NATO-magyar tárgyalások: Előjáték

szerző
Kompa Tibor,- p. szüts -
publikálva
1997/46. (11. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kormánykoalíció eredetileg két okból tűzte ki épp 1997. november 16-ra a népszavazást a NATO-csatlakozásról. Egyrészt azért, mert ezzel - mint azt Kovács László külügyminiszter oly sokszor elmondta -nem akarja megzavarni a NATO-csatlakozás menetrendjét, másrészt mert azt remélte, hogy a NATO és Magyarország közötti (a hazai sajtó által helytelenül "csatlakozásinak" aposztrofált) tárgyalások után a közvélemény végre megismerheti NATO-tagságunk feltételeit.

A kormánykoalíció eredetileg két okból tűzte ki épp 1997. november 16-ra a népszavazást a NATO-csatlakozásról. Egyrészt azért, mert ezzel - mint azt Kovács László külügyminiszter oly sokszor elmondta -nem akarja megzavarni a NATO-csatlakozás menetrendjét, másrészt mert azt remélte, hogy a NATO és Magyarország közötti (a hazai sajtó által helytelenül "csatlakozásinak" aposztrofált) tárgyalások után a közvélemény végre megismerheti NATO-tagságunk feltételeit.

Ami az első feltételt illeti: az, hogy politikai elitünk (külföldről egyébként leginkább ovis fütyiösszemérésnek tűnő) játszadozása a földről és a NATO-ról szóló népszavazások össze-, illetve szét-, valamint át- és vissza-, sőt keresztbe és még sok másfelé kapcsolásáról mennyire zavarta meg a magyar szavazókat, s így -az esetleges kínos eredménnyel - a csatlakozás menetrendjét, november 17-re derül ki végleg. Itt és most csak azt tekintjük át, hogy a csatlakozási feltételek négy fő területéről (politikai, katonai-védelmi, pénzügyi, illetve adatvédelmi-nemzetbiztonsági) 1997. szeptember 10. és október 29. között öt és fél fordulóban (szeptember 10., 19., október 13., 15., 22., 29.) lefolytatott NATO-magyar tárgyalások teljesítették-e a kormányzat említett második elvárását.

Fordulók

Mindenekelőtt egy illúziótól kell megfosztanunk olvasóinkat (legalább ők tudják): mivel a washingtoni szerződéshez való meghívásra csak azt követően kerülhet sor, hogy ezt szándékot a tizenhat NATO-tagállam parlamentje is megerősítette (ratifikálta), a tagságra kiszemelt három ország az elmúlt két hónapban (Magyarország szeptember 10-től, Lengyelország szeptember 16-tól, Csehország pedig szeptember 23-tól) csupán a csatlakozás előkészítéséről tárgyalhatott a NATO-val. A tényleges csatlakozási tárgyalások még odébb vannak; valószínűleg csak a ratifikációk után, leghamarabb 1998-99 fordulóján kerülhet sor rájuk. A mostani tárgyalások tehát -amelyek a pénzügyeket és a titokvédelmet (ahol szakértői konzultációra is sor került) leszámítva inkább általános jellegűek voltak - számos fontos kérdésben nem szültek döntést.

A Somogyi-Gyarmati tandem vezette magyar delegáció a szeptember 10-i első fordulóban a legsimább témával, a politikai feltételekkel debütált. (A csapatban egyébként a következő magyar állami hivatalnokok vettek részt: Somogyi Ferenc külügyminisztériumi integrációs államtitkár, Gyarmati István hadügyminisztériumi helyettes államtitkár, László Csaba pénzügyminisztériumi helyettes államtitkár, Kara Pál, a BM helyettes államtitkára, Fodor Lajos, a Magyar Honvédség vezérkari főnökének első helyettese, Iklódy Gábor, külügy, NATO Főosztály, Martinusz Zoltán, HM, NATO Főosztály, és Simonyi András brüsszeli NATO-nagykövet.) Itt arról kellett nyilatkoznunk, hogy Magyarország elfogadja a washingtoni szerződés 14 cikkelyét és azokat a legfontosabb NATO-dokumentumokat, amelyek a szövetség politikai és működési alapelveire vonatkoznak (demokratikus jogállamiság, piacgazdaság, közös elkötelezettség, kölcsönös együttműködés, tagországok biztonságának oszthatatlansága, szolidaritás, konszenzus, idős, cekkeres nénik átsegítése a zebrán stb.). A dolog egyszerűnek tűnt, bár a hírek szerint egy ideig nem volt teljesen világos a magyar fél számára, hogy az állandóan szélesedő "legfontosabb" kifejezés alatt mit ért a Klaus Klaiber vezette NATO-küldöttség: valójában hány NATO-dokumentumról van szó, milyen időintervallumra terjednek ki, s mondjuk vannak-e közöttük például olyanok, amelyeket titkosságuk miatt ez idáig nem ismerhettek meg még a partnerországok politikusai sem.

