Az európai hídfőállás

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. február 24.

Diplomáciai jegyzet

Belátható, hogy az az állam, amely csak a konfrontációt keresi az unióval, amelyet Brüsszel rosszallása, sőt megvetése övez, Peking számára nem hídfőállás. Nem kapu, még csak nem is partner. Soha nem is lesz az. Ezt át nem látni az Orbán Viktor „centrális erőteréből” a perifériára szorultak gyengeségének egyértelmű jele.

Kínának 1961 és 1972 között volt Európában biztos hídfője, az Enver Hoxha vezette Albánia. Az albán kommunisták sztálinista vezére nem bocsátotta meg Nyikita Hruscsovnak, hogy kiteregette Sztálin bűneit, és a XX. szovjet pártkongresszus után sietve keresett olyan nagyhatalmi támogatót, amely korábbi idolja helyébe lép, s kellő segítségben is részesítheti őt az ellenséges titói Jugoszláviával szemben.

Ebbéli igyekezete találkozott Mao Ce-tungéval, aki a szovjet sztálintalanításban veszélyes precedenst látott, azaz olyan reformok lehetőségét, amelyek akár az ő hatalmát is elsodorhatják. Gyors tisztogatással megrendszabályozta a pártelitet, majd az értelmiséget; igyekezete akár Sztálin dicsőségére is válhatott volna. És kapóra jött neki Hoxha felajánlkozása, hogy ortodox rendszerét – Hruscsov unortodox megoldásaival szemben – világmozgalmi jelenségként tüntetheti fel. Persze leginkább odahaza, ahol a tájékoztatás monopóliumán senkivel sem kellett osztoznia.

A kínai segítség akkori lényege épp az Európával, a Nyugattal és persze az európainak aligha mondható Szovjetunióval és Jugoszláviával – vagyis gyakorlatilag az egész világgal – szembeni ellenséges magatartásban öltött formát; Albánia olyan izolálttá lett, amilyen izolálttá maga Kína is vált. A hadikommunizmus felélt mindent, megfosztva a lakosságot nemcsak a legelemibb létfeltételektől, de civil jellegétől is. Hoxha akkor vált gyanakvóvá Kínával szemben, amikor kiderült, hogy Mao rendszere sem képes teljesen kizárni a világot, nem nélkülözheti sem a munkamegosztást, sem pedig a politikai kapcsolatok pluralizmusából fakadó előnyöket. Különösen amiatt nem, mert állandósultak napi konfliktusai a Szovjetunióval.

Az embertelen kínai kulturális forradalom (1966–1976) dacára a hatvanas évek második felében Washingtonban már folyt az a stratégiai tervezés, amely fontos helyet szánt Kínának a globális folyamatokban. A Foreign Affairsben a jövendő elnök, Richard Nixon így írt: „Ha hosszabb távon nézzük a dolgokat, egyszerűen nem zárhatjuk ki Kínát mindörökre a nemzetek nagy családjából, hogy önmagára hagyatva alakítsa ki álmait, gyűlölködjön és fenyegesse a szomszédait. Nincs elég hely ezen a kis bolygón arra, hogy egymilliárdnyi, potenciálisan legtehetségesebb lakosa dühödt elszigeteltségben éljen.1

A finomkodó-hízelgő, némi álnokságtól sem mentes megfogalmazás valós tartalmát akkor, amikor 1967-ben megszületett, még aligha lehetett lemérni, ma azonban igazságtartalmának teljes mélységével szembesül az utókor. Nixon számára már kész volt az a stratégia, amelynek megvalósításába 1969. január 20-i elnöki beiktatását követően azonnal bele is fogott. Az akkori tanulságok mai felelevenítése – vagyis egy olyan korszakban, amikor Kína már a világpolitika valóban megkerülhetetlen tényezője és felnőttkorú szereplője – nem egyszerű lehetőség, hanem korparancs. E tanulságokat Henry Kissinger ekként foglalta össze: „[…] a kínai–amerikai párbeszéd kezdeti szakasza elsősorban a különböző felfogások és alapvető megközelítések egyeztetéséből állt. Mao, Csou s később Teng mindannyian különleges személyiségek voltak. Mao volt a nagy távlatokban gondolkodó kegyetlen, könyörtelen, időnként gyilkos forradalmár; Csou az elegáns, elbűvölő, ragyogó adminisztrátor; és Teng a legalapvetőbb elvek megformálója. A három férfi együtt a rendkívül részletes elemzés hagyományának és egy ősi ország minden tapasztalatának megtestesülése volt, akik különbséget tudtak tenni az állandó, valamint a taktikai dolgok között. […] A kínai vezetők egy érzelmileg sokkal stabilabb társadalmat képviseltek [mint a szovjetek]. Kevésbé érdekelte őket az aprólékos megfogalmazás, mint a bizalom kiépítése.2

