Békák a tejben (Garas Dezső színész, rendező)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1998/42. (10. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A hétvégén mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház Shakespeare A makrancos hölgy című színművét Garas Dezső rendezésében. A mű kész, ám az alkotó nem pihen. Az ember tragédiájának megrendezésére készül a Bábszínházban.

A hétvégén mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház Shakespeare A makrancos hölgy című színművét Garas Dezső rendezésében. A mű kész, ám az alkotó nem pihen. Az ember tragédiájának megrendezésére készül a Bábszínházban.

Magyar Narancs: Miért éppen A makrancos hölgy?

Garas Dezső: Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: Horváth Péter, a székesfehérvári színház frissen kinevezett művészeti vezetője megkeresett, hogy megrendezném-e A makrancos hölgyet, mivel azt olvasta az újságban, hogy ezentúl kicsit többet szeretnék rendezni. Én erre azt mondtam: miért is ne? De hogy mégse legyen ilyen egyszerű, én már kész szereposztással kaptam meg a darabot, amit ő osztott ki.

MN: Ez azért elég szokatlan. Eredetileg talán ő akarta megrendezni?

GD: Azt én nem tudom. Azt mondtam Horváth Péternek, hogy semmi baj, nekem ez a szakmám, hozott anyagból szabás-varrást vállalok. Nekem nem volt titkos vágyam, hogy mit szeretnék megcsinálni, nem álmodtam A makrancos hölgyről sem - elfogadtam. Aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, az ember nekiesik olvasni, magát a darabot és róla, hozzá még ezt-azt, és megpróbálja összevetni a maga elképzelésével... de nem is ez rá a jó szó, inkább azt a kérdést tettem föl, hogy 1998-ban mit keresünk itt A makrancos hölggyel a színpadon. Legelőször az derült ki számomra, hogy A makrancos hölgyet nem lehet már úgy olvasni, mint negyven-ötven évvel ezelőtt. Amikor írnom kellett róla valamit a műsorfüzetbe, azzal a Madách-idézettel kezdtem, hogy "nem az idő halad, mi változunk". Nyilvánvaló, hogy ma már más szemmel nézzük ezt a Petrucchiót. Nem megoldás persze, ha egyszerűen machónak vesszük, a Katát pedig szüfrazsettnek... Az én szememben ez a Kata nem makrancos, hanem deviáns. Õ nem Petrucchiót utasítja el, hanem azt a módot, ahogy a papája árulja. És ilyen ma is van, vannak, akik nem fogadják el azt, amit a többiek természetesnek tekintenek.

MN: Van A makrancos hölgynek egy előjátéka, amit általában el szoktak hagyni.

GD: Nekem viszont kapóra jött. Ez feltételez egy vad komédiát, valami utcaszínházszerűt, és próbáltam ebből kiindulva megcsinálni. Én szeretem az ilyen hülyéskedést, ami Shakespeare-től sem idegen. Nagyon be voltam előtte rezelve, kész szereposztás, a színészek többségét még csak nem is ismertem, rekordidő - négy és fél hét - alatt kellett elkészülni, de kalandvágyból elvállaltam. A színészek kellemes meglepetést szereztek, végül is elkészültünk, holnap jön a közönség, Isten kezében vagyunk.

MN: Nem voltak nagyon mostohák a körülmények? A fehérvári színház...

GD: Az egy kedves kultúrház, de az ottaniak nagyon boldogok, hogy játszhatnak, és ott is lehet jó színházat csinálni. Nem mindig a tégla dönti el, hogy hol a színház.

MN: Eszerint maga nem csinál abból presztízskérdést, hogy milyen a zongora.

GD: Ha jól van felhangolva, akkor a többi engem nem érdekel. Lehet koszos, ócska, ótvaros kívülről, csak a húrok és a billentyűk legyenek jók.

