A fejlődés mámorában – Helmut Schmidt és Kína

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. május 10.

Diplomáciai jegyzet

Egyike volt az 1975-ös helsinki megállapodás kezdeményezőinek, aláíróinak, s ezzel megnyitotta a politikai érvényesülés lehetőségeit a kelet-európai ellenzéki mozgalmak előtt, amelyek másfél évtizeden belül elvezettek az itteni diktatúrák mindenhatónak tűnő hatalmának felszámolásához.

A múlt héten hosszú, több mint egyórás beszélgetést folytatott a vezető német tévécsatorna, az ARD sztárriportere, Reinhold Beckmann a 94 esztendős volt szövetségi kancellárral, Helmut Schmidttel (címoldali képünkön). A beszélgetésben szintúgy részt vett a kancellár egykori tanácsadója, személyes jó barátja, a hamburgi egyetem tanára, Jü-Csien Kuan. Nem véletlenül. Az interjú apropóját Schmidt legújabb kötetének megjelenése adta, melynek címe: Utolsó látogatás. Találkozások a nagyhatalmi Kínával (Ein letzter Besuch. Begegnungen mit der Weltmacht China).

A volt kancellár az elmúlt évben több búcsúlátogatást tett, egyebek mellett Szingapúrban és Kínában is, hogy ottani volt politikusbarátait még egyszer lássa. Idén is tervez hasonlókat, amint elmondta: feltétlenül meglátogatja Párizsban Valéry Giscard d'Estaing-t, Londonba is szeretne eljutni, talán Moszkvába is, de Amerikába már nem megy.

Aktuális kötete a felemelkedő és a világrendbe nagyhatalomként beilleszkedő Kínával foglalkozik, s egyes megállapításai meghökkentőek s máris vitát provokáltak. Sokan nem értenek egyet azzal, hogy ez az ország lenne feltétlenül a 21. század nyertese, s hogy nem kell több két évtizednél, lekörözi majd akár az Egyesült Államokat is. Magam is úgy vélem, e téren nem hagyhatók figyelmen kívül – a roppant lehetőségek mellett – azok az ellentmondások, amelyek Kínát jellemzik, s amelyek sikereit hátráltathatják: a kényes etnikai megosztottság, az iszonyatos jövedelmi és kulturális különbségek, a túlnépesedés és az annak szabályozásából fakadó anomáliák, a nyersanyaghiány, a környezetrombolás... A hetvenes években még sokan az ezredfordulóra Japán technológiai és gazdasági világuralmi lehetőségeit vizionálták, ami a mai perspektívákból nézve már nagyon nevetségesnek tűnik.

Ám Schmidt egy másik megállapítása egyenesen vihart kavart: az interjúban kifejtette, hogy a sajátos kínai kultúra miatt hiba Kínával kapcsolatban a nyugati értelemben vett emberi jogi elvárások erőltetése. Egy négyezer éves kultúráról van szó – állapította meg –, melynek megvan a maga sajátos dinamikája, a Nyugat pedig igazán leszállhatna már a magas lóról, s jobban tenné, ha nem saját gyakorlatát kérné számon az aktuális kínai politikai vezetéstől.

Érdekes módon a beszélgetésbe itt bekapcsolódó Kuan helyeselte a volt kancellár elképzeléseit, pedig 1969-ben az akkor tomboló „kulturális forradalom” elől menekült el, s emberi jogainak védelme miatt kapott menedéket Németországban. Kína esetében – jelentette ki –megkerülhetetlenek a konfuciánus hagyományok. Csakhogy elsorolván e hagyományok legfontosabb elemeit, azokból nem egy sajátosan nem európai társadalom képe rajzolódott ki, hanem egy igen konzervatív, de lényegében mégis európai kulturális világkép.

Való igaz, furcsa Schmidt, tehát egy olyan ember szájából az emberi jogok általános érvényével kapcsolatos kételyekről hallani, akinél senki sem tett többet az emberi jogok általános érvényesüléséért. Egyike volt az 1975-ös helsinki megállapodás kezdeményezőinek, aláíróinak, s ezzel megnyitotta a politikai érvényesülés lehetőségeit a kelet-európai ellenzéki mozgalmak előtt, melyek – a szovjet összeomlásnak köszönhetően – másfél évtizeden belül elvezettek az itteni diktatúrák mindenhatónak tűnő hatalmának felszámolásához.

Valóban furcsa, és meggyőződésem: téves is e kritika. Ugyanakkor okait mégis érteni vélem.

Többször is jártam Kínában. Először nem sokkal az 1989-es Tienanmen-téri vérengzést követően utaztam oda, s érzékeltem a társadalom frusztrált félelmét, elszigeteltségét. Pekingben még csak-csak lehetett külföldieket látni, de Sanghajban, amikor néha végigmentem a Nanking Roadon, a hömpölygő tömegben mindig feltűnést okoztam nyugati öltözetemmel, idegenségemmel. És ma? Sanghajban okkal érezheti magát bárki úgy, mintha egy nyugati metropolisban járkálna.

Ebből a perspektívából szemlélve a dolgokat az ember nem szabadulhat a páratlan fejlődés mámorától; nem csak a környezet változott meg, de megváltozott a kínai emberek magatartása, habitusa is. Értem, ha Schmidt ebből azt a következtetést vonja le, hogy Kína a maga erejéből, saját „módszerei” révén fantasztikus sikereknek a színtere. De, ha ez így van, akkor e sikerek mindegyike miért tűnik olyannyira nyugatinak? A kínai átlagpolgár miért akar pontosan úgy élni, mint Európában vagy Amerikában bárki más, miért alakítja egyre inkább olyanná környezetét és társadalmi elvárásait? S ha erre nem képes, akkor miért jön el, s telepszik meg Európában vagy az Egyesült Államokban?

Az egykori kancellárnak volt még egy másik különös megállapítása. Hangsúlyozva a kínai politikai kultúra különösségét és bizonyos értelemben előnyét is a nyugattal szemben, azt állította, hogy Peking sohasem igyekezett politikai rendszerét exportálni, másokra kényszerítve akaratát.

Vajon így történt volna? A mai latorállamok legundorítóbbika, Észak-Korea 1945 óta vajon nem a maoi rémálmok skanzenekét működik? És mi van Tibet 1950-es megszállásával, illetve 1959 utáni teljes bekebelezésével? És Pol Pot Kambodzsájának sorsát illetően is lehetne példákat idézni, vagy a Vietnam elleni 1979-es – egyébként hamvába holt – kínai támadás is kifejezetten az ottani rendszer megbuktatására irányult.

Az az út, amit az egykori maói rendszertől Kína a mai állapotokig megtett, mutatja a legjobban, hogy egy hatékony társadalom nem mellőzheti a Nyugat – igen, a liberális demokráciák – mintáit, s ahhoz, hogy stabilitása és biztonsága garantált legyen, az emberi jogokat sem mellőzheti. Számos példa van, amely ellentmond Schmidt fejtegetéseinek. Nem mellékesen az egyik épp a kínai.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.