Az izraeli hírszerzés szenzációszámba menő elemzést szivárogtatott ki a minap, melynek legfőbb következtetése, hogy Oroszország visszatérni igyekszik a Közel-Keletre, és – ami teljesen váratlan fordulatnak számít, ha beigazolódik – van fogadókészség erre, méghozzá ott, ahol semmiképp sem lehetett számítani: Egyiptomban.
A Szovjetunió hadereje valaha a világ számos pontján volt jelen, több haditengerészeti bázisa volt Afrikától a Távol-Keleten át Kubáig. E nagyhatalmi hálózatból mára már semmi sem maradt, kettőt kivéve. Az egyik a ma Ukrajnához tartozó Szevasztopolban a fekete-tengeri orosz flotta bázisa, a másik a szíriai Tartusban lévő támaszpont. Ez utóbbi létét viszont igen bizonytalanná tette az ottani polgárháború, személyzetének java részét már korábban evakuálták, csak egyetlen, a védelmet szolgáló század maradt vissza, valamint az a technikai stáb, amely részben a közel-keleti amerikai katonai mozgásokat, rakétavédelmi és felderítő akciókat követi nyomon, illetve ellátja a térségben lévő orosz haditengerészeti erők logisztikai igényeit. Erre viszont ma már Tartus túl kicsinek bizonyul, hisz Moszkva jelentős erőket vezényelt az elmúlt hetekben a Földközi-tenger keleti térségébe.
Nemrég a csendes-óceáni orosz flotta zászlóshajója, a Varjag, valamint egy atommeghajtású csatahajó, a Nagy Péter (Pjotr Velikij) csatlakozott a térség orosz haderejéhez, mely így összesen már 16 komoly hadihajót számlál, közöttük a Moszkva cirkálót, továbbá hármat a legnagyobb kétéltű vízi járművek közül, az Alekszandr Sabalint, a Novacserkaszkot és a Minszket, illetve az Azov nevű deszanthadihajót.
Értesülések szerint nem hagyományos támaszpontot igényelnének az oroszok, hanem engedélyt, hogy hajóik nagyobb kikötők közelében, egyiptomi felségvizeken állomásozhassanak, a kikötők pedig elláthassák őket utánpótlással. Alexandria, a Port Saidtól mintegy 70 kilométerre lévő Damietta, maga Port Said, illetve a Nílus-deltánál lévő Rosetta (Rasid) jött szóba. Azt is rebesgetik, hogy egyiptomi jelenlétéért Oroszország állítólag fegyverszállítmányokkal fizetne.
A jelenlegi közel-keleti, mi több, a globális viszonyokat tekintve e tervnél őrültebbet és kivitelezhetetlenebbet aligha lehetne kitalálni. Elvégre:
1. Egyiptom jelenleg egy olyan katonai csoport vezetése alatt áll, mely épp nyugati érdekeket is szem előtt tartva nyáron eltávolította az iszlamista, a Nyugattal szemben alternatívát kereső Mohamed Murszi elnököt.
2. E hadsereg évtizedek óta komoly amerikai segélyben részesül (évi mintegy 1,3 milliárd dollárban), amit az oroszok még ha akarnák sem tudnának kompenzálni.
3. Egy olyan térségben, ahol az iszlám radikalizmus megújulni készül, a Dél-Kaukázusban a maga külön iszlámellenes háborúját vívó Oroszország semmivel sem kedveltebb vendég, mint az Egyesült Államok.
4. Egy orosz flotta jelenléte közvetlenül a Szuezi-csatorna térségében teljességgel felborítaná az erőviszonyokat, s még olyan hatalmak gazdasági érdekeit is sértené – de legalábbis kockáztatná –, amelyek egyáltalán nem ápolnak konfliktusos kapcsolatokat Moszkvával, gondoljunk például Kínára.
Mindez gyakorlatilag kizárja, hogy Oroszország visszatérjen a Közel-Keletre, s ismét berendezkedjen, mondjuk Egyiptomban, ahonnan 1972-ben kényszerűen és megalázottan távoznia kellett. De vajon tényleg teljesen kizárt? Elvégre, még ha valóban őrült ötletről lenne is szó, tagadhatatlanul van benne egyfajta, a valóságtól egyáltalán nem elrugaszkodott rendszer és logika.
1. A térség életét eddig meghatározó kizárólagos nagyhatalom, az Egyesült Államok stratégiája megváltozott, igyekszik magát távol tartani a közvetlen beavatkozásoktól, s arra törekszik, hogy az érintett felek közötti helyi megállapodásokkal érje el a konfliktusok rendezését. (Többnyire sikertelenül.) Egyiptom – és ezzel nincs egyedül az iszlám világban – képtelen egymaga menedzselni saját problémáit, azt a szerepet pedig, amit eddig a térségi erőegyensúly fenntartásában betöltött, már nem vagy egyre kevésbé tudja magára vállalni. Egyiptomnak, és nem csak neki, szüksége van egy permanensen jelen levő nagyhatalomra, de a jelek szerint az Egyesült Államokra egyre kevésbé számíthat, amit Szíria sorsa is igen jól példáz.
2. Washington komoly lépéseket tesz, hogy felvegye és mindenáron normalizálja a kapcsolatot Iránnal, azzal az országgal, amely kihívója vagy épp esküdt ellensége Amerika összes térségbeli szövetségesének, Szaúd-Arábiának, Egyiptomnak, Törökországnak és természetesen Izraelnek. E fejlemény igen nagy elbizonytalanodást szült, nemcsak ezekben az országokban, de a térség minden államában, elvégre a Közel-Kelet törékeny békéjének és a terrorizmus megfékezésének előfeltétele volt a szaúdi, egyiptomi és török regionális biztonsági együttműködés, illetve korábban, 2009-ig az izraeli–török, valamint az izraeli–egyiptomi államközi kapcsolatok. Ezek közül ma legfeljebb a szaúdi–egyiptomi viszony nevezhető többé-kevésbé normálisnak, illetve az izraeli–egyiptomi működőképesnek. Nem véletlen, hogy Murszi elmozdítását mind Rijad, mind Jeruzsálem megkönnyebbüléssel vette tudomásul, viszont Ankara felháborodottan tiltakozott.
Miközben John Kerry amerikai külügyminiszter sorra látogatja a Közel-Kelet államait, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök Moszkvában Putyinnal tárgyalt. Putyin egyiptomi látogatása is küszöbön áll. Mindez bizony annak a jele is lehet, amit az izraeli hírszerzés sugallni szándékozik: hogy itt mindenki alternatívákat keres, versenyt futnak egymással és az idővel. Hogy Oroszország megfelelne-e erre a szerepre, az teljességgel kizárt, ám tény: Amerika nem akarja vagy nem képes kitölteni ismét a maga mögött hagyott űrt. Ez pedig elégséges ahhoz, hogy a politikai légkör hiszterizálódjék.
