Magyar Narancs: Hány ellenfeled ütötted már ki?Koko
Kovács István: Soha életemben nem ütöttem még ki senkit. Nincs bennem az a fajta erő, ami engem K. O.-emberré varázsolna, nem is akarok az lenni. Én a virtuóz stílusban, a gyors, pattogós, ügyes, az ellenfél hibáira épülő, kiszúrós bunyóban vagyok igazán jó. Nem kell legázolni az ellenfelet.
MN: A profi éveket végig lehet majd csinálni ezzel a virtuóz technikával? Lehet-e bírni 12 meneten keresztül a folyamatos táncot?
KI: Három hónapja erősítem magam, s ennek már külső jelei vannak. Ha egy évvel ezelőtti képet mutatok neked, más a testfelépítésem. Az edzésen is lényegesen keményebb, drasztikusabb tudok lenni. Szerintem egyébként két-három év múlva fogok elérni arra a szintre, hogy 12 menetet végig tudok bunyózni a profi világbajnok ellen. De tudod, mi a jó ebben az egészben? Hogy a technikát a legnehezebb megszerezni. Izomerőt, ütőerőt, kondíciót bármikor bárki szerezhet.
MN: S ha most beeresztenének a profik közé? A jelenlegi állapotodban?
KI: A világbajnokot ismerem a súlycsoportomból, aki most még fizikálisan meg tudná törni az én nagyobb technikai tudásomat.
MN: És ki ő?
KI: Nascem Hamednek hívják.
MN: Verekedős kisgyerek voltál?
KI: Hát, ahol én felnőttem, a Pongrác-telepen, ott ha akartam, ha nem, kellett verekedni, de nem tartoztam igazán a küzdő gyerekek közé. Amíg lehetett, elhúztam, jópofa voltam, "gyere, inkább hagyjuk a fenébe!". Mázlimra volt egy jó erős bátyám.
MN: Hogy keveredtél a sportágba?
KI: Az egész családom, egy csomó rokonom bunyózott, a faterom, nagyfaterom, nagybátyám, bátyám, mindenki valamilyen szinten. Volt közöttük válogatott is, de senki nem mondta, hogy menjek le bunyózni, szóval nem az volt, hogy a bátyám kézen fogott és levitt. Egyedül meg soha nem megy le egy gyerek, mindig nagyobb brigádokba verődve mennek le, mert ez olyan furcsa hely. Engem egy srác csábított, hogy nem akar egyedül menni, menjek vele. Nem volt hozzá kedvem. A 80-as busszal mentünk, megállt a busz a megállóban, s ha jól emlékszem, lelökött, hogy gyere már. Ha már ott voltunk, akkor jó, bemegyek. És egy baromi jópofa világba csöppentem bele, tényleg, nem tudom, létezik-e ma még ilyen hely, hogy belép az ember, és megcsapja a hangulat, a csillogó szemek, meg a rengeteg kissrác. Pufognak a homokzsákok, az iskolázókesztyűk, olyan jó bulis világ. Ottragadtam. Az egész nem úgy indult, mint egy karriersztori, mert az első három év minimális sikereket hozott. Aztán 1988-ban megnyertem a junior-EB-t. Baromi nagy dolog volt, mert egy olyan srácot győztem le a döntőben, aki előtte kétszer megvert. S ha valakitől kikapsz kétszer, és utána megvered, akkor biztos, hogy van benned valami plusz. Ettől a ponttól indult végül a karrierem, innentől láttak bennem fantáziát.
MN: Van-e valami elv, ami vezérel téged az ökölvívásban?
