A szombaton lezajlott szlovákiai előrehozott parlamenti választásokat megelőzően túl nagy volt a csábítás, hogy a szakértők – de még az utca embere is – magyarországi analógiák alapján gondolja el a folytatást. Adott volt egy megosztott kormánykoalíció, melynek vezető pártja kórosan vonzódott a politikai öngyilkossághoz. A koalícióban részt vett egy liberális párt, amely a liberális elvekből legitimációt nyert európai integráció és szolidaritás ellen tett a legtöbbet. A hatalom kapujában pedig ott toporgott egy populista politikus, akinek már jócskán volt alkalma tanúbizonyságot tenni agresszív stílusáról, hatalmi pozícióból éppúgy, mint ellenzékből.
Mindehhez apokaliptikus hátteret rajzolt a társadalom minden rétegét át- meg átszövő, egyetemesnek tűnő korrupció, amelyről azonban egyelőre nem tudni, méreteiben valóban felülmúlja-e a térség többi államában működő nemzeti alvilágokét, vagy csak Szlovákia esetében még nem alakultak ki azok a mechanizmusok, amelyek ennek az alvilágnak a létét és működését hatékonyan elfedhetnék. A Gorilla „fedőnéven” elhíresült akció mindenesetre olyan szimptómákról árulkodott, amelyek igazán egyedivé teszik a szlovák helyzetet, jól mutatván, hogy a maffia milyen mélyen képes beépülni a politikába, s ugyanakkor azt is, hogy a társadalom teljes megtévesztésére mégis képtelen. A Gorilla-akcióban egy korábbi miniszter és egy maffiózó beszélgetéseit rögzítette a titkosszolgálat. Gyakorlatilag mindenki szóba került, aki vitte valamire a szlovák politikai életben. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a begyűjtött információknak csak egy töredéke igaz, és hiába tett meg mindent a maffiával összefonódott titkosszolgálat, hogy – a most győztes Robert Ficón kívül – szinte mindenkit hírbe hozzon, a táradalom ellenállt annak, hogy bizonyítékok nélkül hitelt adjon a gyanúsítgatásoknak. A kiszivárogtatott rögzített párbeszédek több – valóban érintett – politikus karrierjének végét okozták, mindazonáltal semmiben sem befolyásolták azoknak a túlélését, akikről egyébként mindenki tudta, hogy anyagi előnyök sohasem ingatták meg őket. Micsoda különbség ez a mai magyar helyzethez képest!
Nagy valószínűséggel más lesz a választások utáni politikai élet folytatása is, mint amire az ember – a jelzett magyar analógiák alapján – számítana. Robert Fico a jelek szerint levonta korábbi miniszterelnöki működésének riasztó tanulságait (csak emlékeztetőül, akkor az ultranacionalista Szlovák Nemzeti Párttal adta össze magát egy koalíció erejéig, ami elszigetelte őt Európában, ráadásul politikai páriává tette), de okult mindabból is, ami Orbán helyzetét – kétévnyi politikai ámokfutás után – mára már végképp ellehetetlenítette. Valaha Ficót Orbánhoz hasonlították és fordítva, annak dacára, hogy egyik konzervatív-jobboldali színekben tündököl, míg a másik baloldaliként definiálja önmagát. A jövendő szlovák miniszterelnök már oly rég szabadulni szeretne ettől a párhuzamtól, hogy megéri számára teljesen levetkőznie korábbi önmagát.
A szlovák, kizárólag listás választási rendszer gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy egy párt kétharmadot kapjon, ugyanakkor a Ficóék által elért 44,4 százalék majdhogynem felér egy kétharmaddal; a baloldali Smer-SD-nek tehát bőven van lehetősége egyedül kormányozni. De nem akar, ezt Fico már jó előre leszögezte, és választási kampányát is úgy irányította, nehogy túlgyőzze önmagát. Kérdés, hogy kivel fog összefogni, de a kérdés úgy is megfogalmazható: ki lesz hajlandó vele összefogni? A meghirdetett kormányprogram és a választási retorika alapján bárkit beemelhet a koalícióba, s ezzel Fico igencsak átfestheti azt a képet, ami róla a 2006 és 2010 közötti miniszterelnöksége nyomán rögzült. 2006-ban harsány nacionalizmus és provokatív magyarellenesség jellemezte kampányukat és az azt követő kormányzást. Ma ennek nyomát olyannyira nem lehet tapasztalni, hogy a Bugár Béla vezette Híd-Most arculatvesztés és lelkiismereti válság nélkül elfogadhatja majd a felkínált kormányzati pozíciókat.
Ficónak sikerült ellehetetlenítenie – azaz választóitól megfosztania – a szlovák politikai közélet legszélsőségesebb alakulatát, a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Pártot. Minden bizonnyal csábított onnan szavazókat, de nem a nacionalista retorika alapján; az ilyenek ma a Kereszténydemokrata Mozgalomban (KDH) találtak otthonra, Slota pedig kihullott a parlamentből. Következésképpen elmondható, szlovákiai magyar – és persze európai – szempontból Fico legrosszabb választása az lenne, ha csak a KDH-val alakítana kormányt. Ha viszont nyitna a 6,9 százalékot elért Híd (Bugárék), illetve a 6,1 százalékkal a parlamentbe jutó, Dzurinda vezette Kereszténydemokrata Unió–Demokrata Párt felé, úgy ötvözni tudná a stabil parlamenti támogatottságot a tiszta európai perspektívákkal. Ha valaha rémálom lehetett Fico számára egy lapon szerepelni Orbánnal, úgy ez a koalíciós opció jelentheti neki a megszabadulást e rémálomtól.
