"Nemcsak rossz intézkedéseket, hanem egy rossz politikát akarunk eltörölni, le akarunk zárni egy kudarcokkal teli korszakot" - jelölte ki az újabb csapásirányt hétfőn Orbán Viktor az országgyűlési Fidesz-frakció ülésén. Az új tantételek értelmében a "szociális népszavazáson" az első igennel az emberek kiállhatnak az önbecsülésükért, a másodikkal a pénzükért, a harmadikkal pedig megüzenhetik, hogy hazug politikusoknak nincs helyük a közéletben. A referendum nem pártpolitikai ügy, hanem olyan ügyekben hivatott dönteni, amik a 21. században a "nemzetek sorsát meghatározó legfontosabb kérdések".
Ha a fentiekből nem lenne világos, a Fidesz kezdeményezte népszavazás a vizit-, a tan- és a kórházi napidíj elvetéséről vagy megerősítéséről szól. Legalábbis pro forma; hiszen egy olyan kérdésföltevést, hogy "Akarja-e ön, hogy a Gyurcsány-kormány tegnapi hatállyal azonnal megbukjon?", a törvények egyelőre nem tesznek lehetővé. Az idővel "szociális népszavazássá" fölstilizált kezdeményezés ugyanis
eredendően nem több,
mint Orbán Viktor 2006. októberi kormánybuktató akciójának a folyománya. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, a jobboldali erők szervezte tüntetések és zavargások, majd a Fidesz nagyarányú önkormányzati választási győzelme után, működése során nem először, Orbán eltaktikázta magát, s belesétált a "mindent vagy semmit" csapdájába. Az október 1-jei helyhatósági voksolást a számára kudarcot hozó tavaszi országgyűlési választások harmadik, kormánybuktató fordulójának hirdette meg. E közepes nívójú blöff után egy ennél is színvonaltalanabb próbálkozás következett, a 72 órás ultimátum bejelentése (ha a kormány nem mond le, huh, mi lesz itt!). Az ostobaság spiráljából azonban nem lehetett kiszállni: az ultimátum befuccsolása után jött az emlékezetes nagygyűléssorozat (benne az "Igen, Magyarország!" charta meghirdetésével - emlékszik rá még valaki?), amely érdeklődés hiányában idővel magától elhalt. A kormány továbbra is a helyén volt, s az Orbán számára egyre kínosabb szituációt oldotta föl a 2006. október 23-án bejelentett népszavazási kezdeményezés. (Lásd: Kérdéses kérdések, Magyar Narancs, 2006. november 2.)
A gondosan kiszivárogtatott "információk" szerint fideszes források utólag azzal magyarázták mindezt, hogy Orbán e zseniális taktikai lépésekkel a népszerűtlenné vált miniszterelnök mögötti összezárásra késztette az MSZP-t. Pedig dehogy ez volt a cél; a 2006. októberi sikertelen kísérlet után Orbán egy 2007. tavaszi kormánybukásban, de minimum kormányfőcserében kezdett bízni. A nagyívű elképzelés a magas gáz- és áramszámlák miatti "népharagra" épített, hogy az majd elsöpri a koalíciót. Miután a lázadás újfent elmaradt, ismét előtérbe kerültek a fél évvel azelőtti népszavazási kérdések. Annál is inkább, mert az Alkotmánybíróság (AB) akkortájt döntött a megtámadott és az Országos Választási Bizottság (OVB) által részben elutasított hét kezdeményezésről. (Lásd: Urnák népe, Magyar Narancs, 2007. március 15.) Első körben három fideszes kérdés élte túl a törvényességi próbát (a kórház-privatizációs, a patikaliberalizációs és a földkérdés), kettőt (egy nyelvtanilag is problematikus próbálkozást a miniszteri kártérítési felelősségről, valamint a nyugdíjasok munkavállalását érintő kezdeményezést) az AB végleg elmeszelt, kettőt pedig (a vizit- és a tandíjas fölvetést) formai okokra hivatkozva visszautalt az OVB hatáskörébe. A Fidesz az AB-határozat megállapításait is figyelembe véve átfogalmazta utóbbi két kérdését, s ekkor terjesztette be a kórházi napidíj megszüntetésére vonatkozó kezdeményezését is. Hosszas huzavona, többszöri forduló, látványos AB-OVB viták, és a Fidesznek az OVB-t elfogultsággal vádoló nyilatkozatdömpingje után alakult ki az a helyzet, melynek folyományaként március 9-én népszavazhatunk a vizit, a tan- és a kórházi napidíj sorsáról. (E folyamattal többször is foglalkoztunk, az utolsó erről szóló írást, benne a korábbi cikkek hivatkozásával lásd: Havi kétszáz iksszel, Magyar Narancs, 2008. január 10.)