KI: A második szándékú vívómagatartás. Így nyertem Európa-bajnokságot, világbajnokságot, olimpiát, abszolút az ellenfél hibáira építve. A vívó bunyóban hagyod, hogy a pasas beleessen az ütésbe. Kiprovokálod az ellenfélből az ütést, szaknyelven szólva megugrasztod, és kierőszakolod, hogy támadást indítson. Erre persze fel van készülve. Õ támad, ezáltal szabad támadási felületet hagy, és akkor te visszaválaszolsz valamilyen ütéskombinációval. Ezt akkor tudod megtenni, ha az ellenfél teljesen elveszti a józan eszét és ítélőképességét. Fel kell tehát bőszítened, ki kell hoznod a sodrából. Ez veszélyes dolog, de hagyni kell, hogy ő támadjon, mert ebből tudsz igazából nagyokat és jókat ütni.
MN: Miből látod, hogy az ellenfél begőzöl? Milyen jelei vannak ennek?
KI: Hát mint az utcán, ugyanolyan külső jelei vannak, vérben forog a szeme. Van, aki a kesztyűt nézi, én főleg az ellenfél szemét. Meg úgy összességében is figyelem. Ha már nagyon közel van hozzám, mindegy, hogy mit figyelek, minden testrezdülését észlelem, az izommunkáját, s amikor látod, hogy megfeszül, akkor ütni fog. Amikor a szeme felvillan, akkor biztos, hogy ütni fog.
MN: A lábmunkádat az összes szakember dicséri.
KI: Ebben nagy szerencsém van. Gyerekkoromban nagyon vékony voltam, és kialakult az a fajta harcmodorom, hogy sokat mozgok lábbal. Nem nagy lépésekkel, hanem apró kis szökdelésekkel közlekedek a ringben, és ezáltal bármelyik pillanatban, bármilyen irányban el tudok távolodni.
MN: Ez egy iskola az ökölvíváson belül? Vagy ezt te hoztad be nálunk?
KI: Nekem ezt tanították gyerekkoromban. Nem én találtam ki. És aztán továbbfejlesztettük az Öcsi bácsival (Szántó Imre szövetségi kapitány, Kokó edzője - a szerk.) ennek egy külföldről ellesett változatát az én alkatomra, mozgásomra, mozgáskoordinációimra. Szerencsére nem illek bele egyetlenegy sablonba sem. Végül is nem vagyok tipikusan vívó bunyós, néha támadok is. De nem vagyok támadó bunyós sem, hiszen legtöbbször vívok. Én ilyen összegyúrt valami vagyok, ami a mai felgyorsult bunyóban nagyon fontos, mert ma már nem lehetsz eredményes, ha egyetlen stílusirányzatot képviselsz.
MN: Ki volt az első komoly ellenfeled?
KI: Váradi János, aki olimpiai bronzérmes volt. Akivel három nagyon nagy mérkőzést vívtam, és akitől utoljára kaptam ki Magyarországon ´89-ben. Én akkor jöttem föl a juniorból. 18 éves voltam, abszolút gőzöm nem volt, hogy mi akarok lenni, vagy mit akarok csinálni az életben. A sporttal sem volt igazából célom, hiszen azt sem tudtam, hogy mire vagyok alkalmas.
MN: Hogyan lehet egy bokszmeccset megnyerni?
KI: Az a kérdés, hogy mérkőzés közben rá tudod-e kényszeríteni az akaratodat az ellenfeledre. Ez egy szellemi párbaj, bármilyen hülyén hangzik is. Főleg, ha két jól felkészült bunyós találkozik. Az ilyen csatákban az dönt, hogy melyiknek van több affinitása az ökölvíváshoz, melyik a szellemesebb, improvizatívabb, intelligensebb.
MN: Hogy készültök az ellenfélre? Nézitek a meccsét mondjuk, és elemzitek?
KI: Á, nem. Megnézünk belőle egy menetet, és akkor összenézünk az Öcsi bácsival, hogy verhető. Igazából nem misztifikálnám túl az egész ökölvívást. Megszereztem egyfajta tudást, ehhez párosul a tehetségem, és hozzáraktunk egy nagyfokú kondíciót. Ennek a világon mindenhol mindenki ellen elégnek kell lennie. Erre készülök, és így élek, így tervezzük a napjaimat. Ha most szembesülünk azzal, hogy megnézünk valakit, akire azt mondjuk, ezt nem tudjuk megoldani, akkor mi van? És van két napom, mit csináljak abban a két napban? Ez egy olyan dolog, mintha mondjuk a fociválogatott következő ellenfele Brazília, és elkezdik elemezni, hogy hogyan lehetne a Romariót fogni. Hát ha a Mracskó nem tudja, akkor nézheti két napon keresztül a videót, akkor sem fog neki menni. Ha pedig tudja, akkor nézze meg a Romario a Mracskót, hogy hogyan lehetne mellette elmenni.
