Ritka egységfrontba kovácsolta a német és a francia politikai elitet a brit The Guardian – Edward Snowden információira hivatkozó – közlése, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) nagy valószínűséggel lehallgatott több ezer európai telefonbeszélgetést. A múlt héten (október 24–25.) tartott uniós csúcs egyik kiemelt témája is ez volt, s a két leginkább érintettnek tűnő személy – Angela Merkel kancellár és François Hollande elnök – azonnal megbízást is kapott, hogy egyrészt tisztázzák Barack Obamával a tényeket, másrészt próbáljanak olyan új megállapodást kötni az Egyesült Államokkal, amely kizár a jövőben minden ehhez fogható potenciális konfliktust. Merkel még azt is felvetette: itt az ideje, hogy Európa ne támaszkodjon mindenben Amerikára, hanem teremtse meg a maga saját titkosszolgálati-védelmi technológiai hátterét.
Nos, a kancellár ezzel valóban a probléma egyik legfontosabb elemét nevezte meg. Az Egyesült Államok ugyanis ma teljességgel megkerülhetetlen az érintett technológiák terén; a kormányok, amelyek nyilvánvalóan kivétel nélkül rászorulnak adataik védelmére, és rá vannak utalva maguk is titkos adatok megszerzésére, mind a rejtjelezés, mind a rejtjelek feltörésének technológiáit Amerikából szerzik be, ha komoly és elsőrendű „áruhoz” szeretnének jutni. Mi több, bizonyos adatok tárolása is amerikai cégek által kínált felhőkben (cloud) történik, illetve – néhány kivételszámba menő európai kommunikációs műholdat leszámítva – többségében amerikai űrcsatornákon továbbítják ezeket. Akárcsak nemzetközi távbeszélgetéseinket.
Európának szembe kell néznie azzal, hogy az NSA-nak megvan ehhez a technológiája, ráadásul e technológia még beláthatatlan ideig monopóliumot élvez a piacon, így aztán az NSA használni is fogja, meg ki is használja monopolhelyzetét. Fordított helyzetben Európa is így járna el.
Megoldást e téren egyedül az nyújthatna, ha az egyesülő Európa, de legalábbis annak mérvadó és demokratikus államai olyan megállapodásra jutnának az Egyesült Államokkal, amilyeneken az amerikai és brit titkosszolgálati kapcsolatok alapulnak: teljes együttműködés, az információ széles körű megosztása, kölcsönös jelenlét az adatok megszerzésétől azok feldolgozásán át az esetleges titkos akciók megtervezéséig és kivitelezéséig. Belátható, hogy ez sem egyszerűbb feladat, mint a technológiai felzárkózás, s aligha fog máról holnapra megtörténni. (A brit és amerikai ebbéli együttműködés alapjait Roosevelt és Churchill vetette meg a második világháború kezdetén, azaz több mint hetven éve.)
Ugyanakkor nem kétséges: egy efféle együttműködés kiépítését két fontos körülmény, a technológiai és a politikai könnyen kikényszerítheti a jövőben. Ami a politikait illeti: a nyugati demokráciákat ért kihívások, illetve a külföldi behatolás valószínűségének látható növekedése ebbe az irányba kell hogy terelje az Észak-atlanti Szövetség céljait. Az orosz titkosszolgálat mind Európával, mind Amerikával mint ellenséggel számol ma már ismét – emlékezzünk csak az Anna Chapman-afférra, de az áruló Snowdennek nyújtott baráti azilum is felér ennek deklarálásával. Technológiailag pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy az NSA által megszerzett információkat nem egyes telefonon lehallgatott beszélgetések, esetleg titkos iratok, e-mailek, faxok elektronikus másolatának továbbításával rögzítik, hanem nagy „csomagokban”. Így, ha egy potenciális, a példa kedvéért mondjuk kreuzbergi terrorista műholdon továbbított mobilhívásának a megfigyelése a cél, elkerülhetetlen, hogy mások mobilforgalma is bekerüljön az NSA információs adatbankjába, esetleg épp Angela Merkelé vagy François Hollande-é.
Ahhoz, hogy a békesség helyreálljon, normális és stabil együttműködésre van szükség. Ennek előfeltétele, hogy Európa államai, betartva a szigorú jogi szabályokat, kémkedjenek veszélyt jelentő polgáraik ellen, s a megszerzett információkat, saját érdekükben, kölcsönösen megosszák az Egyesült Államokkal. Ha Merkel el akarja kerülni, hogy lehallgassák a telefonját, úgy egy efféle együttműködés elől semmiképp sem térhet ki.
Nem kétséges persze, hogy Amerikának is megvan a felelőssége abban, hogy csak csekély szűréssel kerültek be rendszerébe az adatok, s így bármelyikünk e-mailjét, esetleg telefonbeszélgetését is rögzíthették. Mindennek az oka nem annyira technológiai, és semmiképp sem politikai, hanem szemléletbeli. Keith Alexander NSA-igazgató neve, amióta a The Guardian megszellőztette legutóbbi vádjait, gyakran megjelenik a sajtóban. Ám azt csak kevesen tudják, hogy ő vezeti az Egyesült Államok Kiber Parancsnokságát (Cyber Command) is. A két intézménynek sem a belső vezetési statútuma, sem pedig a céljai nem azonosak: az NSA tipikusan hírszerző szervezet, ahol kémek és elemzők működnek, kiegészülve egy nagy, élvonalbeli technikai apparátussal. A Kiber Parancsnokság katonai intézmény, melynek belső rendje háborús logikát követ. Könnyen belátható, hogy Alexander tábornok vezetésével az NSA maga is hasonult némileg a Kiber Parancsnoksághoz, könnyebben figyelmen kívül hagyva olyan „polgári” jellegű jogi megfontolásokat, amelyek a bushi nemzetvédelmi törvény (Patriot Act) 2001-es hatályba lépését megelőzően az NSA-ban és az élet minden más területén érvényesültek.
2014 elején Alexander tábornok távozik mind az NSA, mind a Kiber Parancsnokság éléről – ha csak a jelenlegi botrány nem kényszeríti korábbi távozásra. Kiváló alkalom lehet ez Obama elnöknek, hogy a két szervezet élére ne ugyanazt a személyt állítsa, s így visszaterelje az NSA-t egy kevésbé katonai, inkább polgáribb világba.