Egyvalami változatlan csupán: Orbán kormánybuktató szándéka. Az utcai tüntetéses-nagygyűléses lehetőség kifulladásával a Fidesz vezére a népszavazást nevezte ki az előre hozott választásokat kikényszerítő eszköznek - ami közjogilag éppen úgy nonszensz, mint amikor az önkormányzati választásokról állította ugyanezt. Tavaly október 23-án úgy tűnt egyébként, hogy visszavesz a lendületből: a "kishitűséget" és a "türelmetlenséget" egyaránt ostorozva arról beszélt, hogy a referendum pusztán az első lépés azon az úton, amely a 2010-es választási győzelemhez vezet. Nem tudni, mi volt e rövid megingás oka; akárhogyan is, Orbán azóta újra kozmikus jelentőségűnek igyekszik láttatni a referendumot, amely immár nem egyszerű kormánybuktatásról, hanem egy új világ nyitányáról, mi több, a III. évezred magyar sorskérdéseiről szól.
A kormányoldal a népszavazási kezdeményezés 2006. őszi bejelentése óta többször is érzékeltette, hogy egy eredményes referendum sem akaszthatja meg reformpolitikáját. Ez igaz is, meg nem is. Tény, hogy a vizitdíj esetleges eltörlésétől még vígan mehetne tovább az egészségügy átstrukturálása - de ennél többről van szó. És nem csak azért, mert a három kérdés a kormányzati törekvések szimbolikus elemeire vonatkozik. Hanem azért is, mert a még mindig élő államszocialista reflexeken való túllépésről is szó van. Ám minderről - vagyis a lényegről - alig esik szó. Vegyük hát sorra, voltaképpen mire is mondunk igent vagy nemet március 9-én - ha már kormányt bizonyosan nem buktathatunk.
A vizitdíj és a kórházi napidíj
nem a semmiből előkerült népnyúzó intézkedés, hanem egy speciális, más területeken régóta alkalmazott és egyre inkább terjedő finanszírozási forma. A javak döntő többségéért minden fogyasztó teljes árat fizet, ám az európai kultúrafelfogásnak (vagy gazdaságpolitikának) megfelelően bizonyos szolgáltatások mindenkinek járnak, illetve igénybevételük nem függhet a pillanatnyi fizetőképességtől. Ezeket a szolgáltatásokat közpénzből finanszírozzák, s így - a közvetlen fizetés elmaradása miatt - ingyenesnek tűnnek. A fogyasztás mennyiségét szinte semmi nem korlátozza, és emiatt a minőségi követelmények sem olyan erősek. E hatások mérséklésére vezették be számos közfinanszírozott szolgáltatásnál a költségek egy kisebb hányadát fedező önrész fizetését. A földgáz még a legszegényebb rétegeknek sincsen ingyen, az útépítés és fenntartás kisebb részét megfizetjük az autópályadíjban, sőt: az egészségügyben is ugyanezért fedezi a gyógyszerek árát a részben a betegek által fizetendő térítési díj. Hiába számít mindez közhelynek, az Európa-szerte régóta meglévő két díjnak idehaza minimális az elfogadottsága. Ami persze érthető: a szolgáltatások igénybevevői nem szoktak államháztartási elemzésekkel bíbelődni, pláne akkor, ha éppen betegek.
A vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetésének konkrét indoka tehát az volt, hogy segítségükkel csökkenjen az indokolatlan orvoshoz fordulás, illetve a kórházban töltött idő, bevételhez jussanak az orvosok, intézmények, továbbá visszaszoruljon a hálapénz. Továbbá az, hogy szemléletváltást hozzon: a közvetlen fizetés elvárásokat keletkeztet, s valamelyest tudatosítja, hogy nincsen ingyenesség. Az ellenérvek szerint minek még egyszer fizetni azért, amit a járulékokkal már megfizettünk; azonkívül lesznek olyan betegek, akik emiatt nem mennek majd orvoshoz, az orvosok munkáját ellehetetleníti a beszedés miatti adminisztráció, és az új rendszer rombolja az orvos-beteg viszonyt. E szempontok egy év elteltével csak részben értékelhetők; többek között azért, mert a magyar kormányok nemcsak az előzetes hatásvizsgálatokkal adósak, hanem az utókövetés sem az erősségük.
A leginkább érzékelhető hatás a háziorvosoknál jelentkezett: több mint 20 százalékkal csökkent az orvos-beteg találkozások száma. (Ez alól a gyermekkörzetek jelentenek kivételt, és nemcsak azért, mert itt nem kell vizitdíjat fizetni, hanem azért is, mert a gyermekét eddig sem cibálta senki ok nélkül a rendelőbe.) A háziorvosi praxisoknak átlagosan havi 180 ezer forint legális bevételük van a vizitdíjból, ami a hivatalos finanszírozásukat mintegy egynegyedével emelte meg. A fix finanszírozás miatt az államnak nem keletkezett megtakarítása, a változás inkább a nehezen forintosítható rendelői zsúfoltság és orvosi leterheltség mérséklődésében érhető tetten. Itt volt feltételezhető az is, hogy mivel a két összeg nagyságrendje hasonló, a hálapénz szerepét valamennyire átveszi a vizitdíj. Pontos felmérések a dolog jellegéből adódóan nemigen lehetnek, de az itt-ott elszórt (névtelen) nyilatkozatok, rendelői tapasztalatok, a betegek beszámolói alapján valószínű, hogy a borítékosdit az orvosoknál maradó önrész valóban visszaszorította. Láthatólag a díjak beszedési procedúrája sem mérgezte meg az orvos-beteg viszonyt, és az állítólag óriási pluszmunka sem lehetetlenítette el a rendelést. Az interpretáció változását jól jelzi az orvosi kamara háziorvosi szekciójának volt vezetője, Kertai Aurél helyzetelemzése is: míg korábban úgy vélte, az adminisztrációs tevékenység szinte teljesen el fogja vinni a bevételt, legutóbb már úgy nyilatkozott, hogy a vizitdíj eltörlése csődbe viszi a praxisokat.
A járóbeteg-szakrendeléseken ugyanígy csökkent az esetszám, ami már megtakarítást is generált. Ám mivel a vizitdíjat nem egy az egyben az orvosok kapják, és az összegek sem annyira összemérhetők, igencsak mérsékelten hatott a hálapénzre - bár nem egy szakorvos panaszkodik épp emiatt. Ez a hatás a kórházakban azonban már végképp nem érzékelhető. Igaz, a fizetési kötelezettség miatt a betegeknek nem mindegy, hány napot számolnak el utánuk, így az ápolási időtartam az aktív és a krónikus ellátásban is jelentősen csökkent, ami megtakarítás az egészségbiztosításnak. A napidíj egyébként a kórházak bevételének alig egy százalékát adja; van, ahol adósságtörlesztésre fordítják, van, ahol a napi költségeket fedezi, és néhol jut belőle a dolgozók bérkiegészítésére, jutalmazására is.