MN: Ez egy vadonatúj társulat, most állt csak össze, ez nem okozott problémát? Ilyen rövid idő alatt, nem összeszokott emberekkel... sikerült őket lázba hoznia?

GD: Hát ez volt a kihívás. De nem lázba hozni, nekem nem ez a dolgom, hanem az, hogy megfelelő szakmai színvonalat produkáljak. A láz ehhez nem elég, mert az holnapra lemehet. Horváth Pétert nagyon megszerettem, mert benne megvan az, ami nélkül egy vezető csak szörnyeteg lehet: a humorérzék és az önirónia. A társulat pedig olyan erőbedobással, akkora energiával dolgozott, amit én csak a legritkább esetben tapasztaltam ezen a pályán. De érdekes kérdés az, hogy változékony, fura világunkban, ahol sok minden nagyon fontos, A makrancos hölgy mire ad választ, miért tetszhet az embereknek, vagy miért nem, azt nehezen tudom megfejteni. Ez nekem is probléma.

MN: Úgy tűnik, eszébe sem jutott, hogy akár feminista, akár antifeminista értelmezést adjon neki. Nem volt ilyenfajta koncepciója.

GD: Valamilyen koncepcióm nekem is volt, ahogy mindenkinek van. De ezt csak akkor nevezik koncepciónak, ha rossz az előadás. Ha sikerül, akkor ezt tehetségnek hívják. Én megpróbáltam ragaszkodni Shakespeare-hez. Lehet, hogy ez a nehezebb út, de ezzel csak jól lehet járni. Van egy nagy pálfordulat ebben a darabban, Kata utolsó monológja, amelyben teljesen megváltozik, behódol. Tudni kell, hogy ez volt Shakespeare első darabja, ez még nem is olyan igazi Shakespeare-mű, alig találtam róla valamit, ha akartam volna, sem lett volna honnét értelmezést lopnom. De mégis igazinak kell tartanunk, mert nagyon sokat játsszák a színházban, ami feltétlenül jelent valamit, legalább azt, hogy érdekli az embereket. Én onnan közelítettem hozzá, hogy én valójában nőpárti vagyok. Nem arról van szó, hogy ellenzem a férfiuralmat. Uralkodjanak csak, de azt lássuk be, hogy egész életünk egy nagy kompenzálás a nőkkel szemben. Nekem tetszenek ezek a macho Petrucchiók, de közben jókat tudok nevetni a dolgon.

MN: És meg tud ez jelenni az előadásban?

GD: Vagy igen, vagy nem. Szerintem megjelenik. Egyébként elég fárasztó volt már nekem az utazgatás, naponta kétszer 74 km. Csalóka, hogy Fehérvár közel van, remélem, hogy Pesten is lesz majd munkám.

MN: Az ember tragédiájára készül a Bábszínházban. Vagy erről nem szívesen beszélne még?

GD: Dehogynem, csak még nagyon a kezdetén vagyok.

MN: Feltételezem, hogy a két évvel ezelőtt megrendezett Viharnak köszönhető, hogy bábelőadásnak képzelte el.

GD: Nem. Inkább ahhoz volt köze, hogy amikor a Nemzetiben játszottam a Tragédiát, akkor, de mindig is, nekem problémát okozott, hogy ez valójában álom. És az élő színház a maga eszközeiből, lehetőségeiből adódóan ezt csak nehezen tudja megjeleníteni. Ez a darab nemcsak tragikus, hanem némelykor szürreális, némelykor ironikus, és az iróniája sokkal jobban ki tud jönni a bábszínházban. A báboknak megvan az az előnyük, hogy ők sohasem érzelgősek, nem befolyásolja őket a napi diszpozíciójuk... bár az érdekes, hogy minél tovább nézek egy bábfigurát, aminek ugyan merev az arca, mégis sok olyasmit tudok beleképzelni, amit soha a büdös életben egy színész nem tud megcsinálni. Ez rendkívüli módon izgat engem. Ez az egyik része a dolognak, a szakmai. Továbbá nehéz probléma előtt állok, mert három órát a bábszínházban nem lehet végigülni, tehát húzni kell, de hogyan? Most azzal foglalkozom, hogyan lehetne egy időben, de két dimenzióban több jelenetet, történetet lebonyolítani. És még valami: szeretném visszaállítani az eredeti szöveget, amelyet Arany János helyenként nagyszerűen javított ki, néhány más helyen viszont koncepcionális tévedései voltak. Például az ő szigorú református lelke nem bírta elviselni, hogy Madách az Urat öregúrként szólítja meg.

