Dilettáns fanatizmus

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. február 21.

Diplomáciai jegyzet

Az átrendeződő Közel-Keleten, ahol Irán nemcsak helyet keres magának, hanem meghatározó, központi, vezető helyet, már nem elsősorban a kizárólag saját önvédelmére koncentráló Izrael az érdekeit keresztező fő kihívó, hanem Szaúd-Arábia és Törökország. No meg a mögöttük álló Amerika, amely nem csupán e vezető szereptől képes megfosztani a mullahok rendszerét, de uralmukat már az ország határain belül is veszélyezteti.

Nyilvánvalóan csak véletlen egybeesés, hogy a Grúziában és Azerbajdzsánban, valamint néhány ázsiai fővárosban tervezett, illetve végrehajtott merényletekkel gyakorlatilag egy időben egy detroiti bíróság tényleges életfogytiglani fegyházzal sújtotta a világ másik felén szintén merénylettel próbálkozó Umar Farouk Abdulmutallabot. Mint ismeretes, a nigériai férfi Európából az Egyesült Államokba tartó utasszállítót próbált a combjára erősített szerkezettel felrobbantani, még 2009 karácsonyán.

A mostani ázsiai esetek és a 2009-i repülőgépmerénylet-kísérlet között két közös mozzanat létezik: valamennyit a fanatizmus ihlette, az elkövetés módját pedig feltűnő dilettantizmus jellemezte. A fanatizmus nem új keletű, sőt: mondhatnánk, kulcseleme az iszlám terrorizmusnak. Dilettantizmusuk viszont újszerű, s alighanem azt jelzi: az áldozat szerepébe kényszerített nyugati demokráciák és ázsiai szövetségeseik mégiscsak felnőttek a feladathoz, a kíméletlen fellépés és az anyagi áldozat igencsak beszűkítette a terrorszervezetek mozgásterét.

Február 13-án a grúz főváros központjában, az izraeli nagykövetség egyik gépkocsijának alvázán ragasztószalagokkal rögzített kisebb csomagot fedeztek fel, amiről később a rendőrség kiderítette, hogy bomba. A merényletet a gyors beavatkozás meghiúsította, a szerkezetet eltávolították, és biztos helyen megsemmisítették.

Az esettel gyakorlatilag egy időben Újdelhiben, az ottani izraeli nagykövetség egyik kocsijának csomagtartójára mágnes-tapadós csőbombát rögzítettek. Az utólagos vizsgálat kiderítette, hogy a szerkezetet a merénylő, motorbiciklin követve a kocsit, a forgalomban gyakorlatilag észrevétlenül helyezte el. A miniszterelnöki rezidenciától – és az izraeli követség épületétől – alig 200 méterre a bomba felrobbant, megsebesítve a követség egyik munkatársát, Tal Jesovát és feleségét.

Február 14-én három iránit fogtak el a thai hatóságok, akik hátizsákokba rejtett plasztik (C4) robbanószerrel készültek feltételezhetően izraeli célpontokat megtámadni. A szerkezetek összeszerelésénél hibát követhettek el, mert kisebb robbanás történt, amely az egyik merénylőt megsebesítette. Menekülés közben újabb robbanás következett be, ami viszont már súlyos, életveszélyes sérüléseket okozott; az egyik merénylő elveszítette mindkét lábát.

A februári eseményeknek voltak előzményei: január 12-én a bangkoki rendőrség – az amerikai és az izraeli titkosszolgálattól kapott információk alapján – letartóztatott egy libanoni–svéd kettős állampolgárt, akit később az iráni hátterű terrorszervezet, a Hezbollah ügynökeként azonosítottak. A nyomozás gyorsan eljutott olyan címekre, amelyeket a férfi korábbi tartózkodási helyeiként azonosítottak. Az egyik épületben 4380 kilogramm, karbamid alapú műtrágyát és 40 liter folyékony ammónium-nitrátot találtak. Terroristák mindkettőt előszeretettel használják bomba készítésére, ilyennel robbantották fel 1993-ban a New York-i World Trade Center egyik tornyának garázsszintjét, illetve 2008-ban az iszlámábádi Marriott Hotelt.

Január 17-én az azeri hatóságok három férfit vettek őrizetbe azzal a váddal, hogy merényletet készítettek elő a bakui izraeli nagykövetség, valamint egy helybeli rabbiképző ellen. Közülük ketten azeri állampolgárok, a harmadik azeri etnikumú iráni állampolgár, valamennyien beismerték: a teheráni titkosszolgálat százezer eurót ajánlott fel nekik, ha végrehajtják a merényleteket.