A NATO-delegáció megfogalmazta azt az igényét is - a hírek szerint elsősorban éppen hazánk, illetve a felhőtlen magyar-román viszony miatt -, hogy az újonnan csatlakozók mondjanak le a további bővítéssel kapcsolatos vétójogukról. Azzal persze Brüsszel is tisztában volt, hogy a "bővítéssel kapcsolatos vétóról való lemondás" szó szerinti formában nem kerülhet bele sem a külügyminiszteri szándéklevelekbe, sem pedig a decemberi NATO-csúcs elé kerülő csatlakozási jegyzőkönyvekbe, hiszen az azt jelentené, hogy az új NATO-tagok olyan helyzetbe kerülnének, mint Andrej Fokics "másodrendű frissességű tokhalai", ezért - kompromisszumos megoldásként - a tagjelöltek várhatóan csak azt erősítik meg, hogy elfogadják a NATO madridi határozatának a szövetség további nyitottságára vonatkozó 8. pontját.

Élő erő

A szeptember 19-i második fordulóban a katonai-védelmi kérdések kerültek terítékre. Delegációnknak - amelyben ekkor vélhetően Fodor Lajos (a vezérkari főnök első helyettese) és Gyarmati István vitte a szót - ezúttal a magyar haderőreform helyzetéről számoltak be, a NATO képviselői pedig azt körvonalazták, milyen feladatokat szán a szövetség Magyarországnak.

Ami a magyar haderő elmúlt évekbeli változását illeti, annak a pénztelenség, illetve a seregen belül közismert átszervezési kényszer volt az első és legfontosabb koncepcionális mozgatórugója. Hogy ezt egyesek mégis reformnak nevezték, annak valószínűleg egyetlen oka van. Nevezetesen, hogy a katonák nehezebben ejtették ki az "entrópia" szót, amellyel jobban jellemezhetők a hadsereg szervezeti felépítésében lezajlott folyamatok. Kétségtelen: megtörtént a Honvéd Vezérkar (HVK) átszervezése (két haderőnemi vezérkar, egy logisztikai főigazgatóság), és újra sor kerülhet a HVK minisztériumba való integrálására is. Az elmúlt években - részben az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződésnek (CFE), részben a Pénzügyminisztérium sóherségének köszönhetően - jelentősen csökkent a hadsereg fegyverzete és létszáma is, s ma az ország mindössze egyetlen területen (tüzérségi eszközök) tölti ki a CFE-kvótát. (Lásd A magyar haderőreform című keretes anyagunkat.) Ám ezt sem sokáig, ugyanis a harckocsik, a páncélozott harcjárművek és a tüzérségi eszközök terén a HM tízszázalékos egyoldalú csökkentést tervez végrehajtani.

A hadsereg létszámát ugyanakkor stabilizálni kívánja a jelenlegi 52 ezer körüli szinten, belső arányain viszont komoly változásokat tervez. Mindenekelőtt 1:2, majd pedig 1:3 arányra kívánja módosítani a tisztek és tiszthelyettesek mai - meglehetősen képtelen - közel 1:1 arányát, a legénységnél pedig a jelenleginél több szerződésest kíván alkalmazni. De reformokat tervez tiszt- és tiszthelyettes-képzésben is, és világos pályaképet akar állítani a hadseregben szolgálók elé.

Teknika

Ami a Magyar Honvédség haditechnikai korszerűsítését illeti, itt még kevesebb mondanivalója lehet a magyar delegációnak. Erre ugyanis gyakorlatilag az elmúlt hét év során nem futotta a honvédelmi büdzséből. E tekintetben mindössze két jelentősebb forrásra támaszkodhatott a honvédség. Egyrészt kaptunk 17 milliárd forintnyi haditechnikai segélyt a németektől (a volt NDK hadseregéből kiszuperált haditechnika és harc-, illetve javítóanyag került hozzánk), de ez csupán a rövid távú fenntartást biztosította; másrészt az orosz államadósság fejében szereztünk be 28 darab MiG-29-es vadászgépet, jelentősebb mennyiségű BTR-80, illetve BTR-80A típusú páncélozott harcjárművet, illetve mintegy 100 darab T-72 M1 típusú harckocsit. E beszerzések számottevő, de jelentősnek nem mondható minőségi javulást eredményeztek a hadsereg felszereltségében. Sor került továbbá egy rakétatender kiírására, s hallani egy radartenderről is.

