Közhely, de sok igazsággal terhes közhely, hogy a gazdasági válság felgyorsította az integrációs politikai folyamatokat egész Európában. Nem csak a mechanizmusok megváltoztatásának ötletbörzéje zajlik, de a magatartásra vonatkozó íratlan szabályok is lassan belesimulnak az új elvárásokba. Vagy mondhatnánk azt is: meghajolnak az ésszerű kényszerek előtt. Lassan minden belpolitikává válik, s minden bizonnyal születnek majd még ebből kellemetlen meglepetések – erről a magyar kormány máris sokat tudna beszélni –, ám e pillanatban minden, ami az uniós mechanizmusok és a hozzájuk társuló kultúra vonatkozásában túllép az otromba nemzeti kereteken, jövőnk szempontjából csak üdvözölhető.
Újfajta magatartáskódexre utal Angela Merkel azon gesztusa, amellyel nyíltan Nicolas Sarkozy mellé állt az egyre élesedő francia elnökválasztási kampányban. Igaz, nem tett egyebet, mint megismételte pártja, a CDU állásfoglalását, mellyel ez utóbbi már január 30-án támogatásáról biztosította a jelenlegi francia elnök újraválasztását.
Ezek a gesztusok annak dacára szokatlanok, hogy a CDU és a Sarkozy mögött álló UMP ugyanannak a jobbközép európai pártcsaládnak a tagja, és egyértelműen jelzi: ez esetben messze többről van szó, mint ideológiai szimpátiáról. Sarkozy újrázását ugyanis nem csak a jobbközép nézné jó szemmel, de gyakorlatilag mindenki, aki érdekelt az unió aktuális reformjának és a szükséges gazdasági-politikai integrációnak az elmélyítésében. Ez persze nem jelenti azt, hogy a baloldal jelöltje, François Hollande ne lenne uniópárti, de egészen másként az, mint Sarkozy. A francia szocialista pártban egyrészt sokkal több az euroszkeptikusok száma, mint az UMP-ben; a francia jobboldal legradikálisabb unióellenes csoportjai ugyanis nem a jobbközépen, hanem a szélsőjobbon leltek politikai otthonra, Marine Le Pen Nemzeti Frontjában. Hollande ráadásul egészen másfajta Európát, s még inkább másmilyen uniót képzel el, mint Sarkozy.
Az utóbbi hetek fokozódó retorikája ugyanakkor nagyrészt abból fakad, hogy Hollande eddig rendkívül halvány politikai teljesítményt nyújtott, személye jellegtelen, s ez a sokak által elutasított, ám mégis roppantul karizmatikus Sarkozyvel szemben esélyeit ronthatja. Hollande-nak ráadásul feledtetnie kell a szavazókkal azt is, hogy életének eddigi 58 éve alatt semmilyen közigazgatási tapasztalatra sem tett szert, idegen számára a minisztériumi munka sajátos – de nélkülözhetetlen – bürokráciája, az államfői teendők komplexitásáról most nem is beszélve.
A kampányban általa megfogalmazott fő kritika, hogy Sarkozy teljes egészében Merkelhez igazodik, s megpróbálja imitálni a német gazdaság- és pénzügypolitika eddigi – a gyakorlat által egyébként bizonyítottan sikeres – elemeit. Mi több, már azt a vádat is nyíltan megfogalmazta, hogy Sarkozy tulajdonképpen német érdekeket véd.
A szocialista párt kampányprogramja is gyökeresen más ígéretekkel van megtűzdelve, mint Sarkozyé: a deficit ledolgozását nem a gazdasági szerkezet átalakításával, a foglalkoztatottság hatékonyabbá tételével, hanem olyan adótörvénnyel kívánja elérni, ami elsősorban a vállalkozások élgárdáját, a módosabb középosztályt sújtaná. Hollande láthatóan attól sem riad vissza, hogy az egyébként már Franciaországban is eléggé kiéheztetett bankokra különadókat rójon ki, tovább szűkítve ezzel a hitelpiacot.
Bár a szocialista program feltűnő populizmusát mindenki látja, sőt a sajtó ezt újra és újra szóvá is teszi, mindazonáltal a közhangulat, ami erőteljesen Sarkozy-ellenes, feledtetheti a Hollande frázisai mögötti űrt. Megválasztása nyilvánvalóan megsokszorozná a francia gazdasági pangás eddigi okait, ám még ennél is több kárt okozhat az unió életében, felmondva – de legalábbis mérsékelve – a francia–német együttműködést eddig fenntartó szolidaritást.
Ha most lennének a választások, a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a szocialista jelölt előnye az első fordulójában 7 százalék lehet, ami egyáltalán nem mondható behozhatatlannak. Ám ha a második fordulóban Sarkozynek Hollande-dal kell megmérkőznie, úgy a szocialista előny már 18 százalék, ami tetemesnek mondható. Marine Le Pen a választásokon való induláshoz szükséges 500 polgármesteri ajánlószelvény helyett csak 350-et tudott eddig megszerezni, így ha egyáltalán indulni lesz képes, nagy valószínűséggel akkor sem tud érdemben beleszólni a két politikus vetélkedésébe. A helyzet ma pont a fordítottja a 2002-es elnökválasztásnak, melyet Jacques Chirac nyert meg. Akkor a szocialista Lionel Jospin csak harmadik lett az első fordulóban, így a baloldal, elkerülendő a Nemzeti Front akkori vezérének, Marine apjának, Jean-Marie Le Pennek a győzelmét, átszavazni kényszerült Chiracra.
Ám ha valaki azt hiszi, hogy a szocialisták fenyegető győzelme miatt Sarkozy most a Nemzeti Front tagjaitól kap majd támogatást, az téved. A Marine Le Pen mögött állók ugyanis aligha bocsátják meg a jelenlegi elnök harcos uniópártiságát, és az sem túlságosan jó pont a szemükben, hogy Angela Merkel kiáll mellette.