MN: Nem tudok róla, hogy valaha is az eredeti szöveggel játszották volna a Tragédiát. Következetesen ezt a szöveget mondják majd, vagy csak imitt-amott?

GD: Következetesen, nem csak imitt-amott. Pontosabban, ahol a régisége miatt Madách nem érthető, ott átvesszük Arany csodálatos változtatásait. Egyébként valóban nem használták még az eredeti szöveget, és a mi előadásunkban a figurák arányai is módosulni fognak. Aztán lehet, hogy engem majd jól seggbe fognak rúgni azért, amit csinálok. Mindenesetre én megpróbálok Madáchhoz ragaszkodni, csak nem ájult tisztelettel, ahogy ez szokták csinálni. Egy olyan előadást láttam, ami igazán tetszett, a Ruszt József rendezte zalaegerszegi előadás. Õ megpróbálta visszaadni az álomjelleget, de az élő színháznak ebben megvannak a korlátai.

MN: Pál István is rendezett egy Tragédiát, talán Szolnokon, ami elég nagy botrányt kavart. Arról lehet szó, hogy a Tragédia szent nemzeti ereklye.

GD: Akárcsak a Bánk bán. Holott Katona sokkal jobb szerző annál, mint ahogy előadják. Ha csak azt veszem, hogy Magyarország nagyura, mondjuk egy Sir Winston Churchill titokban jön haza, stikában, akkor ott valami nagy baj lehet. Ügyes dolgokat írt meg Katona, van egy jelenet, amelyben Tiborc panaszkodik, hogy éhen hal az ország, mire Bánk leinti, hogy ennél neki sokkal nagyobb gondja van, miszerint megdugták-e a Melindát, vagy sem. (Gróf Széchenyi István egy esszéjében pár mondatot szentelt is neki, hogy állítsák le ezt a Katonát, mert miket mer leírni a magyarokról.) A békétlenek motívuma az egész magyar irodalmon végigvonuló bohóctréfa, négy-öt magyar összehajol. Ebből még semmi jó nem jött ki. Megtaláljuk ugyanezt Adynál, de Weöres Sándornál is, és sorolhatnám. Na most ezt eltakarja ez a büdös nagy nemzeti áhítat, amivel színre viszik, ez a böfögő, nagy, könnyes érzelem, nem csoda, hogy a gyerekek meghalnak a röhögéstől. Vagy az unalomtól.

MN: Lehet, hogy ebben már az operának is benne van a keze. A maga slágereivel és XIX. századi pátoszával.

GD: Mindenképpen visszahatott a darabra. Szerencsére ma már mindent lehet, bár ezekkel a szent ereklyékkel most egyre kényesebb a helyzet. De ezek mulandó dolgok. Tulajdonképpen ha ezeket a kérdéseket az ember elkezdi vizsgálgatni, egyszer csak visszatér saját magához. Hogy ezek után az évtizedek után mi a fenét keresek itt a földön. Félreértés ne essék, nem muszáj erre válaszolni, de felmerül, hogy mit tudok még. Kiderül, hogy egyre kevesebbet. A halál, a lét és nemlét dolgai lesznek egyre érdekesebbek, és egyre jobban foglalkoztatják az embert. Én ettől egy kicsit ironikusabb leszek.

MN: Mit gondol, maga hogy úszta meg, hogy intézménnyé váljon?

