változatlanul a nettóhoz viszonyított - reálhozamot. Ha a tényleges, bruttó befizetésekhez viszonyítjuk a hozamot, akkor az eltelt 13 év alatt a pénztárak összteljesítménye alapján a nullánál alig valamivel nagyobb reálhozamról beszélhetünk. Ha Selmeczi Gabriellának az a megállapítása, hogy egy szimpla bankbetét valószínűleg sokkal többet tudott volna hozni, túlzásnak is tekinthető, az azért megkockáztatható, hogy a pénztártagok egy lekötött bankbetéttel talán rosszabbul sem jártak volna.
Bagoly mondja
Érdemes hozzátenni, hogy a pénztárak még ezzel a szerény összteljesítményükkel is hozták a tőlük elvárható minimumot: megőrizték a bruttó befizetések reálértékét. Az is tény, hogy a teljesítményük a rendszer indulása óta egyre javult: a kezelt vagyon növekedésével a viszonylagos költségeik eleve csökkentek, valamint a 2007-től bevezetett jogszabályváltozások (lásd: Korlátolt felelősségű társaságok, Magyar Narancs, 2006. december 21.) a tagdíjakból levonható költségeiket drasztikusan tovább faragták - tulajdonképpen akkor ürítette ki őket az Orbán-kormány, amikor végre egyre nagyobb nettó hozamokat értek el. A válság és a többportfóliós rendszer azzal szerencsétlenül egybeeső bevezetésén túl érdemes a pénztári teljesítmények védelmében azt is megjegyezni: a 2009-ben megalkotott új pénztári törvény további hatékonyságjavulást és végre tiszta felelősségi viszonyokat hozott volna, ha hagyják (lásd: Ha hallgattak volna, Magyar Narancs, 2010. január 14.). Az akkor ellenzéki Fidesz végig támadta az átalakítást ("privatizálni akarják a magánpénztárakat"), illetve az elfogadott törvényt végül Sólyom László nem írta alá, hanem normakontrollra küldte. Az akkori köztársasági elnök alkotmányos aggályai ugyan nem igazolódtak be, de addigra már az új, "nyugdíjmentő" többségű parlament volt döntési helyzetben. Ezért ha valakinek, hát a mostani kormánytöbbségnek nincsen alapja kárhoztatni a nyugdíjpénztárak nettó hozamteremtő képességét.
A reálhozamok szempontjából nagyon fontos, hogy az eleinte csak a zabrálásra koncentráló kormánykoalíció utóbb legalább megpróbálta helyrehozni a kapkodásban elrontott jogszabály több elemét (már persze ha indokolatlan nagyvonalúságunkban eltekintünk a pénztári vagyon elkobzásának és felhasználásának értékelésétől). Eleinte arról volt szó, hogy a reálhozamokat akkor kell majd kiszámítani, amikor a delikvensek sorra kerülnek (lásd: Kísértés járja be, Magyar Narancs, 2011. január 20.). Mivel az értékpapírok tényleges értéke folyamatosan változik, e szabály alkalmazása a tőkepiaci helyzet függvényében hatalmas igazságtalanságokat okozott volna az eltérő időben sorra kerülő pénztártagoknak. Egy képviselői módosító indítvány nyomán végül mindenkinek egységesen a május 31-i fordulónapon felértékelt állomány jelenti a kiindulópontot. Hasonlóan aggasztó volt az az elképzelés, hogy a reálhozamokat maguk a pénztárak kötelesek kifizetni volt tagjaik részére. A magánnyugdíjvagyonból ugyanis alig 60 milliárd forintot tesz ki a készpénz, illetve bankbetét, miközben (tagdíj-kiegészítésekkel együtt) 230 milliárdra van egyszerre és gyorsan szükség - márpedig a hirtelen értékpapír-értékesítések önmagukban képesek lettek volna letörni a tényleges hozamokat. Ehelyett lett az a megoldás, hogy a pénztárak a teljes vagyont átadják az államnak, és készpénzben kapják vissza a reálhozamok kifizetéséhez szükséges összeget. Borbély László, az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgató-helyettese az Inforádióban megnyugtatólag közölte: a készpénzen és a könnyen azzá tehető értékpapírokon (pl. kéthetes MNB-kötvények) kívüli részt az állami költségvetés megelőlegezi, azaz a reálhozamok kifizetése miatt semmiféle piacbefolyásoló kényszerértékesítésre nem lesz szükség. Szerencsére még az is időben kiderült, hogy a Magyar Posta nem tudja két nap alatt kiszállítani másfél millió ember összesen több mint százmilliárd forintját, ezért a vonatkozó jegybanki rendelet módosításával a posta 20 napot kapott a teljesítésre (a kézbesítők 150 ezer forintig viszik házhoz a járandóságot).
A reálhozamok szétosztása még egy fontos tanulsággal szolgál. Az érintett egykori pénztártagok 95 százaléka kérte ugyanis készpénzben az összeget, a többiek utaltatták önkéntes nyugdíjpénztári számlára (ezt az állam adókedvezménnyel is támogatta), és csak mutatóban voltak néhányan, akik az állami rendszerbe irányították, hogy ezért majd valamivel nagyobb tébényugdíjat kaphassanak. A készpénzt igénylőkről persze nem lehet megmondani, hogy mekkora részük költi majd fogyasztásra, devizahitel-törlesztésre, illetve megtakarításra a talált pénzt. De az biztos, hogy a két és félmillió érintett döntő többsége nemcsak egyszerűen az államra nem bízná soha a pénzét, hanem azokra az intézményekre sem, amelyekre szerinte az állam a nyugdíjpénztári precedens után bármikor ráteheti a kezét.