Bár a magyar kormányzat - épp a NATO-csatlakozásra való tekintettel - úgy döntött, hogy 1998-tól évi 0,1 százalékkal növeli a védelmi kiadások GDP-hez viszonyított arányát (s ezt 2001-ig el is fogadta a NATO), nagyarányú haditechnikai korszerűsítésre az elkövetkezendő négy évben sem igen kerülhetett sor a Magyar Honvédségnél. Mindössze két területen várható komolyabb fejlesztés: a légtérvédelemben és a hadseregen belüli kommunikáció terén, amely egyben lehetőséget biztosít a NATO-tagországokkal való hatékony és gyors együttműködésre is. Bár a sajtóban többször is felröppent a hír -legkonkrétabban Csehországgal kapcsolatban -, hogy az új tagok légterének védelmét esetleg átvállalja a NATO, az információ alighanem félreértésen alapul. Egyrészt a légvédelem valamennyi NATO-tagország esetében nemzeti feladat. Másrészt, bár kétségtelen, hogy NATO-tagként rendelkezésünkre áll majd az AWACS (repülőfedélzeti korai előrejelző és vezetési rendszer), ez azonban nem mentesíti, mi több, feltételezi légvédelmünk (ezen belül is elsősorban radarrendszerünk) fejlesztését. Más kérdés, hogy mi lesz a sorsa repülőgépparkunknak. (Lásd Repülőgépek című anyagunkat.) Ez azonban valószínűleg egy későbbi történet. Nemcsak azért, mert még a védelmi költségvetés évi 0,1 százalékos emelése sem teszi lehetővé, hogy az elkövetkezendő három-négy évben új repülőgépeket vásároljunk, hanem azért is, mert ma még igen sok a lezáratlan kérdés a magyar légierő körül (például két vagy három repülőezreddel rendelkezzen-e a honvédség, a repülőezredek helyett ne a helikopterezredet fejlesszük-e stb.). Emellett jó lenne tudni azt is, hogy mi a francra kívánjuk használni a repülőgépeket; eredeti elképzelésnek tűnik például a permetezés és a vegyszeres pocokirtás.

Elvárások

Körülbelül ennyire futhatta a mieinktől. És téved, aki azt hiszi, hogy ez igen kevés. A NATO-képviselők - akik 1994-ben még kemény dorgákkal halmozták el a magyar vezetést - most hanyatt dobták magukat a gyönyörtől. Viszont kipécézték maguknak a cseheket, s most ők kaptak fejmosást, hogy lassú a haderőreform, kevés a pénz a védelemre, alacsony a NATO-tagság társadalmi támogatottsága, ilyenek.

Miként a tárgyalások második fordulóján kiderült, a NATO alapvetően négy feladat megoldásában számít a magyar haderőre: 1) Magyarország területének megvédésében kisebb méretű támadás esetén; 2) a NATO-csapatok megerősítése egy Magyarország elleni nagyobb méretű támadás esetén; 3) ugyanez más NATO-tagállam elleni támadás esetén; 4) valamint békefenntartó missziókban.

Részvételünk mennyiségi oldala az első két helyzetben elég egyértelmű: mivel Magyarország területén folyna harci tevékenység, a teljes magyar haderő részvétele több mint indokolt. Más NATO-tagállam elleni támadás esetére -miként az egyébként a békepartnerségi program alapján már várható volt - a magyar delegáció dandárnyi egységet ajánlott fel harcoló erőnek, illetve zászlóalj nagyságút támogatónak. Bár a békefenntartó missziókra vonatkozóan nincsenek pontos információink, ezekben várhatóan a jelenlegihez hasonló mértékű (körülbelül 500 fő) lesz a részvételünk. (Az IFOR-misszióban 416 fő volt, az SFOR-ben 310 fő a kijelölt kontingens.)

