Szertefoszló áhítat

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. március 2.

Diplomáciai jegyzet

Az elmúlt hetekben megjelent publikációk aligha ellensúlyozzák a hatalom teljes kisajátításának gyanúját, de azokat feltétlenül megnyugtathatják, akik nem értik az ellenzék érveit, ám a tiltakozás miatt mégis elbizonytalanodtak. Putyin őket szeretné biztosítani afelől, hogy Oroszországban minden rendben lesz.

Hétfőn megjelent Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök – és nagy eséllyel jövendő elnök – külpolitikai kérdésekkel foglalkozó cikke a Moszkovszkije Novosztyi hasábjain. Az írás immáron a hetedik a sorban; az előzőek olyan fajsúlyos témákkal foglalkoznak, amelyek állandóan jelen vannak az orosz mindennapokban: a gazdasággal, a hadsereg helyzetével, az etnikai ellentétekből fakadó feszültségekkel, szociális problémákkal, a sajátos orosz demokrácia fejlődésével és így tovább. Elvileg jó alkalmat teremthetett volna e cikkek publikálása arra, hogy Putyin rajtuk keresztül ismertesse jövendő elnöki programját, ám mégsem áll össze egy strukturált kép. Ráadásul talányos, miért épp olyan külpolitikai témákat hagyott – a most vasárnapi elnökválasztást közvetlenül megelőzően – a sorozat legvégére, amelyekre az orosz lakosság túlnyomó többsége sokkal kevésbé rezonál, mint mondjuk a gazdasági vagy szociális problémákra.

A válasz e kérdésre talán egyszerűbb, mint gondolnánk: bár való igaz, az orosz állampolgár érdeklődésének horizontján nagyon ritkán tűnnek fel olyan ügyek, amelyeknek az orosz határokon túl van csak relevanciája, ám nem lebecsülendő azoknak a száma, akik szemében mindennél fontosabb Oroszország nagyhatalmi víziójának fenntartása. Putyin mostani cikke pont ezt a szerepet tölti be: szól az arab tavaszról, az iráni politika jelentette kihívásokról, Észak-Koreáról, az Európai Unióról, az Egyesült Államokról és persze a NATO-ról. Fejtegetései nyomán egy olyan Oroszország képe rajzolódik ki, amely ott van mindenütt, mindenkor a helyes és igazságos álláspontot képviseli, akaratát feltétlenül érvényesíteni tudja, ennélfogva más nagyhatalmak figyelnek szavára, vagy ha nem, akkor is kénytelenek számolni megkérdőjelezhetetlen erejével. Valójában tehát ez az írás sem különbözik sokban attól a hattól, amely ezt megelőzte, s amelyeket január közepe óta sorozatban juttatott el az olvasókhoz az orosz média.

Felvetődik persze a kérdés, hogy ha nem fednek fel semmilyen elnöki programot ezek a cikkek, akkor – az amúgy is rá szavazó publikum szempontjából – milyen hasznot remél tőlük a Putyin köré gyűjtött PR-szakértők nem kis létszámú csapata? És miért csak januárban kezdték ezeket publikálni, s nem egyenletesen elosztva és lefedve velük a kampány teljes idejét?

Alighanem a decemberi események változtattak a korábbi elképzeléseken, és kényszerítették a miniszterelnököt, hogy közvetlenül is megszólítsa alattvalóit. A december 4-én megtartott parlamenti választások utáni bejelentés, hogy Putyin újra megpályázza az elnöki pozíciót, Dmitrij Medvegyevvel posztot váltva, elementáris erejű ellenzéki tiltakozást váltott ki, meglepve még azokat is, akik különösebben nem szimpatizáltak Putyinnal, de leginkább mégis az érintettet és nem csekély rajongói táborát. Az elmúlt hetekben megjelent publikációk persze aligha ellensúlyozzák a hatalom teljes kisajátításának gyanúját, de azokat feltétlenül megnyugtathatják, akik nem értik az ellenzék érveit, ám a tiltakozás miatt mégis elbizonytalanodtak. Putyin őket szeretné biztosítani afelől, hogy Oroszországban minden rendben lesz, miközben szerte a világban válság tombol, Amerika, a nagy kihívó gyengesége pedig „több mint nyilvánvaló”. Hisz – mint írja – „az amerikaiak rögeszmésen hisznek saját sebezhetetlenségükben, ami technikailag és geopolitikailag teljességgel elérhetetlen”.

Ezt a cél szolgálják a Kremlhez hű monstre demonstrációk is. Legújabban, mintegy két hete a moszkvai Luzsnyiki stadiont töltötték meg a jövendő elnök támogatói; a százezer ember egy részét az államvasutak 17 ingyenvonata hozta az Urálból, a többieket buszok százai a főváros környékéről. Putyin ottani beszédéből sem hiányoztak a harcias utalások a biztonságra.

Pont azon a napon, amikor mindez elhangzott, az állami televízió jelentette: csecsen hátterű, Putyin ellen irányuló összeesküvést göngyölítettek fel. Pár nappal korábban pedig azzal volt tele a sajtó, hogy az Észak-Kaukázusban 17 orosz katonát gyilkoltak meg a felkelők.

Oroszország tényleg rá van utalva a biztonságos jövő ígéretére, ám ha ezt Putyin képtelen lesz népének megadni – merthogy a korábbi, második elnöki terminusa alatti békésebb időkben sem sikerült normális közállapotokat teremtenie –, úgy gyorsan szertefoszlik majd körüle a mai áhítat.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.