Schöpflin György, a Fidesz európai parlamenti képviselője nemrég hosszabb, angol nyelvű szöveget jelentetett meg az Open Democracy honlapján arról, hogyan is kellene vagy lehetne Magyarországot megérteni. Az írással lehetne, de fölösleges vitázni, igazából semmi olyat nem mond, ami bárkit is arra késztethetne, hogy megváltoztassa álláspontját, de legalábbis kényszert érezzen arra, hogy eddigi gyanúit a mai magyar kormány szándékaival kapcsolatban felülvizsgálja. Van azonban Schöpflin szövegének egy-két mondata, ami nyilvánvalóan arra utal, hogy a politikus eredeti célja nem is annyira az Orbánnal szemben kritikus nyugat-európai szemlélő meggyőzése, hanem hogy valamilyen kelet-európai szolidaritást kérjen szeretett pártjának és vezérének. Az írás két utolsó mondata ekként hangzik: „Más államok könnyen hasonlóképpen járhatnak [mint Magyarország]. És valóban, több mint futó ötlet, hogy Románia lehet a következő.”
Nos, ha Schöpflin azt hitte volna eddig, hogy e veszélyekre idejében ne ébredtek volna rá Kelet-Európa-szerte, akkor nagyon téved, ám alighanem téves az a kalkulációja is, hogy az általa felsorolt okok miatt bárkinek a szolidaritására számíthat. Legkevésbé Romániáéra. Egy szűk körű januári találkozón Traian Băsescu elnök diplomaták körében kijelentette: „Abban, hogy Orbán nacionalista elvakultsága kihívja saját végzetét, nincs semmi új, és nem is lenne érdekes, ha közben ezzel nem kompromittálná azokat a kemény módszereket, amelyekkel gyakorlatilag valamennyiünknek élnünk kell, hogy választóink akarata ellenében megvalósíthassuk a szükséges reformokat.”
Băsescunak nem ez volt az első ilyen megnyilatkozása. Legutóbb Strasbourgban sem fogta vissza magát, megjegyezvén egy vacsorán: „Magyarország olyan politikát folytat, ami óhatatlanul rendkívüli megszorításokat eredményez majd, ám cserébe semmilyen épeszű reformot nem voltak képesek eddig letenni az asztalra.”
Nos, a kiváló Schöpflin György alighanem jobban tenné, ha nem Magyarország megértésére intené a nyugatiakat. Értik ők azt tőle függetlenül, sőt a Fidesz dacára is. Inkább neki kellene megértenie a térség, Bécs, Bukarest, Pozsony, de nemkülönben Brüsszel és Washington, Berlin és Párizs stb. komoly és egyáltalán nem új keletű aggodalmait.
Hogy a kormány képtelen leszámolni azzal az illúzióval, hogy a térséget egyetlen egészként kezeli Brüsszel, Washington vagy maga az IMF, az persze tény, ám ez nem jelenti azt, hogy szükségképp mások is osztanák ezt az illúziót. Mi több, ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi. Románia jól láthatóan mindig épp az ellenkező irányba lép, amerre Orbánt saját indulatai sodorják. Ha Magyarországon felgyorsítják az államosítást, akkor Bukarestben törvényt nyújtanak be a privatizációról; amikor Budapest ajtót mutat az IMF-nek, akkor Jeffrey Franks, a szervezet romániai főtárgyalója elégedetten állapíthatja meg a kamerák előtt: javaslataikat nemcsak meghallgatták, de a közhangulat dacára már igyekeznek is életbe léptetni azokat.
Az elmúlt évben a román kormány következetesen szembement a populáris elvárásokkal, ráadásul náluk nem 2014-ben lesznek a választások, hanem idén ősszel, sőt nyár elején az önkormányzatokról döntenek a szavazók. Hogy ilyen körülmények között a kormány megbukott, az gyakorlatilag természetes, de félig megvalósította azt, amit kitűzött maga elé: az államcsőd elkerülését és a gazdasági szektor megreformálásának beindítását. Ennek jegyében továbbvitte a korábbi miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu liberális kormánya által elkezdett elosztó rendszeri reformokat is. Emil Boc kabinetje úgy búcsúzik most, hogy magán érezheti Brüsszel méltányló tekintetét, miközben utóda, Mihai Răzvan Ungureanu kijelölt miniszterelnök lélegzethez jutott, hogy a következő kilenc hónapban elsősorban a kampánnyal foglalkozzon, s maximum csak olyan strukturális ügyekkel, amelyek rendezése végképp elkerülhetetlen.
Mindez persze nem küszöbölte ki teljesen a válságfolyamatokat; továbbra is komoly kihívásokkal szembesül a kormány, de szövetségesei nem kételkednek a szándékaiban. Különösen olyan kételyek nem merülnek fel, amelyek Magyarországgal szemben naponta többször is – minden demokratikus tényező részéről. Hogy ez így van, azt Lázár János friss berlini tapasztalatai éppúgy igazolhatják, mint az amerikai külügyminisztériumban a magyarországi állapotokról folytatott eszmecsere lassan kiszivárgó részletei. Lázár komoly német figyelmeztetésben részesült, annak dacára, hogy nyílt szemrehányást senkitől sem kapott: a figyelem, ami rá irányult, és a célzás, amit CDU-s politikusok éppen úgy megfogalmaztak, mint azok a rendkívül magas szintű gazdasági vezetők, akikkel zártkörű, külön találkozója volt, egyértelműen azt jelzik: a bizalom olyannyira megrendült, hogy a jelenlegi magyar kormányfőt már nem tekintik a „megfelelő kormányzás” garanciájának. Mi több, benne a „nem megfelelő kormányzás” biztosítékát látják. És innen egészen biztos nincs már visszaút.
Ha pedig ez így van, hiábavaló minden igyekezet, hiábavaló minden kampány, és Lázár is fölöslegesen utazott Berlinbe, hogy meghallgassa: a németek a kormánytól „kevesebb konfliktust és több megértést” várnak. Merthogy másnap ugyanezek a németek már olvashatták a nagykövetségük által továbbított orbáni évértékelőt, ami másról sem beszélt, mint eljövendő konfliktusokról, miközben egyetlen szót sem ejtett a megértésről.