A tagjelöltekkel ugyancsak megvitatták az egyes harci helyzetekre vonatkozó parancsnoklási viszonyokat. A megállapodás szerint az első esetben a Magyar Honvédség egységei teljes egészében nemzeti parancsnokság alatt maradnak, míg a harmadik és negyedik esetben -értelemszerűen - közös NATO-parancsnokság alá kerülnek. Különleges helyzetet e tekintetben csak a második eset jelent, ekkor ugyanis a magyar egységek "nagyobb részben" NATO-parancsnokság alá kerülnének. Hogy mit takar a "nagyobb részben" kifejezés, azt a tárgyalásokon nem határolták körül pontosan, annyit viszont a szuverenitásunkat féltők tájékoztatására megtudtunk, hogy a lengyelek és csehek esetében ez egységeik közel 90 százalékát jelenti.

A várakozásokkal ellentétben nem született még döntés arról, hogy a leendő új tagországokat melyik NATO-parancsnoksághoz sorolják be, jóllehet Brüsszelben nem hivatalosan már szinte mindenki készpénznek veszi, hogy Lengyelország és Csehország a Közép-európai Szövetséges Fegyveres Erők (AFCENT; Brunssum, Hollandia), Magyarország pedig a Dél-európai Szövetséges Fegyveres Erők (AFSOUTH; Nápoly, Olaszország) parancsnoksága alá. Ez több szempontból is előnyös lehet: egyrészt nem kell versenyeznünk a csehekkel és a lengyelekkel, másrészt - ismerve a görögök és törökök angoltudását - biztosak lehetünk abban, hogy tisztjeinkről igen hamar lehullnak majd a nyelvi gátlások béklyói - nem beszélve arról, hogy mennyivel kellemesebb a mediterrán munkastílus és az időjárás.

Pénz

A tárgyalások harmadik -a mocskos anyagiakat áttekintő - fordulója október 13-án volt. A mieink feszülten várták, annál is inkább, mert az eredetileg kitűzött időpontot (október 3.) a brüsszeli fejesek arra hivatkozva tolták el tíz nappal, hogy még nem készültek el a költségszámítással. Azt gondolhatnánk, egy ilyen hatásszünet után csak úgy dübörögnek majd a milliárdok, amire - valljuk be - akkortájt nem lett volna vevő a "lesz vagy nem lesz népszavazás" parlamenti show-jával sújtott magyar közönség. Ám Brüsszel ezúttal meglepetést okozott: kiderült, továbbra sincs halvány gőze arról, mennyi is a bővítés ára. Azt, hogy ez rém ciki egy ekkora szervezettől, valószínűleg ők is érezték, így hát igen gyorsan elfogadták, hogy Magyarország évi 0,1 százalékkal emeli védelmi költségvetését. Ennek a NATO-bővítés szempontjából fundamentális adatnak a birtokában aztán leléptek.

Két nappal később rajtunk volt a sor. Már ami a meglepetést illeti. Az adatvédelmi és a nemzetbiztonsági téma szakértői tárgyalására (amelyet a magyar tömegtájékoztatás nem is tekintett önálló fordulónak) ugyanis egy felettébb népes, 16 tagú magyar delegáció vonult a tárgyalóterembe. Bár a megbeszélésre szánt idő jelentős részét feltehetően az üdvözlő és búcsúzó kézfogások tették ki, annyi azért mindenki számára kiderült: a jövőben komoly zavarok forrása lehet, hogy Magyarországon ilyen sok jelentkező van az adatok és a politikusok védelmére.

A delegációk október 22-én ismét visszatértek a költségek kérdéséhez. A szövetség képviselői - a NATO-tagdíjat illetően - ezúttal konkrét javaslatokkal érkeztek a tárgyalásokra. (A szövetség a tagdíjakból fedezi a közös katonai kiadásokat, a közös polgári kiadásokat és az infrastrukturális beruházásokat.) Javaslatuk szerint a három leendő új tagállamra a NATO éves költségvetésének 4 százaléka hárulna, amelyből Lengyelország részesedése 2,45 százalék, Csehországé 0,9 százalék, Magyarországé pedig 0,65 százalék lenne. (A teljes adatsor a NATO-tagdíj című anyagunkban olvasható.) Ami viszont a bővítés összköltségét, illetve ennek a régi és az új tagok közötti megosztását illeti: erre vonatkozóan továbbra sem volt konkrét javaslatuk. (Lásd Betli, rebetli című keretes írásunkat.)