A vizitdíjból és az ápolási díjból egy év alatt mindösszesen 21 milliárd forint folyt be. Ugyanakkor az ellátások finanszírozásából, a kevesebb orvoshoz fordulás miatti kisebb gyógyszerfogyásból, a csökkenő betegforgalomból eredő kevesebb utazási költségtérítésből stb. 42 milliárdos megtakarítás adódott, azaz pusztán az önrész bevezetése
63 milliárd forintot hozott
Ezzel szemben az állhatna, ha a napi- vagy a vizitdíj miatt valaki indokolt esetben sem fordulna orvoshoz. A létező felmérések csupán abban igazítanak el, hányan állítják, hogy a vizitdíj miatt halasztották el a vizsgálatot - azt természetesen nem mutatják meg, hogy mennyire őszinték a válaszok, és hogy az elmaradt vizit szükséges lett volna, vagy fölösleges. Mindenesetre sem orvosoktól, sem intézmény- és kamarai vezetőktől nem hallani, hogy a 300 forint bárki valóban beteget eltántorítana - ilyesmit kizárólag ellenzéki politikusok tudnak állítani. Kormánypárti politikusok pedig a fogyasztói szemlélet kialakulására utaló biztató jeleket szeretnek emlegetni - holott a szemlélet nyilvánvalóan egy hosszú folyamat eredményeként változik.
A közvélemény-kutatások szerint még a kormánypárti szavazók többsége is elutasítja a vizitdíjat, s még inkább a kórházi napidíjat: a leggyakoribb indok, hogy a járulékokkal a kezelést már kifizették. Pedig a tisztább viszonyok, a fenntartható finanszírozás, az ésszerű igénybevétel olyan hosszú távú szempontok, amiket nem írhat felül az, hogy adott pillanatban semmiért nem kellemes fizetni, legyen az mégoly kicsi összeg is. Mindennek tudatosítása a politika feladata lenne; szakmai nézetkülönbség, ideológiai meggyőződés, pártállás nem befolyásolhatná.
Bármily meglepőnek hangzik, az ilyesfajta racionális gondolkodásra nemcsak Németországban képesek a politikai ellenfelek. Példa rá a tandíj (a harmadik márciusi népszavazási kérdés) egykori itthoni kezelése.
Valamikor réges-régen,
amikor Magyarországon szinte normálisnak tűnő emberek foglalkoztak politikával, a felsőoktatási tandíj bevezetése nem tűnt különösebben fájdalmas operációnak (még az 1992-93-as diáktüntetések mellett sem). Annál, amit a kimenő MDF-kormány oktatási minisztere, Mádl Ferenc mondott erről 1993-ban, máig nem lenne szükség precízebb és rövidebb indoklásra: "A tandíj a hallgató hozzájárulása saját képzésének költségeihez. Amellett, hogy ez a felsőoktatás jelentős forrása lehet, egyben meghatározó struktúraalakító és hatékonyságbefolyásoló tényező is lesz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a felsőoktatásért mint szolgáltatásért fizető hallgató kereslete befolyásolni képes az intézmények kínálatát, de a minőséget is." A tandíj továbbá "szociális igazságot fejez ki, a tehetősek fizetnek, a szociális helyzetbeli egyenlőtlenségeket pedig nem általános ingyenességgel, hanem jól működő hallgatói támogatási rendszerrel kezeljük". (A tandíj rendszerváltás előtti és utáni történetéről lásd korábbi cikkünket, ahonnan ez az idézet is származik: Ladányi Andor: Jövője van, Magyar Narancs, 2007. április 19.)
