A múlt héten hosszú, több mint egyórás beszélgetést folytatott a vezető német tévécsatorna, az ARD sztárriportere, Reinhold Beckmann a 94 esztendős volt szövetségi kancellárral, Helmut Schmidttel (címoldali képünkön). A beszélgetésben szintúgy részt vett a kancellár egykori tanácsadója, személyes jó barátja, a hamburgi egyetem tanára, Jü-Csien Kuan. Nem véletlenül. Az interjú apropóját Schmidt legújabb kötetének megjelenése adta, melynek címe: Utolsó látogatás. Találkozások a nagyhatalmi Kínával (Ein letzter Besuch. Begegnungen mit der Weltmacht China).
A volt kancellár az elmúlt évben több búcsúlátogatást tett, egyebek mellett Szingapúrban és Kínában is, hogy ottani volt politikusbarátait még egyszer lássa. Idén is tervez hasonlókat, amint elmondta: feltétlenül meglátogatja Párizsban Valéry Giscard d'Estaing-t, Londonba is szeretne eljutni, talán Moszkvába is, de Amerikába már nem megy.
Aktuális kötete a felemelkedő és a világrendbe nagyhatalomként beilleszkedő Kínával foglalkozik, s egyes megállapításai meghökkentőek s máris vitát provokáltak. Sokan nem értenek egyet azzal, hogy ez az ország lenne feltétlenül a 21. század nyertese, s hogy nem kell több két évtizednél, lekörözi majd akár az Egyesült Államokat is. Magam is úgy vélem, e téren nem hagyhatók figyelmen kívül – a roppant lehetőségek mellett – azok az ellentmondások, amelyek Kínát jellemzik, s amelyek sikereit hátráltathatják: a kényes etnikai megosztottság, az iszonyatos jövedelmi és kulturális különbségek, a túlnépesedés és az annak szabályozásából fakadó anomáliák, a nyersanyaghiány, a környezetrombolás... A hetvenes években még sokan az ezredfordulóra Japán technológiai és gazdasági világuralmi lehetőségeit vizionálták, ami a mai perspektívákból nézve már nagyon nevetségesnek tűnik.
Ám Schmidt egy másik megállapítása egyenesen vihart kavart: az interjúban kifejtette, hogy a sajátos kínai kultúra miatt hiba Kínával kapcsolatban a nyugati értelemben vett emberi jogi elvárások erőltetése. Egy négyezer éves kultúráról van szó – állapította meg –, melynek megvan a maga sajátos dinamikája, a Nyugat pedig igazán leszállhatna már a magas lóról, s jobban tenné, ha nem saját gyakorlatát kérné számon az aktuális kínai politikai vezetéstől.
Érdekes módon a beszélgetésbe itt bekapcsolódó Kuan helyeselte a volt kancellár elképzeléseit, pedig 1969-ben az akkor tomboló „kulturális forradalom” elől menekült el, s emberi jogainak védelme miatt kapott menedéket Németországban. Kína esetében – jelentette ki –megkerülhetetlenek a konfuciánus hagyományok. Csakhogy elsorolván e hagyományok legfontosabb elemeit, azokból nem egy sajátosan nem európai társadalom képe rajzolódott ki, hanem egy igen konzervatív, de lényegében mégis európai kulturális világkép.
Való igaz, furcsa Schmidt, tehát egy olyan ember szájából az emberi jogok általános érvényével kapcsolatos kételyekről hallani, akinél senki sem tett többet az emberi jogok általános érvényesüléséért. Egyike volt az 1975-ös helsinki megállapodás kezdeményezőinek, aláíróinak, s ezzel megnyitotta a politikai érvényesülés lehetőségeit a kelet-európai ellenzéki mozgalmak előtt, melyek – a szovjet összeomlásnak köszönhetően – másfél évtizeden belül elvezettek az itteni diktatúrák mindenhatónak tűnő hatalmának felszámolásához.
Valóban furcsa, és meggyőződésem: téves is e kritika. Ugyanakkor okait mégis érteni vélem.
Többször is jártam Kínában. Először nem sokkal az 1989-es Tienanmen-téri vérengzést követően utaztam oda, s érzékeltem a társadalom frusztrált félelmét, elszigeteltségét. Pekingben még csak-csak lehetett külföldieket látni, de Sanghajban, amikor néha végigmentem a Nanking Roadon, a hömpölygő tömegben mindig feltűnést okoztam nyugati öltözetemmel, idegenségemmel. És ma? Sanghajban okkal érezheti magát bárki úgy, mintha egy nyugati metropolisban járkálna.
Ebből a perspektívából szemlélve a dolgokat az ember nem szabadulhat a páratlan fejlődés mámorától; nem csak a környezet változott meg, de megváltozott a kínai emberek magatartása, habitusa is. Értem, ha Schmidt ebből azt a következtetést vonja le, hogy Kína a maga erejéből, saját „módszerei” révén fantasztikus sikereknek a színtere. De, ha ez így van, akkor e sikerek mindegyike miért tűnik olyannyira nyugatinak? A kínai átlagpolgár miért akar pontosan úgy élni, mint Európában vagy Amerikában bárki más, miért alakítja egyre inkább olyanná környezetét és társadalmi elvárásait? S ha erre nem képes, akkor miért jön el, s telepszik meg Európában vagy az Egyesült Államokban?
Az egykori kancellárnak volt még egy másik különös megállapítása. Hangsúlyozva a kínai politikai kultúra különösségét és bizonyos értelemben előnyét is a nyugattal szemben, azt állította, hogy Peking sohasem igyekezett politikai rendszerét exportálni, másokra kényszerítve akaratát.
Vajon így történt volna? A mai latorállamok legundorítóbbika, Észak-Korea 1945 óta vajon nem a maoi rémálmok skanzenekét működik? És mi van Tibet 1950-es megszállásával, illetve 1959 utáni teljes bekebelezésével? És Pol Pot Kambodzsájának sorsát illetően is lehetne példákat idézni, vagy a Vietnam elleni 1979-es – egyébként hamvába holt – kínai támadás is kifejezetten az ottani rendszer megbuktatására irányult.
Az az út, amit az egykori maói rendszertől Kína a mai állapotokig megtett, mutatja a legjobban, hogy egy hatékony társadalom nem mellőzheti a Nyugat – igen, a liberális demokráciák – mintáit, s ahhoz, hogy stabilitása és biztonsága garantált legyen, az emberi jogokat sem mellőzheti. Számos példa van, amely ellentmond Schmidt fejtegetéseinek. Nem mellékesen az egyik épp a kínai.