A csehek és a lengyelek -jóllehet a mi tagdíjunknak csaknem 1,39-szeresét, illetve több mint 3,76-szorosát fizetik - rögtön rábólintottak a költségvetési javaslatra. A magyar delegáció október 29-én - az utolsó fordulóban -mondott igent, mert bár úgy vélik, kicsit vastagon fogott leendő szövetségeseink tolla, nem illik ilyen komolytalan összeg miatt már most tengelyt akasztani a NATO-val, ráadásul egy olyan ügyben, amely a 16 tagállam konszenzusos döntésén alapul, s amelyet elfogadtak a szövetségbe igyekvő sorstársaink is. (Mellesleg az infrastrukturális alaphoz való hozzájárulásunk csak fokozatosan éri el a maximumot. Ez tehát az első befizetéskor akár 30-40 százalékkal is csökkentheti tagdíjunkat.)

Brüsszel után a csatlakozás részleteiről ennyit lehet tudni, és nem többet.

A részletek, az, hogy egészen pontosan mi fog egészen pontosan mennyibe kerülni, továbbra sem tisztázottak.

De az ördög hátha mégsem a részletekben lakik.

Menjünk el szavazni, és mondjunk igent.

Kompa Tibor

Betli, rebetli

A NATO-bővítés összköltsége - legalábbis az eddig közzétett számítások egybehangzó véleménye szerint -három csoportba osztható:

* a jelenlegi NATO-tagországokban szükséges fejlesztések költségeire;

* a leendő új tagok haderő-fejlesztési kiadásaira;

* a NATO-költségvetéshez való hozzájárulásra.

Ez utóbbi, amelynek pontos összegét a három meghívott országra vetítve az összköltségvetés 4 százalékában (a jelenlegi adatok szerint 72 millió dollár), Magyarországra vonatkozóan pedig az összköltségvetés 0,65 százalékában (11,7 millió dollár) állapították meg, a bővítés összköltségének legkisebb tétele. A tagdíj ugyanis általában nem éri el a NATO-tagországok védelmi költségvetésének 1 százalékát sem.

Több gond van viszont az első két tétel kiszámításával, jóllehet erre vonatkozóan már több előzetes kalkuláció is napvilágot látott. A kalkulációk többsége a csatlakozás költségeit az 1998-tól 2010-ig terjedő időszakra osztotta el.

Az első konkrét költségkalkulációt az amerikai Kongresszus Költségvetési Irodája (CBO) készítette el 1996 márciusában. A tanulmány - a katonai fenyegetettségre adott különböző válaszok öt alaphelyzetét véve figyelembe - 61-125 milliárd dollárra becsülte a bővítés költségeit, amely a CBO szerint a visegrádi országok költségvetésének 60 százalékos növekedését jelentené.

1996 őszén a RAND Corporation szakértői is előrukkoltak egy költségtanulmánnyal, amely négy költségváltozatot dolgozott ki, s szemben a CBO-val csak a NATO-bővítés során felmerülő költségekkel számolt. A RAND szerint a bővítés összköltsége ugyan 20 és 120 milliárd dollár között bármekkora lehet, de a legvalószínűbbnek egy 24-60 milliárd közötti összeget tart, amely egy 10-15 éves időszakra oszlana el.

1997 februárjában az Egyesült Államok védelmi minisztériuma is megjelentette saját költségvariánsát, amely abból kiindulva, hogy a közeljövőben nem várható komoly háborús fenyegetés, az előbbieknél jóval alacsonyabbra, 27-35 milliárd dollárra taksálta a bővítés összkiadását.

Ugyancsak ez év februárjában a lengyel védelmi minisztérium is osztott-szorzott: a lengyel szakemberek úgy látják, a bővítés összköltsége mindössze 15,5 milliárd dollárra tehető.

Ha azt hisszük, ezt az összeget már tényleg nem lehet lejjebb nyomni - legalábbis papíron -, tévedünk. 1997 augusztusában ugyanis Reiner K. Huber és Gernot Friedrich, a Bundeswehr két kutatója is közzétett egy költségtanulmányt, amelynek már a címe is revelációt sejtet: A NATO-bővítés nullaköltség változata. A számítások csapásiránya tehát biztató. Addig mindenképp, amíg elméletben folyik a csatlakozás.

