A venezuelai társadalom nagyon fiatal, a lakosságnak több mint fele 25 év alatti, számukra gyakorlatilag – a tizenkét éve hatalmon lévő – Hugo Chávez képviselte eddig az egyetlen politikai alternatívát. Eddig. Pár hete a konzervatív spanyol napilap, az ABC – titkosszolgálati jelentésekre hivatkozta – azt írta: az elnöknél ismét prosztatarák-áttételeket fedeztek fel, komoly kezelésekre lenne szüksége ahhoz, hogy elkerülje a közvetlen életveszélyt, de Chávez – tekintettel a már javában zajló elnökválasztási kampányra – visszautasította, hogy Moszkvába utazzon gyógykezelésre. Így prognosztizálható, hogy pár hónapon, de legfeljebb egy éven belül meghal. Ha ez bekövetkezik, az teljesen új irányt szab Venezuelának. Még az elnökhöz leglojálisabb politikusok is úgy fogalmaznak: „Chávez nélkül a chávezi rendszer fenntarthatatlan.”
Az elnök egyfajta „nem teljes körű” diktatúrát épített ki országában; hogy egyelőre nem „teljes körű”, azt mi sem bizonyítja jobban, mint annak elvi lehetősége, hogy akár demokratikus eszközökkel is eltávolítható lesz október 7-én, a soron következő elnökválasztáson. Ám ez, ha nem betegedett volna meg, aligha lenne így. Bizonyítja ezt az a – a diktátorokra nagyon is jellemző – körülmény, hogy képtelen volt önnön utódlásáról gondoskodni. Igaz, Diosdado Cabellónak, az 1992-es chávezista puccs egyik szervezőjének a megválasztása a Nemzetgyűlés elnökévé, illetve a hadsereg vezérkari főnökének, Henry Rangel Silvának védelmi miniszteri kinevezése azt valószínűsíti, hogy az utódlás kérdésében a katonák lépéselőnyre tettek szert. A különböző kormánypárti frakciók egyben azonban egyetértenek: az ellenzék semmiképp sem kerülhet hatalomra. Moisés Naím a madridi liberális El País-ban közölt esszéjében idézi Rangel egyik tavalyi kijelentését, miszerint „A hadsereg nem tolerálná, ha 2012-ben az ellenzék alakítana kormányt”. Az elnök befolyásos bátyja, Adam Chávez szintén úgy véli: „Megbocsáthatatlan lenne, ha csak a választásokra hagyatkoznánk, s nem vennénk figyelembe más lehetőségeket is, beleértve a fegyveres harcot.” Ám megfigyelők úgy látják: a szóba jöhető kormánypárti politikusok közül, épp mert mindannyian egyedül Chávez legitimitásától függenek, egyik sem bír olyan osztatlan társadalmi elfogadottsággal, ami az egyre erősödő ellenzéki társadalmi akarattal sikerrel megmérkőzhetne. Leszámítva persze, ha a hadsereg sikeres államcsínyt hajtana végre.
Chávez ügyesen használta ki eddig a lehetőségeit. A korábbi polgári politikai pártok korruptsága és egyre csak romló kormányzati teljesítménye segítette hatalomra, ám annak megtartásában mégsem adminisztratív ügyessége, illetve módszereinek tisztasága játszott a kezére. Róla is minden rossz elmondható, ami elődjeiről, de Chávez tudta: többet el fognak neki nézni, ha szilárd ideológiai blokkot formál követőiből, s ha élére áll egy olyan nacionalista mozgalomnak, amelyet a külső ellenséggel szembeni permanens harc során a haza megmentőjeként tüntethet fel.
Az elmúlt tizenkét évben a venezuelai társadalom teljesen átalakult, Chávez után már sohasem lesz olyan, mint volt annak előtte. A munkásságból olyan szilárd baloldali tömböt formált, amilyen nem csak Venezuelában nem volt eddig, de gyakorlatilag sehol Dél-Amerikában, talán Salvador Allende Chiléjét leszámítva. Ám míg Allende baloldali demagógiája és meglehetősen kontár kormányzati lépései gyorsan felélték Chile gazdasági tartalékait, addig a felfokozott kereslet miatt igen hatékonyan kiépülő venezuelai kőolaj- és földgázipar Chávez előtt olyan perspektívákat nyitott meg, amelyekről Allende nem is álmodhatott.
Chávez tipikusan olyan harmadik világbeli politikus, aki gátlástalanul használta ki a hidegháború utáni korszak geopolitikai lehetőségeit: anélkül mutat heveny Amerika-ellenességet, hogy azért olyan árat kellene fizetnie, mint egykoron Kubának; és anélkül mutatkozik a latorállamok nagy barátjának, hogy ezzel kockáztatná a teljes nemzetközi elszigetelődést. Igaz, az amerikai érdekeltségek kiszorítása Venezuelából a hazai ipar számos ágazatának látványos leromlásával bosszulta meg magát, ugyanakkor az olaj- és gázdollárok milliárdjaiból egyelőre futja az emiatt felmerülő extra kiadásokra. Ennek jegyében évi 5 milliárd dollárral támogatja Fidel Castro rezsimjét – azon felül, hogy a szigetország által felhasznált kőolajmennyiség 60 százaléka is Venezuelából származik; pénzeli az iráni hátterű terrorista szervezet, a Hezbollah helybeli kiképzését, diplomáciai segítséget nyújt – útlevelek, utaztatási pénzek, „menedékek” biztosítása révén – mindenféle olyan kétes szervezetnek, amelyek 1989 előtt még a kelet-európai rezsimek hasonló szolgáltatásait élvezték.
Chávez szempontjából persze mindez nem volt feltétlenül kidobott pénz. Bár általában óvakodott, hogy a baloldali populista kijelentéseken és a külföldi javak elkobzás jellegű államosításán túl bármilyen ideológiai példaképet lásson Kubában, de örömmel elfogadott minden olyan segítséget Castrótól, amely a hazai társadalom sajátos militarizálását lehetővé tette. A kubai titkosszolgálat több száz „szakértője” van jelen az országban, hogy a venezuelai rendszer harcát támogassa az ellenzékkel szemben, a társadalom mobilizálása pedig a Kelet-Európában egykor oly jól ismert munkásőrséghez hasonló milíciák és más paramilitáris szervezetek segítségével zajlik.
A Chávez utáni korszak számos forgatókönyvét vázolták már fel, melyek közül csak az egyik – ráadásul még csak nem is a legvalószínűbb – az ellenzék demokratikus győzelme, bár az ellenzéki csoportosulások korábbi fragmentációja már a múlté: Henrique Capriles Radonski mögött rég nem látott egységben sorakozik fel mindenki, aki szeretne megszabadulni Cháveztől, s még inkább rendszere szellemétől. Capriles ráadásul nagyon taktikusan reagál a kihívásokra: igyekszik tekintettel lenni az ország kialakult szövetségi rendszerére – azaz a realitásokra – is, legyen az bármennyire kontraproduktív. Nemrég bejelentette, választási győzelmét követően Kuba továbbra is számíthat a venezuelai kőolajszállítmányokra, kormánya tiszteletben tart majd minden korábbi nemzetközi vállalást.
A helyzet paradoxona, hogy leginkább azok érdeke a zökkenőmentes áttérés a Chávez utáni időkre, akár a chávezi rendszer feladása révén is, akik eddig legszorosabb szövetségeseinek számítottak. Hiába marad a jelenlegi hatalmi klikk kezében a kormányzás, ha azt a társadalmi bizonytalanságokat fokozó államcsínnyel tudnák csak megtartani. Ráadásul egy elnyomó fegyveres fellépés a kőolajszállítmányoknak olyannyira kitett „baráti” kormányokkal szembeni növekvő ellenségességet eredményezne a lakosság részéről. És ez nem csak az egyébként nemzetközileg jelentéktelen Kubára vonatkozik, de Kínára, továbbá az egész karibi térségre is; ez utóbbi szinte teljesen a viszonylag olcsó venezuelai olajra van ráutalva.
Mindez persze fordítva is igaz: minthogy az ország gyakorlatilag mást sem exportál, mint kőolajat és földgázt – ez a teljes export több mint 80 százaléka –, ha bármi megzavarná a venezuelai olajkitermelést, illetve az exportkötelezettségek teljesítését, akkor a gazdaság hetek alatt összeomlana.