GD: Ez tőlem alkatilag idegen. Elmondom, hogy itt volt a Diáksziget, én erre nagyon kíváncsi voltam, és nagyon szerettem volna kimenni, zenéket hallgatni. És nekem, aki nem vagyok egy gátlásos pasas, gátlásaim voltak, hogy egy ilyen ősz hajú vén szar mit rázza a seggét a fiatalok között. Nem jó, diszharmonikus - nekem, és előbb-utóbb gyanússá válik. Többen mondták, hogy nincs igazam, nyugodtan kimehettem volna, de nekem gátlásaim voltak. Erősen fiatalpárti vagyok, és nem óhajtok sem álló, sem ülő, sem mellszobor lenni. Az azért elég érdekes, hogy milyen őrült sikert arattak azok, akiket a hatvanas-hetvenes években cikinek tartottak.

MN: Mit gondol, most, a kilencvenes években könnyebb-e, jobb-e, szabadabb-e színházat csinálni, mint azelőtt?

GD: Annyira más, hogy ez az összehasonlítás nem állja meg a helyét. Egy nagy különbség valóban van, és most ne az anyagiakról beszéljünk. Mindenféle diktatórikus rendszerben, legyen az kemény vagy puha, a közönség és a színpad közötti rezonancia fantasztikus volt. Aztán másfajta bohócok léptek a helyünkbe, például a tévében. A Kádár-rendszernek nem volt minden része rossz, ez egyszerűen nem igaz, hülyeség, de a lebontásában a színház is keményen részt vett. Ami nem érdem, és nem jár érte köszönet, ez egy diktatúrában természetes, és senki ne verje érte a mellét. Ma a közönség ugyanúgy elbizonytalanodott, mint a színház, szerzők, rendezők sokszor csak tanácstalanul néznek egymásra, hogy most mit is kéne játszani. Nyilván a musicaleknek meg a bulvárdaraboknak is megvan a maguk jogosultsága, csak az arányok... Nincs kipróbálva, hogy a nem kommersz színművek milyen sikert aratnának. Csak egy a fontos: hogy nagyon-nagyon jól kell csinálni. Persze a színházak is gyávák, mert szorítja őket a pénztelenség, gondolja meg, az egész magyar színházra nem áldoznak többet négymilliárdnál. Ennyit jókedvükben lopnak bizonyos hölgyek és urak, illetve rossz kedvükben, mert ha jó kedvük van, akkor ez nagyságrendekkel több. Jobb lenne talán magánszínházat csinálni, de nálunk ez nem megy, nem kérhetünk el háromezer forintot egy jegyért, amikor olyan rétegek nem járnak már színházba, akik azelőtt jártak, szerettek járni, és ez engem dühít és elkeserít. A szabadság mindenképpen nagy dolog. Én kétféleképpen tudok erről beszélni. Az egyik az anyagi függetlenség, amire igenis szükség van ahhoz, hogy átélhető legyen a szabadság. A másik a család. Ha család van, az determinálja az embert. Magához a szabadsághoz nem is kéne olyan sok pénz, de család se kéne. Mert az nagy felelősséggel jár. Mondom ezt úgy, hogy családos vagyok, és nagyon szeretem a családomat. Megkérdezték tőlem 1960-ban, hogy szeretem-e a pénzt? Mondtam, hogy nagyon.

MN: Nem volt ez akkor szentségtörés?

GD: Dehogynem. Olyan cikk jelent meg rólam, hogy a hányódó fiatal színész... Pedig egy fenét hányódtam, csak szegény voltam, mint a templom egere. És nem kenyérre kellett, hanem konyakra. Egyedül voltam, és a kenyér úgyis rám száradt volna. De azt fontos tudni, van-e családja annak az embernek, aki a szabadságról beszél. Az a könnyebb, felkötni az útilaput, és menni a világnak. Nem mintha én nem vágyódtam volna el. És tudja, hova mentem volna? Hova óhajt menni egy igazhitű muzulmán? Mekkába. Én filmszínész vagyok, és hol a filmszínészek Mekkája? Hollywoodban. Mondanak arról annyi rosszat, én csak hallgatom, mert sajnos nem tudtam megtapasztalni azt a sok-sok csúnyaságot. Pedig szívesen találkoztam volna egy gonosz producerrel, aki egy spulnira föltekeri a belemet.

