Hétfőn megjelent Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök – és nagy eséllyel jövendő elnök – külpolitikai kérdésekkel foglalkozó cikke a Moszkovszkije Novosztyi hasábjain. Az írás immáron a hetedik a sorban; az előzőek olyan fajsúlyos témákkal foglalkoznak, amelyek állandóan jelen vannak az orosz mindennapokban: a gazdasággal, a hadsereg helyzetével, az etnikai ellentétekből fakadó feszültségekkel, szociális problémákkal, a sajátos orosz demokrácia fejlődésével és így tovább. Elvileg jó alkalmat teremthetett volna e cikkek publikálása arra, hogy Putyin rajtuk keresztül ismertesse jövendő elnöki programját, ám mégsem áll össze egy strukturált kép. Ráadásul talányos, miért épp olyan külpolitikai témákat hagyott – a most vasárnapi elnökválasztást közvetlenül megelőzően – a sorozat legvégére, amelyekre az orosz lakosság túlnyomó többsége sokkal kevésbé rezonál, mint mondjuk a gazdasági vagy szociális problémákra.
A válasz e kérdésre talán egyszerűbb, mint gondolnánk: bár való igaz, az orosz állampolgár érdeklődésének horizontján nagyon ritkán tűnnek fel olyan ügyek, amelyeknek az orosz határokon túl van csak relevanciája, ám nem lebecsülendő azoknak a száma, akik szemében mindennél fontosabb Oroszország nagyhatalmi víziójának fenntartása. Putyin mostani cikke pont ezt a szerepet tölti be: szól az arab tavaszról, az iráni politika jelentette kihívásokról, Észak-Koreáról, az Európai Unióról, az Egyesült Államokról és persze a NATO-ról. Fejtegetései nyomán egy olyan Oroszország képe rajzolódik ki, amely ott van mindenütt, mindenkor a helyes és igazságos álláspontot képviseli, akaratát feltétlenül érvényesíteni tudja, ennélfogva más nagyhatalmak figyelnek szavára, vagy ha nem, akkor is kénytelenek számolni megkérdőjelezhetetlen erejével. Valójában tehát ez az írás sem különbözik sokban attól a hattól, amely ezt megelőzte, s amelyeket január közepe óta sorozatban juttatott el az olvasókhoz az orosz média.
Felvetődik persze a kérdés, hogy ha nem fednek fel semmilyen elnöki programot ezek a cikkek, akkor – az amúgy is rá szavazó publikum szempontjából – milyen hasznot remél tőlük a Putyin köré gyűjtött PR-szakértők nem kis létszámú csapata? És miért csak januárban kezdték ezeket publikálni, s nem egyenletesen elosztva és lefedve velük a kampány teljes idejét?
Alighanem a decemberi események változtattak a korábbi elképzeléseken, és kényszerítették a miniszterelnököt, hogy közvetlenül is megszólítsa alattvalóit. A december 4-én megtartott parlamenti választások utáni bejelentés, hogy Putyin újra megpályázza az elnöki pozíciót, Dmitrij Medvegyevvel posztot váltva, elementáris erejű ellenzéki tiltakozást váltott ki, meglepve még azokat is, akik különösebben nem szimpatizáltak Putyinnal, de leginkább mégis az érintettet és nem csekély rajongói táborát. Az elmúlt hetekben megjelent publikációk persze aligha ellensúlyozzák a hatalom teljes kisajátításának gyanúját, de azokat feltétlenül megnyugtathatják, akik nem értik az ellenzék érveit, ám a tiltakozás miatt mégis elbizonytalanodtak. Putyin őket szeretné biztosítani afelől, hogy Oroszországban minden rendben lesz, miközben szerte a világban válság tombol, Amerika, a nagy kihívó gyengesége pedig „több mint nyilvánvaló”. Hisz – mint írja – „az amerikaiak rögeszmésen hisznek saját sebezhetetlenségükben, ami technikailag és geopolitikailag teljességgel elérhetetlen”.
Ezt a cél szolgálják a Kremlhez hű monstre demonstrációk is. Legújabban, mintegy két hete a moszkvai Luzsnyiki stadiont töltötték meg a jövendő elnök támogatói; a százezer ember egy részét az államvasutak 17 ingyenvonata hozta az Urálból, a többieket buszok százai a főváros környékéről. Putyin ottani beszédéből sem hiányoztak a harcias utalások a biztonságra.
Pont azon a napon, amikor mindez elhangzott, az állami televízió jelentette: csecsen hátterű, Putyin ellen irányuló összeesküvést göngyölítettek fel. Pár nappal korábban pedig azzal volt tele a sajtó, hogy az Észak-Kaukázusban 17 orosz katonát gyilkoltak meg a felkelők.
Oroszország tényleg rá van utalva a biztonságos jövő ígéretére, ám ha ezt Putyin képtelen lesz népének megadni – merthogy a korábbi, második elnöki terminusa alatti békésebb időkben sem sikerült normális közállapotokat teremtenie –, úgy gyorsan szertefoszlik majd körüle a mai áhítat.
