A svájci polgár józansága

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. március 20.

Diplomáciai jegyzet

„A svájci szakszervezetek azon érve sem volt teljesen megalapozott, hogy a túlzott igénybevétel indokolná a szabadságok meghosszabbítását, 1965 óta ugyanis heti 8 órával rövidült a munkahét. Mindazonáltal a svájci továbbra is a kontinens egyik legjobban teljesítő gazdasága maradt, ami aligha a szakszervezeteken, mint inkább az egyszerű polgár józanságán múlt eddig is.

Március 11-én népszavazást tartottak Svájcban. Elvileg nem meglepő jelenség ez egy olyan országban, mely gyakorlatilag majdnem minden kérdést a népfelség elvének megfelelően, referendumokkal hagyat jóvá. Ám e mostani aktus mind a kérdésfelvetést, mind pedig a végeredményt illetően meglepően alakult; ráadásul – persze máris szögezzük le: pozitív értelemben – szembemegy az aktuális európai trendekkel.

Az év elején a baloldali pártok és a nagyobb szakszervezetek azzal az igénnyel álltak elő, hogy a parlament törvényi úton emelje meg az éves fizetett szabadságok hosszát. Azaz, az eddigi négy hét helyett minden munkavállalónak egységesen hat hét járjon. Az ötletet – a politikai megfontolásokon túl – feltehetően az adta, hogy Svájcban a magánszektorban eddig is a menedzsment dönthette el: a négy héten túl finanszíroz-e szabadnapokat, az egyébként nem túl nagy állami – köztisztviselői és közalkalmazotti – szférában azonban szigorúan a négy hét érvényesült.

Bár vannak kivételek, ám a magánszektor sem nagyon tért el ettől. Különösen a kis- és középvállalkozások, amelyek ha nem is érezték meg a 2008 óta tartó hitel-, majd gazdasági válság hatását, a svájci frank későbbi megerősödése azonban komoly kihívás elé állította őket. Tekintettel arra, hogy a gazdaság 99,7 százalékát a 250 alkalmazottnál nem nagyobb vállalkozások fedik le, ezért a felmerült problémák gyakorlatilag minden céget közelről érintenek.

A kormány és a legtöbb menedzsment eleve rossz ötletnek tartotta, hogy egyes pártok és szakszervezetek épp most állnak elő egy efféle tervvel. Egy széles körben terjesztett dokumentum leszögezte: ha megvalósulna a hathetes fizetett szabadság ötlete, úgy a teljes nemzetgazdaság  több mint 6 milliárd frankot fog veszíteni évente. A nemzeti valuta túlzott felértékeltsége amúgy is versenyhátrányt jelent a szomszédos államokkal szemben, a kieső forgalom pedig csökkenti majd a termelékenységet.

A népmozgalommá szerveződött „NEM a szabadsághosszabbításra!” már jó előre mutatta, hogy nem csak a tökével és így vállalkozásokkal rendelkezők láttak kihívást a szakszervezeti javaslatban, de gyakorlatilag átlátták negatív érintettségüket a munkavállalók is. Azaz megértették, hogy munkahelyek szűnnek majd meg, a kiéleződő versenyhelyzet lerontja a bérek színvonalát, a meghosszabbított távollét pedig bizonytalanságot okozhat a nagy nyári szabadságolásokkor, amikor túl hosszú ideig hiányozna munkahelyéről az alkalmazottak nagy tömege. Nem is beszélve a feketén alkalmazottak számárak növekedéséről. A március 11-i szavazás végeredménye megerősítette, hogy a svájciak többsége nagyon is tisztában van e populista felvetésben rejlő veszélyekkel: egyetlen egy kanton sem volt, ahol az igenek többségbe kerültek volna. Az összesített adatok szerint országosan a lakosság 66,5 százalék utasította el a javaslatot.

Ez meglepő, különösen, ha az aktuális európai – különösen dél-európai – állapotokból indulunk ki. Mint ismeretes, Nicolas Sarkozy elnök a munkaórák számának növelését kilátásba helyező programjával különösen sok ellenséget szerzett magának, miközben a 27 uniós tagállam közül itt a legalacsonyabb a munkában eltöltött órák száma. A francia munkavállaló évente 1601 (azaz heti 30,7) órát tölt munkával, ami több mint száz órával kevesebb, mint az uniós átlag, és 247-tel kevesebb, mint a magyar; nálunk az éves átlag 1848 (azaz heti 35,5) óra.

A svájci szakszervezetek azon érve sem volt teljesen megalapozott, hogy a túlzott igénybevétel indokolná a szabadságok meghosszabbítását, 1965 óta ugyanis heti 8 órával rövidült a munkahét, ami éves kivetítésben 416 órás csökkenést mutat. Mindazonáltal a svájci továbbra is a kontinens egyik legjobban teljesítő gazdasága maradt, ami aligha a szakszervezeteken, mint inkább az egyszerű polgár józanságán múlt eddig is.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.