Az 1994-ben bejövő szocialista-liberális koalíció egy darab ideig úgy gondolta, a tandíjat úgy és akkor vezeti be, ahogy annak értelme van, és ahogy igazságos, vagyis a diákhitellel együtt - ám e szándékot az 1995-ös Bokros-csomag sürgősséggel húzta keresztül. És bár a Horn-kormány ezután valóban nekilátott a diákhitelrendszer kidolgozásának (sőt, 1998-ra el is készült vele), a dolgok ekkorra kezdtek rossz irányt venni. A Fidesz (és a diákság élcsapata) a havi 2000 forintos tandíj eltörlését kezdte követelni, olyannyira, hogy az 1998-as kampányában is nagy hangsúllyal emlékezett meg róla; s midőn a párt kormányra került, így is cselekedett. Valamint - 2001-től - bevezette a diákhitelt, a rendszer másik, nép- és választóbarát lábát. Az már szinte fel sem tűnt senkinek, hogy az egyik láb, az, amelyik ennek a másiknak értelmet adott volna, menet közben valahogy eltűnt.
Szép évek jöttek ezután: a 90-es évek elejének tandíjpárti politikai konszenzusát a tandíjtalanságot övező sunyi hallgatás, illetve hazudozás követte. Ez jellemezte a 2002-es kampányt, s többé-kevésbé a 2006-osat is. A második Gyurcsány-kormány aztán nem habozott tovább. Egy rövid kitérő után (az utólagos képzési hozzájárulás furcsa koncepciója mindössze pár hetet élt meg, lásd erről cikkünket: Berlinger Edina: Nem csak népszerűtlen, Magyar Narancs, 2006. június 8.) az Országgyűlés 2006 nyarán módosította a felsőoktatási törvényt, és az államilag finanszírozott képzésben (áfk) részt vevő egyetemisták és főiskolások számára bevezette a fejlesztési részhozzájárulást - azaz a fer-t, azaz a tandíjat. (Figyelem! Ez természetesen csak az államilag finanszírozott képzésben részt vevő diákságra vonatkozik: az ebbe a kategóriába tartozó ifjú polgártársainkon kívül majdnem ugyanennyien tanulnak már most is különféle nem államilag finanszírozott képzésekben.)
Összegét az alapképzésben évi 105 ezer, a két évvel később induló mesterképzésben 150 ezer forintra kalibrálták, amitől a későbbiekben az intézmények a saját belátásuk, illetve az általuk nyújtott szolgáltatás iránti kereslet szerint ötven százalékkal eltérhetnek. Az új rendszer a legrászorulóbbakat és a legjobban tanulókat támogatja, felszámolná viszont a hamis egyenlősdit, amelyben annak, aki bekerült az államilag finanszírozott képzésbe, nem kellett tandíjat fizetnie, függetlenül attól, hogy jól szituált szülők gyermeke vagy szegény családból származik. A diákhitel olcsó és könnyen felvehető; a diákok jövendő, az átlagnál nagyobb keresményükből finanszírozzák tanulmányaikat. A rendszer alul és felül is nyitott: a legjobb tanulmányi eredményt elérő 15 százalék tandíjmentességet, sőt ösztöndíjat kap. Aki viszont egy év alatt nem teljesíti a megszerezhető kreditpontok legalább felét, kiesik az államilag finanszírozott képzésből, így a következő évben már költségtérítést fizet; s helyére a legjobb tanulmányi eredményt elérő költségtérítéses hallgató kerül. (A fer 2007 szeptemberében lépett életbe; ezért van az, hogy az első forintokat idén szeptemberben kell majd leszurkolni. Az első évben tanulmányi eredmény híján fizetni sem lehetett.)
A tandíjból befolyó - mintegy 20 milliárd forintnyi, az állami ráfordítások 20 százalékát kitevő - összeg az intézményeknél marad. (Olyan ez, mint az önkormányzatoknak az iparűzési adó. Sőt olyanabb, hiszen meghatározott százalékát az egyetemisták ösztönzésére kell költeni.) Az egyetemek vezetése, gyanítjuk, ezért is szerette meg a tandíjat, különösen azután, hogy alapvetően sikerült ellenállniuk a kormány autonómiájukat csorbító törekvéseinek. A bevételek minimum egyharmadát, maximum felét ösztöndíjakra használhatják (az általuk kidolgozott elvek szerint, de a tanulmányi eredménytől függően); a maradékot fejlesztésekre fordíthatják.