A magyar haderőreform

Magyarország hagyományos fegyverzeti eszközeinek alakulása 1992-97 között

eredeti mai CFE-kvóta
harckocsi 1 345 797 835
páncélozott harcjármű 1 731 1 300 1 700
tüzérségi eszköz 1 047 840 840
harci repülőgép 143 141 180
támadó helikopter 39 59 108
személyi állomány 82 000 52 000 100 000

Repülőgépek

A Magyar Honvédség két harcászati repülőezrede és egy vegyes repülőosztálya jelenleg 141 harci repülőgéppel (MiG-21, MiG-23, Su-22, MiG-29) rendelkezik. Mivel a MiG-21-es szavatossága hamarosan lejár, a magyar katonai vezetésnek gondolkodnia kell ezek pótlásáról. Kellene venni mondjuk hatvan új gépet, ami tokkal-vonóval, a fegyverzetet és az átadáskor rájuk kötött kis nemzetiszínű pántlikát is beleszámolva, vagy 1,8 milliárd forintba kerül majd. Apótlás többféleképpen történhet:

* a MiG-21-es korszerűsítésével (ezt az átmeneti megoldást választották például a románok, akik izraeli segítséggel korszerűsítik MiG-jeiket);

* új többfunkciójú harci repülőgépek beszerzésével.

A magyar kormány eddig öt ajánlatot kapott új repülőgépek beszerzésére. 1994-ben elsőként a svéd SAAB cég ajánlotta JAS-39 Grippen típusú gépét. Ezt követően az amerikai Lockheed Martin jelentkezett F-16-osaival, majd az ugyancsak amerikai McDonnel Douglas kínálta F/A-18-asait. De jelentkezett a francia Dassault Aviation is Mirage 2000-5-ös vadászgépével, sőt 1997 májusában Oroszország is felajánlotta MiG-29-eseit, illetve Szu-27-eseit. Alegutóbbi időben arról hallani, hogy az Eurofighter is felkerülhet a listára. (Meg nem erősített információk szerint szó van egy kisinyovi cégről is, amelyik a magyar légvédelmet jóval olcsóbban ki tudná hozni: ők rongyból készült orosz, illetve román vadászbombázókba szurkálnának néhány ezer moldáv lejért gombostűt, de ha kell, vállalják azt is, hogy a támadókat a magyar határon hangos kiabálással ijesztik el.)

Választék tehát van. Agépek gyönyörűek, igen sokat tudnak, és persze baromi drágák. Amagyar katonai és politikai vezetésben - éppúgy, mint Csehországban és Lengyelországban -mára már szinte valamennyi cégnek, illetve típusnak kialakult a maga lobbija. Ki erre, ki arra esküszik, ám azt egyelőre senki sem tudja, hogy miből finanszírozzuk a gépvásárlást. Bár hosszú távon némileg enyhítené a beszerzési költségeket, ha a repülőgép-vásárlással együtt új technológia is érkezne az új tagországokba, s valamilyen formában mi magunk is részt vennénk a gépek gyártásában, összeszerelésében (erre - persze komoly beruházások után - csak a lengyelek és a csehek alkalmasak), illetve karbantartásában (erre - ugyancsak komoly beruházások után - esetleg mi is), de még ez sem oldja meg a gépvásárlás belátható időn belüli finanszírozásának gondjait.

Mivel a repülőgépgyártó cégek egy része is hajlik a gépvásárlással kapcsolatos gazdasági együttműködésre, a magyar kormány előbb a svéd Wallenberg-csoporttal, majd a Lockheeddel és a McDonnel Douglasszel is ipari együttműködési megállapodást írt alá. Ennek ellenére 1996 májusában a Horn-kormány elhalasztotta a tender kiírását, s úgy tűnik, egyhamar nem is kerül sor rá.

1997 tavaszán a Lockheed Martin javasolta, hogy a költségcsökkentés érdekében a közép-európai országok együtt vásároljanak repülőgépet (körülbelül 250 darabot). Térségünkben a Lockheed ötletét leginkább a lengyelek karolták fel, ám a közösködéshez eleddig nem tudták megnyerni Prágát és Budapestet.