Amerika e nyitással kiszélesítette, ugyanakkor irányítható mederbe terelte az ellentéteket a Szovjetunió és Kína között, ez utóbbi előtt megnyitotta a nemzetközi érvényesülés lehetőségét, az előbbire pedig rákényszerített egyfajta állandó defenzívát. Kína európai hídfőállás-építési kalandja ezzel le is zárult; Albániára épp úgy nem volt már szüksége, mint ahogy Hoxhának sem rá, aki ezt követően már soha nem bocsátotta meg neki, hogy a sztálinizmushoz való visszatérés helyett az amerikai imperialisták kegyeit választotta.

Igaz, Hoxha után volt azért még egy „európai” jelentkező: 1971 júniusában a román kommunisták főtitkára, Nicolae Ceauşescu utazott – Phenjan mellett – Pekingbe, majd az utazás élményétől fűtve erőltetett ütemben igyekezett átalakítani a román társadalmat is, a látottaknak megfelelően. E téren azonban egyik félnek sem voltak már illúziói: Ceauşescuban Mao nem látta és még csak nem is kereste európai esélyeinek előmozdítóját; voltak erre alkalmasabb személyek: Charles de Gaulle és Konrad Adenauer.3 És Ceauşescu sem akarta volna a kényszerű korábbi moszkvai „kötődéseket” pekingiekre váltatni. Ő mindössze annyit várt ettől a kapcsolattól, amennyit a Nyugat: hatékonyan kihasználni azt a rést, melyet a táguló kínai–szovjet ellentétek nyitnak meg előtte. Ceauşescu a társadalmi mobilizálás nacionalista és totális ideológiáktól fűtött tanulságait leste el a kínai „kulturális forradalomtól”,4 ám életének még hátralevő 18 éve kevés volt ahhoz, hogy rájöjjön: a recept Európában nem működik. Illetve, hogy Hoxha után Peking már nem olyan kapcsolatokra vágyik, amelyek visszaigazolják, sőt elmélyítik ellentétét a világgal, márpedig a 70-es években elszigetelődő Románia jobban kezdett hasonlítani a kínaiasított egykori Albániára, semmint egy országra, amely mintegy feloldódik abban a közegben, amellyel Peking tárgyalni és kereskedni akart, nem pedig megküzdeni.

A mai Kína nagyon messze van attól a Kínától, amely előtt a Nixon–Kissinger páros megnyitotta a Nyugattal fenntartott párbeszéd kapuit, egy dolog azonban azóta sem változott, sőt. Az akkor elindított párbeszéd hozzásegítette a kínai vezetést, hogy hosszú távon leszámoljon a konfliktusok keresésével; ez jellemzi azóta kiépített bilaterális partneri kapcsolatait éppúgy, mint diplomáciai viszonyát az úgynevezett „lator államokkal”. Ez utóbbiak féken tartásában ugyanis Peking gyakori kulcsszereplő, legyen szó Észak-Koreáról, Burmáról vagy épp Iránról.

Következésképpen a kínai stratégia számol és támaszkodik is olyan európai hídfőállásokra, amelyek céljai – elsősorban gazdasági céljai – megvalósításában segíteni tudják. Ilyen a görög Pireusz kikötője, mely egy ideje gyakorlatilag kínai irányítás alá került; ilyen a hasonló funkciókat betöltő Nápoly, némileg Marseille, Rotterdam és Hamburg is. Valamennyi az unióhoz való közeledés megannyi nagy lehetősége és tényleges kapuja. Belátható, hogy az az állam, amely csak a konfrontációt keresi az unióval, és amelyet Brüsszel rosszallása, sőt megvetése övez, Peking számára nem hídfőállás. Nem kapu, még csak nem is partner. Soha nem is lesz az. Ezt át nem látni az Orbán Viktor „centrális erőteréből” a perifériára szorultak gyengeségének egyértelmű jele.

 

1 Nixon, Richard M.: Asia After Viet Nam. Foreign Affairs (1967. október), 121. o.

2 Kissinger, Henry: Diplomácia. Panem–McGraw–Hill–Grafo, Budapest, 1996, 726. o.

3 Kissinger, i. m., 718. o.

4 Fisher, Mary Ellen: Ceauşescu: A Study in Political Leadership. Lynne Rienner Publishers, Boulder, 1989, 180. o.

Neked ajánljuk