„Kötelességszegéssel elkövetett vesztegetéssel” gyanúsít a rendőrség két kiskunhalasi orvost, akik január 31. óta letartóztatásban vannak. A hivatalos közlemény szerint egyikük 2022-től a magánrendelőjében „sebészeti, jellemzően nemátalakító műtétet, kezelést és egyéb vizsgálatokat vállalt el. A nemátalakító – és az ehhez kapcsolódó – műtétekért 600 ezer és 1 millió forint közötti összeget kért. Majd, miután a magánrendelése mellett a kórházban is dolgozott, a műtéti beavatkozásokat ott végezte el egy másik orvossal közösen, a munkaidejükön kívül. Mindehhez az egészségügyi intézmény infrastruktúráját használták, és közfinanszírozott ellátás keretében hajtották végre a beavatkozásokat. Az operációkat követően a betegek kórházi ellátásban részesültek”. A nyomozók házkutatást tartottak a kórházban és a magánrendelőben, „orvosi dokumentációkat és a pénzmozgásokról készült iratokat foglaltak le”.
Bár a rendőrség nem állította, hogy a „nemátalakító műtétek” törvénytelenek voltak, a kormánypárti médiaholding ingyenes lapja, a Metropol azt írta, „illegális nemátalakító műtétekkel gyanúsítanak két orvost”. A kormánypárti médiaholding egyik bulvárlapja, a Bors szerint pedig „a városi kórház műtőjében, a kórház felszerelését törvénytelenül használva operáltak át férfiakat nővé vagy nőket férfivá”.
Szerettük volna megtudni a Bács-Kiskun Vármegyei Rendőr-főkapitányságtól azt, ami a közleményből nem derült ki: a gyanú szerint mivel vétettek a törvény ellen az orvosok. Ez a válasz érkezett: „Megkeresésével kapcsolatban tájékoztatjuk, hogy az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény értelmében adatvédelmi okok miatt nem áll módunkban tájékoztatást adni.”
A „nemátalakító műtét” Magyarországon nem illegális, nem is új találmány, évtizedek óta végzik. Az 1919-ben alapított berlini szexuáltudományi intézetben (Institut für Sexualwissenschaft) hajtottak végre először ilyen beavatkozásokat. A nácik a hatalomra jutásuk után, 1933. május 6-án feldúlták az intézetet, elégették a könyvtárát. Az LMBTQ-emberek az első deportáltak között voltak.
A kiskunhalasi esettel kapcsolatban a Háttér Társaság a Telexnek nyilatkozva nyomatékosította, hogy a beavatkozást – a herék vagy a méh, a petefészek, a mell eltávolítását – az érintettek nemi megerősítő műtétnek nevezik, mert összhangba hozza az ember testét a nemi identitásával. Aki ilyen lépésre szánja el magát, annak először pszichiáteri és klinikai szakpszichológusi szakvéleményt kell készíttetnie, urológiai, nőgyógyászati vizsgálatra kell mennie. Ha mindezek alapján hivatalosan betegségnek ismerik el a transzszexualitását, következhet a műtét, a hormonkezelés. A külső nemi jellegek átalakítására elvileg 10 százalékos tb-támogatás jár, de a gyakorlatban ezeket a műtéteket magánellátásban végzik. Öt évvel ezelőttig a transzszexuális emberek az irataikban is megváltoztathatták a nemüket. Ezt a lehetőséget a 2020. május 29-én hatályba lépett XXX. törvény 33. paragrafusa eltörölte. Ennek a kezelésre is hatása lett, mert például egy transznemű férfi – mivel a személyi igazolványában a születési neme szerepel – nem kaphat férfi nemi hormont egykönnyen. Kérvényt kell írni a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNGYK) külön engedélyéért folyamodva.
Március 22-én a két letartóztatott orvos páciensei tüntetést tartottak a Kecskeméti Rendőrkapitányság épülete előtt. Azt kérték, hogy a két orvos szabadlábon védekezhessen.
Mint cukorbetegnek az inzulin
A szentendrei lakásban a fürdőszobába nyíló ajtó keretén ceruzával húzott rovások láthatók. Hollósy Nikolett Bernadett itt jegyezte fel, hogyan csökken a testmagassága a hormonkezelés hatására. A gerincoszlop alja enyhén meghajlik, és ettől néhány centiméterrel alacsonyabb lesz az ember. A kezelés olyan hatással jár még, hogy a páciens erősebben éli meg az érzelmeit. Könnyen elsírja magát, de nevetni is könnyebb.
Hollósy Nikolett Bernadett volt a márciusi tüntetés egyik szervezője. Mérnöknek tanult, szoftverfejlesztő egy nemzetközi cégnél. A 33 éves transznemű nő az orvosok letartóztatásában a kormány politikai haszonszerzésre irányuló szándékát és a hatóságok megfelelési kényszerét látja.
„Ehhez az eljáráshoz – mondta a Narancsnak Hollósy Nikolett Bernadett – valószínűleg az én ügyem is hozzájárult. Létezik olyan civil szervezet, amely a hozzátartozók nevében eljárva próbálja megnehezíteni a transznemű emberek életét, vagy elérni, hogy gondolja meg magát. A családom által megbízva ez a szervezet levelet írt az országos tiszti főorvosnak, a Nemzeti Népegészségügyi Központnak, a kecskeméti kórház főorvosának, azt állítva, hogy beszámíthatatlan ember vagyok, és úgy akarnak megműteni. A rendőrség kutatott a doktornő lakásán, a magánrendelőjében, a kiskunhalasi kórházban, elvitték az orvosi papírjaimat. Mindent átnéztek, a pszichológiai és a szakpszichiátriai szakvéleményt is. Aztán mások anyagát is elkezdték átnézni, hogy minden számla megvan-e. Én ezek után külföldön műttettem meg magam. Ahogy az EESZT-be fölkerültek a fölírt gyógyszereim, amit a műtét után kaptam, két napon belül ismét ellenőrzést tartott a rendőrség a doktornőnél. Onnantól kezdve tart a folyamatos vegzálás. Elkezdték behívni tanúkihallgatásra azokat az embereket, akiket műtött a doktornő és a kollégája, ez a mai napig tart. Arra voltak kíváncsiak, kik álltak a megműtött ember mellett a műtőasztalnál, amikor felébredt, hány percet töltött altatásban, hogy hívták az altatóorvost. Minden számlát elkértek. Lehetett sejteni, hogy a végső lépéseknél tartanak, mielőtt elvitték volna a doktornőt. Lehet, hogy van, akinek nem úgy sikerült a műtétje, ahogyan várta, vagy más személyes problémája van. Akiket én ismerek, nagyon hálásak a doktornőnek. Én nagyon sokat köszönhetek neki, az életemet jobbá tette, örömtelivé. Ő volt az első, aki foglalkozott velem, meghallgatott, vállalta, hogy segít, annak ellenére, hogy tudta, mi zajlott körülöttem. Volt, hogy elkeseredtem, akkor is azt mondta, hogy egy a lényeg, ő mindig segíteni fog, együtt megoldunk mindent. Most, hogy ilyen igazságtalanság történt vele, fel kellett szólalnom. Arra nem számítottam, hogy a tüntetés hatására kiengedik, de abban bízom, hogy a doktornő hallotta, amit mondtunk, és egy kis ideig könnyítettünk a lelkén, mert úgy tudom, közel voltunk a cellájához. A férje odajött hozzám a tüntetés után, megköszönte. Lelkiismeretes, küldetéstudatos emberről beszélünk. Sokan segítség nélkül maradnak a kormány kultúrharcos boszorkányüldözése miatt.”
A már megműtött transznemű embereknek a hormonkezelés olyan létszükséglet, mint cukorbetegnek az inzulin. A hormonhiány hidegrázással, fáradékonysággal, alvásképtelenséggel jár, hosszabb távon csontritkuláshoz, a bőr öregedéséhez, demenciához vezethet fiatal korban is. Nikolett nem tudja elképzelni, hogy a doktornő és kollégája bármit szándékosan szabálytalanul tett volna. Az is elképzelhetetlen számára, hogy a felépülés idején a kiskunhalasi kórházban ápolhattak úgy transznemű betegeket, hogy ez nem volt lepapírozva törvényesen. Arról is tud, hogy a doktornő egy időben másfél havonta írt levelet az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézetnek (OGYÉI) a legális protokollal kapcsolatos kérdésekről, és sosem kapott választ. Úgy járt el, ahogy az előző évtizedekben a magyarországi protokoll előírta, és a nemzetközi protokoll (WPATH) ma is szabályozza.
A nyomozás és az a helyzet, hogy a hatóság közben megvonta az összes hormonkezelési engedélyt, mondván, újat dolgoz ki – és közben, akinek nem volt gyógyszere, hónapokig nem jutott hozzá újhoz –, összehozta a transznemű embereket. Nikolett azt mondja, már tervezték, hogy tüntetnek az OGYÉI előtt, de másfél hónapja a hatóság elkezdte újra kiadni az engedélyeket. Az egymás után beszerzett szakpszichológiai és szakpszichiátriai szakvélemény ismeretében egyetemi egészségügyi intézmény endokrinológusa adhat zöld utat. Az engedélyekért is sorba kell állni, és nehéz összehozni, hogy még időben összejöjjön minden szükséges papír.
„Sok százezer forintba került – árulja el Nikolett –, hogy először megkapjam a hormonkezelést, most kezdhettem volna elölről az egészet. Nem bíztam ezek után az államban, mert nem tudom, mikor fog ott valaki azzal fölébredni, hogy megint kell valamilyen nehezítés. Bécsbe járok orvoshoz. Ott, ha az utazást leszámítjuk, kevesebbe kerül a kezelés, mint itt, és más a hatóságok hozzáállása is, nyitottsággal, szeretettel fogadtak. Azt itthon sem éltem meg az egészségügyben, hogy negatívan kezeltek volna a helyzetem miatt. De a bizonytalanságot éreztem mindig: nem tudják, ez mi, mit kell nézni. Ha orvoshoz megyek, nekem kell elmondanom, hogy mi vagyok, milyen kezelést kapok, miért kapom, mi a hatása, és hogy a vérképemben bizonyos értékek miért olyanok, amilyenek, hogy nem vagyok vérszegény.”
Sírni vagy elröpülni
„Én azért vagyok neki hálás, mert nagyon rossz mentális állapotban voltam, amíg nem fértem hozzá ehhez a kezeléshez” – mondja Balta Flóris, aki szintén részt vett az orvosok mellett tartott tüntetés szervezésében. A transznemű férfi állatorvos. Dolgozik a WHO-nak, sorstárssegítő, emberi jogi aktivista és állatvédő. „A pubertáskor is alig kibírható időszak volt: az, hogy másnak láttak, mint aminek én magamat láttam. A mindennapjaimat meghatározta a feszültség, amely a testi és a társadalmi valóságom között létezett. A doktornő volt az első, aki nem kételkedett abban, hogy én jobban ismerem magamat, mint mások. Nem kérdőjelezte meg, hogy erre van szükségem. Embernek tekintett, aki megérdemli, hogy jobb legyen az élete. Azt, hogy erre a kezelésre van szükségem, a szakvélemények is alátámasztották. Eredetileg a hormonkezelés érdekében mentem hozzá a testvéremmel, de kiderült, hogy a mellkas-rekonstrukciós műtétben, amelyre szükségem volt, szintén tud segíteni. Hazaúton nem tudtam, hogy sírjak vagy elrepüljek örömömben, látva, hogy az a nyomasztó helyzet, ami évek óta hátráltat abban, hogy rendesen élhessek, meg fog oldódni. Meg is oldódott. A műtét utáni fizikai fájdalmakat felülírta a lelki megkönnyebbülés. 2021. május 27-én műtöttek meg, június 7-én kezdtem a hormonkezelést. A méh- és petefészek-eltávolítás volt a másik műtétem, erre a hormonkezelés miatt volt szükség. Ebben az ügyben zárt ajtókat találtam, volt orvos, akinek a felettese tiltotta meg, hogy elvégezze. Ebben is a doktornő segített. És utóbb kiderült, hogy az alapján, amit eltávolítottak, endometriózisom volt. Azt tapasztaltam, a doktornő a szenvedő ember előtt nem zárta be az ajtót, hanem segített, mert látta, milyen fontos ez nekem. Közben már jó ideje úgy dolgozott, hogy az volt a visszatérő kérdése, ki segít a segítőnek. Őt is traumatizálta mindaz, ami a közösséggel – amelyhez egyébként nem tartozik – történik, mégis folytatta, tartotta a frontot. Számtalanszor kiállt értünk és mellettünk. Most én vagyok jobb helyzetben, tehát én állok ki érte. Az orvosokkal szemben zajló eljárást politikailag motivált támadásnak gondolom, ezt ki kell mondani. A rendőrségi közlemény sem volt egyértelmű, írtak vesztegetést, vesztegetés elfogadását. Holott ő, ahogy láttam, jóhiszeműen azon volt végig, hogy mi ellátást kapjunk, és mi is jóhiszeműen jártunk el, amikor igénybe vettük. Ő nem ígért, mi pedig nem kértünk semmilyen jogtalan előnyt. Azt nem tudom megmondani, megszegtek-e valamilyen szabályt, de azt tudom, hogy a doktornővel szemben többféle módon keresték a lehetőséget, hogy belekössenek a munkájába. A hatóságok betegek anyagait vitték el, ami alapesetben nem tartozik a páciensen és a kezelőorvoson kívül másra. Tudom, hogy ő a nemzetközi protokollhoz tartotta magát. Az, hogy magyar protokoll nem volt, nem kuriózum a magyar egészségügyben, más betegségcsoportra sincs ilyen, mert a régiek lejártak, nem újították meg azokat. Feltételezem, miután szakmailag nem találtak hibát, a pénzforgalmat, az adminisztrációt vizsgálták. Nem tudom, mit találtak, de a következményt, a letartóztatást aránytalannak tartom egy kisgyerekes családanyával szemben, aki sokakat ellát.”
Van az az érdek
A berettyóújfalui Gróf Tisza István Kórház szakorvosa húsvéthétfőn ittasan, jogosítvány nélkül vezetett, nem akart megállni, majdnem elütött egy rendőrt, és megrongálta a rendőrségi kisbusz ajtaját. Őt nem tartóztatták le, mert a törvényszék szerint „nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a foglalkozását az egészségügyben gyakorolni tudja”. (Lásd erről: Nagyobb társadalmi érdek, Magyar Narancs, 2025. május 15.) Flóris erről azt mondja, van az a társadalmi érdek, amit a hatóságok mérlegelnek. A jelek szerint a transznemű emberek érdeke nem ilyen, az egészséghez, jólléthez fűződő joguk beáldozható egy ilyen eljárás oltárán. A jogvédő szerint a politikai hatalom azt a narratívát erőlteti, hogy ez valami elfogadhatatlan, bűncselekményekkel összefonódó terület. Holott csak tényleg arról van szó, hogy vannak ilyen betegek is, és őket is el kell látni.
Flóris azt is tapasztalta, hogy a transznemű páciensek körében feszültséget szült, amikor a nyomozás elkezdődött, és a doktornő – saját biztonsága érdekében is – újabb vizsgálatokra, például csontsűrűség mérésére küldte a pácienseit. Ez nem volt elérhető tb-támogatással, tehát nagy költséggel jár, amit nem mindenki engedhetett meg magának.
„A hormonhiányos állapottal járó testi problémák mellett a pszichés hatás is számottevő – mondja erről Flóris –, ahogy nem fér hozzá a kezeléshez az ember, és azt kezdi el észrevenni, hogy azok a változások, amelyekért éveket dolgozott, visszafelé alakulnak, az veszélyes helyzet. Ezt a lelkiállapotot tovább rontja, hogy ilyen a közhangulat, így beszélnek rólunk. Az alkotmánymódosítás – »az ember férfi vagy nő« – is fenyegető volt. Az, hogy a tüntetés hírét átvette a sajtó, és a korábbi, kritikán aluli, hergelő hatású cikkek után korrekt írások is születtek, talán használ az ügynek. Az is számít talán, hogy petíció indult azt kérve, hogy a két orvos szabadlábon védekezhessen.”
„Tavaly március 2-án végezte a doktornő az utolsó műtétet Kiskunhalason – mondja Sz. B., aki nembináris ember –, engem műtött meg. Későbbre terveztük, de megkérdezte, nem lenne-e alkalmas hamarabb. Említette később, hogy a hatóságok vizsgálják a munkáját. Az volt a meggyőződése, hogy ha minden papírt odaad és mindent megmutat, nem lehet semmi problémája. Leveleket kapott kétségbeesett szülőktől, hogy nehogy abbahagyja, mert a gyerekük meg fogja ölni magát, ha nem kapja meg az ellátást – és ez nem túlzás. Nagyon rossz élete van annak, aki nem lehet önazonos. Megrázott a hír, hogy letartóztatták, mert az én életemet ezerszeresen boldogabbá tette. Sokan úgy voltak vele, ne menjünk tüntetni, maradjunk csendben, mert akkor majd békén hagynak minket. Nem fognak minket békén hagyni. Engem is kihallgatott a rendőrség Kecskeméten. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, kaptam-e számlákat, hogyan, kinek fizettem, mennyit. Kérdezték, tervezek-e még további beavatkozásokat. Nem értettem, hogy mi köze van az eljáráshoz annak, hogy mit tervezek a testemmel. Elmondták nekem is, ahogy a többieknek, hogy ez az eljárás nem ellenünk irányul, hanem a két orvos ellen. A következményét mégis a közösségünk sínyli meg, és nem hiszem, hogy ezzel a rendőrség ne lenne tisztában. A gyógyszeres terápia megnehezítését sem lehet másnak venni, mint bürokratikus kötekedésnek. Aki azt gondolja, hogy a doktornő nem járt volna így, ha mindent pontosan az előírások szerint csinál, nem látja a fától az erdőt. Szerencsés vagyok, mert megengedhetem magamnak, hogy külföldön kezeljenek. Ez a helyzet morális vívódással jár, mert szeretem a hazámat, és fáj, hogy ilyen abuzív kapcsolatban vagyok vele. Itthon maradni és megpróbálni javítani a helyzeten azzal is jár, hogy közben folyamatosan veszik el az erőforrásaimat. Örülök, ha nagyobb nyilvánosságot kap ez a történet, és valamennyi ember empátiát érez irántunk. Azt várom, hogy lássanak minket annak, amik vagyunk. Nem veszünk el senkinek a jogaiból, nem vagyunk mumus a szekrényben, aki megeszi a gyerekeket. Én is felszállok a négyes-hatosra, eltévedek a Nyugati aluljáróban, én is a hazai tejtermékeket választom. Nagyon sok előnye lenne annak, ha a társadalom természetesnek venné a létezésünket.”
(A cikk elkészítéséhez a Háttér Társaság nyújtott segítséget egy zárt Facebook-csoportban közzétett felhívással. Köszönjük!)
