A decemberi nagy Putyin-ellenes oroszországi tüntetések lendülete egy pillanatra sem csillapodott, viszont alig két hete nagyobbfajta kormánypárti demonstrációk is zajlottak az uráli Jekatyerinburgban és a nyugat-szibériai Kemerovóban, a jelentékeny szénbányászati központban. Megrendezésükre nem a hatalmon lévő Egységes Oroszország párt vállalkozott, és szemmel láthatóan minden hivatalosság igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy spontán kezdeményezésekről volt szó. Olyannyira, hogy az uráli tüntetésen maga Putyin meg sem jelent, csak a fotóit lehetett látni a számos transzparens közé illesztve. Az említett igyekezetet némileg lerontotta, hogy gyorsan kiderült: az állami vasút különjáratokat indított, melyek tömegével hozták távolabbi vidékek „dolgozóit” is a spontán tüntetésekre, és a szervezők külön buszjáratok százaira is számíthattak. A nyomok – legalábbis a rendezvény anyagi feltételeinek nyomai – kormányközeli forrásokhoz vezettek, és ezt a független sajtó ki is használta.
Mindennek dacára azokat, akik úgy gondolják, Putyin a legalkalmasabb az elnöki pozícióra, igazából semmilyen racionális érv sem látszik eltéríteni hitüktől. E hit pedig az erőskezű, nemzeti vezető alig árnyalt kultuszának egykor megkopott, ám mára ismét erősödő kliséivel terhes. Az elemzők máris figyelmeztetnek: a jövendő elnök kampánya elfordult a városoktól. Azt követően, hogy a december 4-i választások közel sem hoztak olyan győzelmet, amilyet Putyin a maga számára remélt, ráadásul urbánus tömegek rég nem látott tiltakozását vonta maga után, a vidék szegényebb sorsú polgáraira, munkásokra, a még megmaradt parasztságra, vidéki fiatalokra, közalkalmazottakra, a nyugdíjasokra és általában a munkahelyeiket féltőkre koncentrál majd a kampány. Azokra tehát, akik hagyományosan képtelenek önmagukat megvédeni, így reményeiket egy, az illúzióiknak megfelelő, mindenen átgyalogló kormányba vetik, amely nem is ígérhet nekik mást, mint puszta illúziókat.
A miniszterelnök ennek megfelelően legutóbbi beszédeiben már meg is vonta azt a határt, ami politikájának támogatói és annak ellenzői között húzódik. A két főváros – Moszkva és Szentpétervár – az ellenfél; a vidék a barát. A két nagyváros lázadozó tömegei – akik ma is közel akkora létszámban zúdulnak a terekre, mint december 4-ét követően – jelentik Putyin számára az „őket”; minden más szerinte a „mi” kategóriájába sorolható. A Kommerszant rádió liberális kommentátora, Konsztantyin von Eggert szellemesen azt írja: kik is ezek az „ők”? Az iPodot használók, az idegen nyelveket – főként az angolt – beszélők, azok, akik vodka helyett tejet isznak, akik külföldi lapokat olvasnak és a BBC-ből, a CNN-ből igyekeznek értesüléseiket beszerezni a világ dolgairól. Vagyis a középosztálynak a harmincas-negyvenes esztendejükben járó vállalkozó tagjai és természetesen az értelmiség. Ők az „ők”, ők az ellenség…
Mindebből logikusan következik az is, hogy Putyin – szemben a korábbi kampányok szereplőivel – már jó előre kijelentette: nem hajlandó senkivel sem nyilvános vitát folytatni programjáról, az ország jövőjéről. Magatartása félreérthetetlenül sugallja, hogy önmagát fölébe helyezi mindenki másnak, pótolhatatlannak tekinti önmagát és eleve biztos befutónak, aki szilárd kezekkel már jó előre mindent elrendezett; akivel „a jövő elkezdődött”. Afelől sem hagy kétséget, hogy az ország dolgait is ekként fogja intézni: fontolgatás nélkül, „a történelem főutcáján haladva”. Mind-mind olyan jelzők és önmeghatározások ezek, amelyek gyanút és félelmet kelthetnek bárkiben, aki szabad és demokratikus módon működő társadalomban vágyik élni. Vagy akibe szorult szemernyi kultúra, vagy akárcsak némi szemérem.