A különböző hírszerző szervezeteket meglepték az események, amire abból is következtetni lehet, hogy az első értékelések nagyon eltérő és kevés valószínűséggel bíró magyarázatokat szültek. Egyesek úgy vélték: az akciók kapcsolódhatnak Imad Mughnijeh, a Hezbollah volt vezetőjének meggyilkolásához, melynek negyedik évfordulója épp most van. A Damaszkuszban elkövetett akkori merénylet mögött nagy valószínűséggel a Moszad állt. Mások úgy vélik: Irán ezen az úton próbálta megbosszulni a 32 éves atomtudós, Mostafa Ahmadi-Roshan meggyilkolását, amelyet ismeretlen – de a Moszadhoz köthető – ügynökök hajtottak végre január 11-én Teheránban.

Csakhogy a merényletek nagy részének megtervezése ma már bizonyítottan a teheráni gyilkosságot megelőzően lezárult, az ügynökök többnyire úton voltak, vagy már meg is érkeztek ekkorra a célpontokhoz. Imad Mughnijeh megbosszulásának elmélete is életszerűtlen; miért most jutott volna eszébe ez bárkinek is, ha eddig nem tartották olyan fontosnak?

Két tény azonban vitathatatlan: az eddigi információk szerint a merényletek mögött Irán vagy a vele szövetséges valamelyik terrorszervezet áll. A másik pedig, hogy ez esetben kivétel nélkül izraeli személyek, illetve érdekeltségek voltak a célpontok. Ennek a két elemnek a kombinációja néhány évvel ezelőtt még – az iszlám állam nyíltan hirdetett zsidóellenes politikáját ismerve – természetesnek tűnt, ma azonban már korántsem magától értetődő. Az Európában élő perzsa politikai író és publicista, Amir Taheri pár hónapja megállapította: az iráni hivatalos politikai retorikából az utóbbi időben eltűnt Izrael és a zsidók gyalázása; a mullahok és Mahmud Ahmadinezsád elnök gyűlöletének eminens tárgyává az Egyesült Államok vált, rajta kívül energiákat nemigen pazaroltak mostanság másra.

Ennek magyarázata nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az átrendeződő Közel-Keleten, ahol Perzsia nemcsak helyet keres magának, hanem meghatározó, központi, vezető helyet, már nem elsősorban a kizárólag saját önvédelmére koncentráló Izrael az érdekeit keresztező fő kihívó, hanem Szaúd-Arábia és Törökország. No meg a mögöttük álló Amerika, amely nem csupán e vezető szereptől képes megfosztani a mullahok rendszerét, de uralmukat – gondoljunk az egyre fájdalmasabb következményekkel járó kiterjesztett szankciókra – már az ország határain belül is veszélyezteti.

Irán elment a szélső pontig, ám azt a határt – jelesül a Hormuzi-szoros lezárását –, mely kétségkívül a végzetét okozhatná, eddig nem lépte át. Nehéz megjósolni, hogy e sokismeretlenes egyenletből milyen eredmény jön ki végül, ám az elmúlt hetekben Teheránnak rá kellett döbbennie, hogy Amerika mégiscsak túl nagy falat számára. Kína, Oroszország melléállhat ugyan az ENSZ zöldposztós tárgyalóasztalainál, de ennél többet egyik sem fog tenni az érdekében, sőt. Latin-amerikai barátai a világ másik végén vannak, elfoglalva saját gondjaikkal: autokrata rendszereik menedzselésével. Esküdt ellenségei – Szaúd-Arábia, Törökország, Jordánia, Kuvait, az apróbb öböl menti államok – viszont a tőszomszédságában vannak. Az ott élő iszlám hittestvérek megnyeréséhez viszont nem az Amerika-ellenességen át vezet az út, sokkal inkább Izrael gyűlöletén.

Így aztán nem meglepő, hogy a Khomeini vezette 1979-es iszlamista puccs idei évfordulóján mondott beszédében Ahmadinezsád elnök – vissza a kezdetekhez alapon – már ismét a zsidó államot jelölte meg mint minden rossz forrását, melynek elpusztítása nemcsak célszerű, de elkerülhetetlen is. A mégoly dilettáns módon végrehajtott, iráni hátterű mostani merényletsorozat tehát aligha független mindattól, amit az iráni elnök beszédében aktuális célként megjelölt.

Neked ajánljuk