Március 11-én népszavazást tartottak Svájcban. Elvileg nem meglepő jelenség ez egy olyan országban, mely gyakorlatilag majdnem minden kérdést a népfelség elvének megfelelően, referendumokkal hagyat jóvá. Ám e mostani aktus mind a kérdésfelvetést, mind pedig a végeredményt illetően meglepően alakult; ráadásul – persze máris szögezzük le: pozitív értelemben – szembemegy az aktuális európai trendekkel.
Az év elején a baloldali pártok és a nagyobb szakszervezetek azzal az igénnyel álltak elő, hogy a parlament törvényi úton emelje meg az éves fizetett szabadságok hosszát. Azaz, az eddigi négy hét helyett minden munkavállalónak egységesen hat hét járjon. Az ötletet – a politikai megfontolásokon túl – feltehetően az adta, hogy Svájcban a magánszektorban eddig is a menedzsment dönthette el: a négy héten túl finanszíroz-e szabadnapokat, az egyébként nem túl nagy állami – köztisztviselői és közalkalmazotti – szférában azonban szigorúan a négy hét érvényesült.
Bár vannak kivételek, ám a magánszektor sem nagyon tért el ettől. Különösen a kis- és középvállalkozások, amelyek ha nem is érezték meg a 2008 óta tartó hitel-, majd gazdasági válság hatását, a svájci frank későbbi megerősödése azonban komoly kihívás elé állította őket. Tekintettel arra, hogy a gazdaság 99,7 százalékát a 250 alkalmazottnál nem nagyobb vállalkozások fedik le, ezért a felmerült problémák gyakorlatilag minden céget közelről érintenek.
A kormány és a legtöbb menedzsment eleve rossz ötletnek tartotta, hogy egyes pártok és szakszervezetek épp most állnak elő egy efféle tervvel. Egy széles körben terjesztett dokumentum leszögezte: ha megvalósulna a hathetes fizetett szabadság ötlete, úgy a teljes nemzetgazdaság több mint 6 milliárd frankot fog veszíteni évente. A nemzeti valuta túlzott felértékeltsége amúgy is versenyhátrányt jelent a szomszédos államokkal szemben, a kieső forgalom pedig csökkenti majd a termelékenységet.
A népmozgalommá szerveződött „NEM a szabadsághosszabbításra!” már jó előre mutatta, hogy nem csak a tökével és így vállalkozásokkal rendelkezők láttak kihívást a szakszervezeti javaslatban, de gyakorlatilag átlátták negatív érintettségüket a munkavállalók is. Azaz megértették, hogy munkahelyek szűnnek majd meg, a kiéleződő versenyhelyzet lerontja a bérek színvonalát, a meghosszabbított távollét pedig bizonytalanságot okozhat a nagy nyári szabadságolásokkor, amikor túl hosszú ideig hiányozna munkahelyéről az alkalmazottak nagy tömege. Nem is beszélve a feketén alkalmazottak számárak növekedéséről. A március 11-i szavazás végeredménye megerősítette, hogy a svájciak többsége nagyon is tisztában van e populista felvetésben rejlő veszélyekkel: egyetlen egy kanton sem volt, ahol az igenek többségbe kerültek volna. Az összesített adatok szerint országosan a lakosság 66,5 százalék utasította el a javaslatot.
Ez meglepő, különösen, ha az aktuális európai – különösen dél-európai – állapotokból indulunk ki. Mint ismeretes, Nicolas Sarkozy elnök a munkaórák számának növelését kilátásba helyező programjával különösen sok ellenséget szerzett magának, miközben a 27 uniós tagállam közül itt a legalacsonyabb a munkában eltöltött órák száma. A francia munkavállaló évente 1601 (azaz heti 30,7) órát tölt munkával, ami több mint száz órával kevesebb, mint az uniós átlag, és 247-tel kevesebb, mint a magyar; nálunk az éves átlag 1848 (azaz heti 35,5) óra.
A svájci szakszervezetek azon érve sem volt teljesen megalapozott, hogy a túlzott igénybevétel indokolná a szabadságok meghosszabbítását, 1965 óta ugyanis heti 8 órával rövidült a munkahét, ami éves kivetítésben 416 órás csökkenést mutat. Mindazonáltal a svájci továbbra is a kontinens egyik legjobban teljesítő gazdasága maradt, ami aligha a szakszervezeteken, mint inkább az egyszerű polgár józanságán múlt eddig is.