NATO-tagdíj

A NATO éves költségvetésének a három leendő új tagállamra eső része és annak megoszlása

az éves költségvetési hozzájárulás

összes katonai polgári infrastrukturális
% millió millió millió millió
USD USD USD USD
Lengyelország 2,45 44,1 19,6 4,9 19,6
Csehország 0,90 16,3 7,5 1,8 7,5
Magyarország 0,65 11,7 5,2 1,3 5,2
a hármak összesen 4,00 72,0 32,0 8,0 32,0
a NATO-tagállamok
együtt 100,0 1 800,0 800,0 200,0 800,0

Munkáspárt: nem

Mindig bennem van a hiba: Szabó Alberték tüntetésére véletlenül tetőtől talpig feketében megyek, a Munkáspárt demonstrációján Bryan Adams vörös csillaggal díszített kabátjában érzem magamon az elvtársnak, illetve a tahó komcsinak kijáró tekinteteket. Még mindig jobban járok, mint a TV 2 hírműsorának riportere, akit hamar beazonosít a Deák téren gyülekező thürmeriánus párttagság: "Itt van Tujkó, az a horvát nyilas gyerek!", mutatnak ujjal Vuity Tvrtkóra, aki abban reménykedik, hogy sikerül valami értelmes sound-byte-ot (eredeti hangot) rögzítenie. Kamerájuk előtt egy oroszgalléros férfi - a nyakában lévő láncon meg-megcsillan a Kossuth-címer - szólítja meg a tüntetésre indulókat: "Én csak azt akarom kérdezni", kezd mondókájába, de sosem ér a végére, mert a lelkes párttagság nekitámad. "Kik robbantották fel negyvenötben a hidakat?", szegeződik a kérdés mellkasának, és majdnem úgy jár, mint imént a kérdésével, válaszába épp csak bele tud kezdeni. "Szándékosan észre se vegyétek, ez egy amerikai csendőr!", hangzik a tömegből. Sosem tudjuk meg, nem az NDK-centrumot kereste-e a szerencsétlen flótás.

A Deák téren gyülekezők lila orkánkabát alatt nyakkendőt és szvettert hordanak, s bár meglehet, riporteri hiba az életkor firtatása, de tény: az ott ácsorgó nyolc-tíz huszonéves tévériporterrel sem sikerül a tüntetők átlagéletkorát hetven év alá levinni. Nyilván korfüggő az is, hogy képtelenek megbocsátani a korábban ellenük vétkezőnek: egyik transzparensükön Mécs Imre karikatúrája látható, az egykori ötvenhatos forradalmár nyakában fegyverek lógnak, a szöveg a békés Európát firtatja. A plakátot tartó férfi rögtönzött fórumon nevén nevezi az igazi bűnösöket is: "Befurakodott közénk néhány áruló, az a Gorbacsov meg a Jelcin." Talán már csak ilyetén okok miatt is a Munkáspárt hétfő délután túlbiztosította magát, ugyanis minden második emberen Rendező jelvény virított.

A tüntetők a József nádor tér felé indulnak, elöl Pusztavám és Mór kommunistái, kivéve persze, ha a sorok közé furakodott árulók emelték magasba a települések transzparensét. "Köszöntjük a felvonulókat", hangzik a hangfalakból, melyeknek energiaellátását egy NATO-ra nemet pöfögő Honda-aggregátor biztosítja. "A sajtófőnököt kérem ide a szószékre!" felszólítás kissé összezavarja a négy-ötszáz fős tömeget, ám feltevésem tévességét a meg nem bocsátásról bizonyítja, hogy a félrebeszélő szpíkernek még a demonstráció után is vannak az ujjain körmök.

"Sokan vannak az országban, akik félnek attól, hogy a Munkáspárt és a MIÉP is a NATO ellen van. Ne féljenek!", mondja a nagygyűlésnek nevezett kibővített lakossági fórumon Thürmer Gyula. "A fő veszély ma a Parlamentben van. A fő veszély ma az, hogy a szocialista Horn és a liberális Kuncze ugyanazt mondja, amit a kisgazda Torgyán. Mondjunk mindannyian nemet a NATO-ra, mondjunk igent a semleges, demokratikus, korszerű Magyarországra."

"Jenkik, haza!", skandálja a tömeg. "Még jó, hogy nincs olyan hideg", ütögeti össze mellettem a lábait egy idős asszony. Bár a tizenhatodikai népszavazáson biztos a nem rubrikába teszi keresztjét, látszik rajta, hogy kezd elege lenni, néhány perc múlva ő is oda indul, ahová az amerikaiakat kívánja. Haza.

- p. szüts -

szerző
Kompa Tibor,- p. szüts -
publikálva
1997/46. (11. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra