Talán egyetlen közel-keleti arab rezsim sem volt olyan stabil, mint az Asszad-dinasztiáé, most pedig – a hadsereg időnkénti sikerei dacára – már csak arról van vita, hogy vajon tavasszal omlik-e össze, vagy kitart talán a nyár elejéig. Furcsa paradoxona – vagy logikus végkifejlete? – az úgynevezett arab tavasznak, hogy azoknak a diktatúráknak a bukása a legvisszataszítóbb és legvéresebb, amelyek a legszilárdabbnak tűntek, s ahol korábban meglehetősen széles konszenzus mutatkozott. Sok szempontból a mai szíriai események a líbiaiakra emlékeztetnek.
Basar al-Asszad elnök főként azzal haragította magára végérvényesen a világot, hogy nem tudta megakadályozni katonáinak és biztonsági szolgálatának nyílt vadászatát a külföldi újságírókra. Egy hónappal a francia Gilles Jacquier és mintegy egy héttel az amerikai riporter, Anthony Shadid halála után Homszban meggyilkolták a 28 éves fotóriportert, Rémi Ochlikot, az idei World Press Photo kitüntetettjét – a fődíjat a Líbiában készült képeiért kapta –, valamint a Sunday Times 56 éves tudósítóját, Marie Colvint.
A Paris Match tudósítója, Alfred de Montesquiou szinte az utolsó pillanatig Ochlikkal volt. Tőle tudjuk, hogy miután az őket követő szír biztonsági erők miatt munkájukat már nem tudták végezni, úgy döntöttek, feladják. Sikerült is mindkettőjüknek egérutat nyerni, és a felkelők segítségével átlépték a libanoni határt. De Ochlik Bejrútban meggondolta magát – nyilatkozta Montesquiou a Le Point-nak –, visszatért ugyanabba a Homsz Baba Amr negyedében álló házba, ahol korábban rögtönzött sajtóközpontot állított fel az ellenzék, s ahol Colvinen túl a Le Figaro munkatársa, Edit Bouvier, valamint Paul Conroy és William Daniels fotóriporterek is tartózkodtak. Montesquiou innen kapta Ochlik utolsó e-mail üzenetét: „Éjszaka van, de a helyzet rendkívül feszült és elkeseredett. Holnap kezdek majd fotózni.”
Az éjszaka folyamán Colvin, a CNN által közreadott, utolsó telefontudósításában azzal vádolta a szír kormányt, hogy hazudik, amikor csak a felkelők elleni harcról beszél, bemutatva – egyebek mellett – egy videót egy súlyosan sebesült csecsemőről. Másnap, február 22-én reggel az épületbe gránátok csapódtak, a menekülni próbáló Ochlikot és Colvint a rájuk kilőtt rakéta gyakorlatilag darabokra tépte az épület ajtajában, a többi újságíró pedig súlyosan megsebesült.
Ehhez fogható embervadászatra a 2009 decembere óta folyó észak-afrikai és közel-keleti események során soha nem került sor, következésképpen sehol sem volt a harci cselekményeknek annyi újságíró halottja, mint eddig Szíriában. Sőt, a nemzetközi konfliktusok elmúlt évtizedeiben is csak ritkán került sor hasonlókra; a közép-amerikai Guatemalában, Salvadorban és Nicaraguában évtizedeken át dúló polgárháborúk szedtek ennyi áldozatot. Akkor és ott olyan elementáris nemzetközi tiltakozást váltott ki a tudósítók legyilkolása, hogy az felgyorsította a diktátorok és a katonai junták bukását.
Az események most is hasonló irányba mutatnak, a saját hadseregének túszaként politizáló – egyébként jobb sorsra érdemes – Asszad elnökre páriaként tekint a nemzetközi közösség, és ma már – Iránon túl – azok sem állnak vele szóba, akik korábban a szövetségesei voltak, vagy éppenséggel mindig számíthattak a segítségére. A szír–török határ – beszámolók szerint – gyakorlatilag nyitva áll, az ellenzék fegyveres csoportjai naponta lépik át azt, innen csapva le a reguláris erőket. A hadseregből dezertáló katonák célja is eljutni a török határ közelében lévő ellenzéki főhadiszállásra. A sokáig a szír hadsereg árnyékában élő libanoni titkosszolgálat pedig rendszeresen lehallgatja a Homszot ostromló hadsereg kommunikációját, megosztva az információkat a nyugati partnerszervezetekkel. Ők erősítették meg: Damaszkusz parancsba adta a harcoló reguláris erőknek, hogy egyetlen Homszban tartózkodó újságíróra se legyenek tekintettel.
A 22-ei támadás túlélőinek március elsején sikerült elhagyniuk Homszot, és pénteken Párizsba érkeztek. Március 4-én pedig az Air France damaszkuszi járata megérkezett a Roissy repülőtérre Colvin és Ochlik koporsójával.