MN: Ma, annyi érem után, tudsz még valós szakmai beszélgetést folytatni a mestereddel?
KI: Van olyan szakmai kérdés, amit én másképp látok, mint az Öcsi bácsi, de nem lehetünk egyenrangú viszonyban, mert ő az edzőm. Ha többnek érezném magam nála szakmailag, akkor én lennék az ő edzője. És ez nem azért van, mert ezt így szép elmondani, vagy mert ez egy szép apa-fiú kapcsolat, amiben a fiú ilyen becsületes. Ezt csak így lehet csinálni. Ha elveszti előttem a hitelét, ha megkérdőjelezem magamban valamilyen döntését vagy instrukcióját, onnantól nem tudom azt sem elhinni, amikor jót mond.
MN: Beszélj a fájdalomról! Neked van még olyan, hogy valami fáj?
KI: Nem, fizikai fájdalom igazából nincs. Amit az emberek annak hisznek, az lelki fájdalom. Fizikai fájdalom az, ha levágja a vonat az ember lábát. Az biztos nagyon fáj. De ha megütnek, abban nincs fájdalom. Nem tört el semmid, nem szakadt el semmid, maximum az emberben van egy lelki törés, főleg ha az arcát megütik. Szerintem egy közepes ökölvívónál sincs már fizikai fájdalom.
MN: De szenvedés van, például az utolsó menetben és egy sima edzésen is.
KI: Igen, de az meg leküzdhető. A szenvedések által lehetsz igazából sportoló. Nagyon sokat kell szenvedni edzések alatt. Futásoknál, súlyzós edzéseken, medicinlabdával, kesztyűzés közben, iskolázás közben, egyszerűen meg kell halni. Ha meg tudsz halni edzésen, akkor tudsz majd vigyorogni a meccsen. A sportolók nagy része játszik az edzésen. Jön a meccs, ami komoly terhelés, és ott meghal. De nem ott kell meghalni. Persze minden sportolónak az az álma, hogy egy olyan mérkőzésen győzzön, ahol belehal. Persze. De azt csak úgy lehet megcsinálni, ha az edzésen már többször meghalt. Én az edzésen szoktam meghalni. Többször volt már úgy, hogy alig tudtam kimászni a ringből, de végigcsináltam. És most is van, hogy reggel futás előtt verem a fejem a volánba, hogy mért kell ez nekem. Aztán a zuhanyozóban meg mégiscsak jó lesz, mert ma megint több lettem, mert megcsináltam, végigcsináltam. Ezért jók még a hétköznapok is.
MN: Amikor kisgyerek voltál, akkor sem féltél a fájdalomtól?
KI: Akkor még nem szembesültem ezzel. Láttam ugyan a nagyokat, hogy mekkora harcosok, de nem szembesültem azzal, hogy majd én is ezt fogom csinálni. A félelemmel az ember szembesül, de le lehet küzdeni. Egy ökölvívó ezekkel abszolút szembesül. A nem küzdő sportágak képviselőjének ezekkel nem kell foglalkoznia. Mert se fizikai fájdalom nem éri, se lelki depresszió. Egy ökölvívónak van módja a félelemmel szembesülni. Érhetik megrendítő ütések. De ha a félelem benne van, és bujkál benne a mérkőzés alatt vagy a felkészülés során, akkor nem tudja a maximumot kihozni magából. Tehát a félelemről le kell mondani.
MN: Biztos többször belefutottál már igazi kemény ütésbe.
KI: Még egyszer sem ütöttek ki, de volt az életemben néhány megrendítő erejű ütés. Az ilyennek egyszerűen nem is érzed az erejét, mert egyfajta agyrázkódást okoz, és ezért nem is tudod felfogni, hogy mi is történt. Sokkalta rosszabbak a fizikai fáradtságban elszenvedett közepes erejű ütések. Sokszor egy kiütés kevésbé egészségkárosító hatású, mint egy óriási zakót végigállni talpon.
MN: Fontos volt-e a profi karriered szempontjából, hogy megnyerd ezt a VB-t?
KI: Nem, abszolút mindegy volt. Az eredménylistán már eddig is teljes volt a kollekció, mondjuk nem egyszeres, hanem kétszeres világbajnok, ez csak egy szépségtapasz. A szerződésemet pedig a VB előtt megkötöttem.
MN: Mindig nagyon magabiztosan nyilatkozol a győzelmi esélyeidről a médiának. Nem vagy babonás?
KI: Én az olimpia előtt is kijelentettem, hogy megnyerem, és ehhez saját magamból merítettem az erőt akkor is meg most is. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ha valaki egy bizonyos cél érdekében mindent megtesz, és még tehetséges is abban a dologban, nincsenek gátló körülmények sem, mert kizár mindent, kizárja a külvilágot, akkor miért ne sikerülne. Csak így szabad nekiindulni. Pedig előfordulhat, hogy megteszek mindent, az egész életemet rátettem, mégis lesz nálam jobb. De ha én nem hiszem el, akkor ki hiszi el? Különben is, mitől féljek? Ha nem nyerem meg, akkor mi van? Én kapom a verést.
MN: Nagyon szétforgácsolod magad a médiában. Nem kéne jobban begubózni?
KI: Én nagyon gyorsan élő ember vagyok. Az egész életemet végigdolgoztam a bunyó mellett. Mikor Európa-bajnok voltam, akkor épp egy számítástechnikai cégnek voltam a marketingigazgatója. Az olimpia előtt két héttel még egy nemzetközi szoftver-szakkiállításnak a szervezésébe voltam belebonyolódva. Úgy jöttem edzésre, hogy előtte még terveztem a stand méretét és a kiszállítandó áruk listáját írtam össze. Világbajnokságot is úgy nyertem, hogy előtte pár hónappal még Ausztriába jártam seftelni, mert a bunyóból régebben nem tudtam megélni. Ma már szerencsére nem kell az ökölvíváson kívül mással foglalkoznom, úgyhogy van időm arra, hogy közéleti felkéréseknek eleget tegyek. Vagy szponzori viszontsegítséget nyújtsak. Ha valaki támogat, megjelenjek a rendezvényein, szerepeljek az általa szponzorált eseményeken stb. Így vagyok a médiával is. Ha az emberek szeretnének velem találkozni, akkor én nem tehetem meg, hogy begubózok. És ez fárasztó, másrészt pedig borzasztó nagy ajándék a sorstól. A sport ugyanolyan közszereplés, mint politikusnak lenni, vagy színésznek, ugyanúgy meg kell jelenni, ugyanúgy beszélni kell, népnevelő hatása van. És annak, aki jó, meg kell mutatnia magát, én így érzek, így öltözködöm, így beszélek, ilyen gondolataim vannak. Ez kötelező szerintem egy élsportolónak. És így, hogy tök tudatos minden egyes napom, nem is fáraszt. Tudom, hogy miért kelek, miért fekszem, napközben mit csinálok, hová kell mennem, és azt miért teszem. Az edzésen tudom, hogy miért futok három kört és miért nem kettőt vagy négyet. A napokban fordult elő életemben először, hogy futottam az erdőben, egy teljesen kieső részen, és óvodás gyerekek üvöltöztek, hogy hajrá Kokó, hajrá Kokó. Ez annyira bensőséges, jó dolog volt, hogy vigyorogtam futás közben. Baromi jó érzés, hogy már az óvodások is tudják, ki vagyok én.
Muhi András