Az elmúlt évek vitáiban már elhangzott úgyszólván minden érv a tandíj mellett, és minden érv ellene is.
A két fő szempont
az állam teherbíró képessége (azaz, hogy hány felsőoktatási helyet kell finanszírozniuk az adófizetőknek: azoknak is, akik a felsőoktatás áldásaiból - a jobban fizető állásokból, a magasabb tudásból és státuszból - soha nem fognak részesülni), illetve hogy a tandíj gátja-e a társadalmi mobilitásnak (amennyiben a szegény szülők tehetséges gyerekeit nem engedi továbbtanulni). A kormányoldal szerint a fer igazságos, hiszen a képzés költségeit részben - de nem túl nagy részben - a képzés haszonélvezőire hárítja, miközben a diákhitel és a célzott szociális segélyek segítségével ezeket a költségeket részben időben eltolja, részben kiváltja. Ráadásul a fer motiválja mind a diákokat, mind az intézményeket. Az ellenzék mindennek az ellenkezőjét állítja, s közben gyakran - és arcpirítóan demagóg módon - hivatkozik arra is, hogy a jó állásokat és magas fizetéseket karmoló diplomások az általuk fizetett magasabb adók révén mintegy "visszafizetik" a "társadalomnak" azt, amit diákkorukban tőle kaptak.
A Narancs ezeket az érveket legutóbb a tavaly karácsonyi számában vette sorra (lásd a Mély levegőt! című mellékletünket, 2007. december 20.), míg lapunk máig érvényes álláspontját Berlinger Edina foglalta össze a fer bevezetését helyeslő cikkében (lásd: Kérdezz, felelek!, Magyar Narancs, 2006. július 6.). Való igaz, hogy a tandíjra és a diákhitelre alapuló rendszer egyik fontos eleme, a minőségbiztosítás még kevéssé működőképes, s hogy még sok év fog eltelni addig, amíg a diákság ki bírja követelni magának a valóban színvonalas képzést. Tény továbbá, hogy a szegény szülők gyerekei jobbára már bőven az egyetemi felvételi előtt elesnek a továbbtanulás lehetőségétől, és a tandíj, a diákhitel, valamint a segélyek hármasa önmagában kevés ennek az igazságtalanságnak a megszüntetésére. Az is biztos, hogy ma egy érettségi előtt álló fiatal aligha tudja megtervezni stúdiumait, mert három (pláne öt) évre előre egyetlen felsőoktatási intézmény sem tette közzé tandíjpolitikáját. De a tandíj, a diákhitel és a segélyek alkotta egységes rendszer esetleges bukása a március 9-i népszavazáson ismét az ordító népbutítás, a "minden ingyen van" illúziójának diadala lenne. És persze egy újabb győzelem a középosztálynak - az alsóbb státuszú adófizetők rovására. Mindezt akkor is szomorú lenne látni, ha jól tudjuk: a kormányoldal az elmúlt másfél évben a kisujját sem mozdította azért, hogy ezeket az összefüggéseket érthető módon megpróbálja elmagyarázni a választóknak. Mindeddig mindösszesen azt sikerült kipréselniük magukból, hogy ha bukik a tandíj, a költségvetés nem pótolja majd ki az egyetemek kieső bevételeit. Ez pedig nem csak azért szánalmas, mert nem lesz igaz (kíváncsiak leszünk arra, hogy nemet tud-e majd mondani a kormány a rívó egyetemeknek), és nem csak azért, mert zsarolásíze van, de legfőképpen azért, mert ez a zsarolás is teljesen célt téveszt és értelmetlen. A rektoroknak, dékánoknak, akik ezt értik, éppúgy egy szavazatuk van, mint azon szavazati joggal rendelkező nyolcmillió polgártársunknak, akik viszont nem értik.