MN: Világéletében ilyen józanul ítélt?

GD: Fenéket. A mai napig sem tudok mindenben józanul ítélni. Borzalmas tévedéseim voltam, és vannak, ez óhatatlan.

MN: Mit gondol a Nemzeti Színház körüli hercehurcákról?

GD: Én ezzel nem foglalkozom, van elég dolgom. De tényleg föl kéne már építeni, mert ez egy vicc. Lassan tényleg olyanná válik, mint az az istenverte Bős-Nagymaros. És ne mondják nekem, hogy bezzeg ők. Ebben benne vannak azok is, akik a Nemzetit felrobbantották, és mi is, akik ott álltunk az Akácfa utca sarkán, és zokogtunk. Mire felépül, én már a hamut is mamunak mondom, de addig vannak még terveim. Szeretnék például filmet csinálni.

MN: Játszani? Vagy rendezni?

GD: Sem egyik, sem másik. Fogódzkodjon meg, van egy-két jó filmtervem, és nem tartom fönn a tévedés jogát, hadd legyek most az egyszer nagyképű. Kilincselek, hogy hátha valakik ráharapnak.

MN: Ezek csak ötletek, vagy már filmnovellák? És arra nem is gondolt, hogy maga rendezze meg?

GD: Dehogy rendezek én! Egyébként tökéletesen meg vannak írva. Azt sem mondom, hogy én írtam. Benne volt a levegőben. Nem mesélem el, mert ellopják. Szóval sok tervem van, sok mindent szeretnék csinálni, szerepek, rendezés, de erről nem beszélnék, mert babonás vagyok. És azt se kérdezze, hogy mit akarok én ezekkel. Milyen válaszokat lehet ma adni? A világ kérdéseire, arra, hogy hatmilliárdan vagyunk, vagy az iszonyú gazdasági polarizálódásra. Erre én mi a szent szar választ adjak Az ember tragédiájával? Nem jó, ha komolyra veszem, de ha elviccelem, az is baj. Hogy csináljam? Segítsenek már a válaszadásban, de kik? Én egy idősebb úr vagyok, és nagy reményt fűzök a fiatal nemzedékhez, de azt látni kell, hogy ők csak abba az ágyba fekhetnek, amit mi vetettünk, és persze a saját generációjuk által gerjesztett baromságok is meghatározzák a gondolkodásukat. Na most képzelje el, hogy ha én ilyen tanácstalan vagyok, akkor mi lehet azokkal, akiknek valóban nagy szükségük volna fogódzóra. Mert ami az én magánéletemben vagy a szakmai munkámban történik, arról tudom, hogy az rajtam múlik. Én nem hibáztathatok másokat vagy más korokat, mert az idő nem ismeri a "ha" meg a "de" kötőszót. Mégis vannak személyiségek, akik kiküzdik magukat, mindennek ellenében. Ljubimovtól hallottam azt a példázatot, hogy két béka beleesik a tejbe. Az egyik feladja, és megfullad. A másik addig kapálózik, amíg vajjá nem köpüli a tejet. Ezt csinálom én most, köpülök. Nem panaszképpen mondom, nagyon jól érzem magam a bőrömben. És hogy van a Magyar Narancs?

MN: Szintén köpül.

GD: Én nagyon szeretem, jópofa lap. Régi előfizetője vagyok. Bár elküldtek engem is párszor melegebb éghajlatra, de nem érdekel, hál´ istennek humorom azért még van.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1998/42. (10. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra