"Senki sem felelős" - José Gil filozófus

  • Urfi Péter
  • 2011. október 13.

Belpol

A portugál köztársaság tavalyi centenáriuma, illetve az új magyar Alkotmány kapcsán a CEU konferenciát szervez a két ország republikánus hagyományairól. A legismertebb portugál filozófussal, a Portugália ma - a létezés félelme című - hazai vizeken nagy vihart kavaró - könyv szerzőjével beszélgettünk Luzitánia közelmúltjáról.

Magyar Narancs: Láttam egy méretes graffitit: 100 év köztársaság = 60 év diktatúra + 40 év szar. Jellemző ez a hozzáállás?

José Gil: A graffiti egyszerűsít, és nem is pontos. De a lelkiállapot, amit kifejez, nagyon jellemző a portugálokra. Tudniillik, hogy nekik nincs megoldás, nekik nincs kijárat.

MN: Nagy Portugálok - e címmel indult hosszú tévévetélkedő 2006-ban, s a végén a közönség kiválasztotta a nemzet történelmének legnagyobb alakját. 160 ezer szavazat érkezett: Vasco da Gama 1, Cam›es 4 százalékot kapott. Salazar, aki négy évtizedig volt az ország fasiszta diktátora, 41 százalékkal nyert. Hogyhogy?

JG: Egyre nő a Salazarról szóló publikációk száma. Életrajzok, visszaemlékezések, Salazar és az egyház, Salazar és akárki barátsága, Salazar és a nők, a szerelmi viszonyai és így tovább. Ami hihetetlen, hogy ezek mind albumok és lektűrök - nem kritikai munkák, még csak nem is történészek ismeretterjesztő könyvei. Egyszerű anyagi megfontolásból születnek: Salazar iránt ugyanis óriási az érdeklődés, még a baloldali értelmiség köreiben is! A nagy államférfi, akit a jobboldal és a nép egy része ma is magasztal, aki távol tartotta az országot a II. világháborútól, aki megőrizte a dicsőséges gyarmatbirodalmat...

MN: Ezek a buta közhelyek jellemzik a hivatalos narratívát is?

JG: Ez nem a hivatalos, ez a leghangosabb szólam. Van, amiről keveset és halkan beszélnek. A megalázottságról és a kisszerűségről, ami a portugálok sajátja lett. Olyan lények voltunk - én is, hiszen éltem abban a rendszerben -, akik csak akkor érnek valamit, ha megfelelnek az állam keresztény, kispolgári erkölcsének. Mint egy fertőző betegség, a rendszer megbénított minket. Hiányzott a spontaneitás, a kreativitás, a középosztály vágya annyi volt: elmenni innen. Ez nyilván az önök országában sem ismeretlen.

MN: És volt arról képük, hova mennek? Hogy milyen a világ odakint?

JG: Deformált, hamis képünk volt - a cenzúra jól működött. A külföldi kultúra többé-kevésbé elérhető volt, de csak egy vékony értelmiségi rétegnek. Ne felejtse el, hogy 1956-ban a portugál népesség több mint fele analfabéta. Képzetlenek és tájékozatlanok voltunk, konstans félelemben mindattól, amit nem ismerünk.

MN: A diktatúra 1928-tól 1974-ig tartott. Mi magyarázza e szép kort? Hiszen nem volt társadalmi bázisa, nem voltak tömegmozgalmai, nem volt karakteres ideológiája.

JG: Salazar egy konfliktusmentes társadalmat hozott létre, ami nagyon is megfelelt az igényeknek. Mi nem szeretjük a konfliktusokat. Ha problémával szembesülünk, inkább elsunnyogjuk, kikerüljük. Itt senki nem emeli meg a hangját, nem kezd el kiabálni. Szélsőségesen autoriter, aprólékosan elnyomó rendszer volt, ahol mindent ő irányított. Ha a légierőnél ki kellett nevezni egy pilótát, ő látni akarta. Ráírta minden papírra, hogy "rendben". Nem egy hatalmi elit irányította az országot, csak ő egyedül. Nem csak a PIDE, a politikai rendőrség ellenőrizte az alattvalókat, de ő maga is, személyesen. Az irányítása alatt konfrontáció és egyéni felelősség nélkül lehetett leélni egy életet. Tudom, hogy ez keményen hangzik, de az, amivé a portugálok váltak Salazar uralma alatt, mindig is bennük volt.

MN: Egyik sokat vitatott állítása, hogy a portugál társadalmat a félelem kormányozza. Ezek szerint ez régi dolog.

JG: Nem tudom, honnan ez a félelem. Egy neves történész barátomat kérdeztem egyszer, aki csak a fejét csóválta, és annyit mondott: nagyon-nagyon messziről. A feudalizmus erre a hierarchikus, fizikai félelemre épült, de hogy mikor és hogyan kezdődött, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy Salazar felismerte az ebben rejlő lehetőséget. Megértette a falvak népét, a férfiakat, akik évszázadok óta a pap és az orvos által uralt kisközösségekben éltek, és a családokat, amelyek a férfiaktól féltek. Megértette, hogy a félelem a kormányzás leggazdaságosabb eszköze. Ha én most azt szeretném, hogy ön megcsináljon nekem valamit, akkor vagy meggyőzöm, vagy megfizetem. De ha félne tőlem, elég lenne kedvesen kérnem. Salazarnak nem kellett száz rendőrt küldenie egy térre. Egy is elég volt.

MN: Ezért választotta Salazar a "láthatatlanság retorikáját"? Hogy csak rádión szólt a néphez, soha nem személyesen?

JG: Pontosan. Nem volt ott sehol, ezáltal mindenhol ott volt.

MN: Mint afféle Nagy Testvér?

JG: Olyan Nagy Testvér, akit nem látunk, és látszólag nem akar tőlünk semmit, nem akarja irányítani az életünket. Mussolini, Hitler és Sztálin fotóival tele volt minden utca, százezrek éltették őket, és mindenkinek be kellett lépnie - pártba, mozgalomba, ifjúsági szervezetbe. Részt kellett vennie. Salazarról nem készültek óriásplakátok, nem lehetett látni. És nem akart tőlünk semmit. Pontosabban éppen ezt akarta: hogy ne csináljunk semmit. Minden szürke volt, jellegtelen és szomorú. Mindenki álmodozott, a megvalósulás reménye nélkül.

MN: És az miért nem jutott Salazar eszébe, hogy egy kis rasszizmussal dobja fel a hangulatot? Azzal kiválóan lehet fanatizálni a tömegeket.

JG: Épp ez az: ő nem akart fanatizálni senkit. A rasszizmus mint gyakorlat a gyarmatokon mindennapos volt, de mint ideológia nem működött volna. Volt a salazari elitnek egy része, amelyik harcolni akart, tisztogatni, lelkesedni, fanatizálni. Salazar elküldte őket az orosz frontra, a nácik oldalán harcolni és meghalni. Nem kért belőlük. A nyílt erőszaknál kifinomultabb eszközei voltak. Kevésbé brutális és sokkal alattomosabb módszerek. A félelem beleette magát a lelkekbe. És most, hogy már szabadok vagyunk, még mindig úgy élünk, mint az elnyomás alatt. A túlélés mentalitása működik.

MN: Nem túlzás ez a sok általánosítás? És az nem lehet, hogy e jelenségek máshol is léteznek, nem csak Portugáliában?

JG: Nézze, sokat gondolkoztam, mielőtt kiadtam ezt a könyvet. Egyrészt vannak szakmailag vitatható részei, másrészt ezzel felvállaltam a közszereplést, és hogy nem lesz mindenki boldog attól, amit állítok. De úgy gondoltam, hogy ezt el kell mondani, ennyire radikálisan, ennyire általánosan, és a legszélesebb közönségnek. Mert nem beszélünk önmagunkról, és ez borzalmas. Találtam egy vezérfonalat, a be nem íródást (não-inscrição). Ezt akartam végiggondolni. Hogy az életünk eseményei nem íródnak be az életünkbe, és az életünk nem íródik bele a történelembe. A politikai közbeszéd, a művészetek, de még a személyes érzelmek sem változtatnak semmin. Portugáliában soha nem történik semmi. És ha semmi sem történik, akkor senki sem felelős semmiért.

Névjegy

José Gil 1939-ben született Mozambikban. Salazar Portugáliájában két évig bírta, majd Párizsba emigrált. Először matematikát tanult, végül A test mint a hatalom terepe című opusával doktorált. Gilles Deleuze tanársegédje volt, majd a Derrida és Châtelet által alapított Collége International de Philosophie igazgatója. A szegfűs forradalom után Párizs és Lisszabon között ingázott, majd az Universidade Nova de Lisboa professzoraként vonult nyugdíjba. Önálló kötetet jegyez Salazar retorikájáról, Pessoa költészetéről és A kis hercegről. Szépíróként is bemutatkozott, de fő kutatási területe a táncesztétika és a testfilozófia. Első portugálul írt könyve, a Portugal, Hoje - O Medo de Existir főleg Ferenczi Sándor és Foucault elméletei nyomán elemzi a portugálok mentalitását, a közelmúlt és a jelen történelmi kontextusában. 2004 óta 11 kiadást élt meg, több mint ötvenezer eladott példánnyal, széles társadalmi polémiát kiváltva. A Le Nouvel Observateur Gilt a világ "25 legnagyobb gondolkodója" közé választotta.

Wondering about the "Republic"

A fenti című konferencián, október 18-án az Universidade Nova de Lisboa és a Közép-európai Egyetem szervezésében magyar és portugál előadók tanácskoznak a CEU Popper termében. Elsősorban az alkotmányos monarchia és a köztársaság közti átmenetről lesz szó, de hallhatunk összefoglaló előadásokat is az elmúlt száz évről. A magyar résztvevők Apor Péter, Trencsényi Balázs, Bozóki András és Dénes Iván Zoltán.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.