Puccskísérlet és közdiplomácia

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. február 17.

Diplomáciai jegyzet

Ma a Fidesznek olyan kétes figurák bókjaival kell beérnie, mint a populista Jarosław Kaczyński, vagy néhány, indulatokban tobzódó emigráns. Lehet-e csodálkozni azon, hogy mindeközben az ellenzéki civil szféra hitelével szemben a kormány minden nemzetközi csatát elveszít?

A mai közdiplomácia – angol megfelelője, a public diplomacy kifejezőbb, de aligha fordítható publikus diplomáciának – a demokratikus társadalmak 21. századi nagy felfedezése. Korábban a kormányok azon tevékenységéhez kötötték e fogalmat, amellyel némileg túlnyúltak saját külpolitikai működésük határain – például azzal, hogy Audrey Hepburn UNICEF-nagyköveti megbízást kapott –; ma azonban ez egészen másfajta tevékenységre utal. Mark Leonard, a kiváló diplomáciai szakíró és politológus kétéves, ez irányú kutatásait foglalta kötetbe (Public Diplomacy, The Foreign Policy Centre, London, 2002), amelyben leszögezi: a közdiplomácia a modern demokráciákban mindenekelőtt civil kezdeményezéseket jelent, amelyek vagy segítik egy-egy kormány nemzetközi erőfeszítéseit (co-operative diplomacy), vagy éppenséggel ellenpontozzák azokat (competitive diplomacy).

Hogy egy társadalom civil szerveződései a külpolitikát és annak érvényesítését befolyásolni képes súlyt kaptak, az a demokratikus szabadságjogok természetes fejlődésének, kiteljesedésének következménye még akkor is, ha egy adott társadalom nem tekinthető teljesen demokratikusnak. Az 1989 előtti kelet-európai rendszerek demokratikus ellenzéke olyan hitelre tett szert, amely a nemzetközi befolyás tekintetében gyakorta azonos rangra emelte azt saját diktatórikus kormányával (Solidarność, Charta 77, a magyar demokratikus ellenzék). Minél elnyomóbb volt egy-egy rendszer, a kockázatokkal egyenes arányban nőtt az értelmiség és általában az ellenzék kiállásának megbecsültsége, s ez később megmenthette olyan nemzetek „becsületét”, amelyek többségi társadalma belesimult a diktatúrába, zokszó nélkül viselve annak minden abszurd, céltalan terhét.

Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltások pont ezeket az ellenzéki személyiségeket emelték később pozícióba, de számos értelmiségi még ezt követően – a hatalom keretein kívül maradva – is megőrizte korábbi hitelének nem intézményesített, de a nemzetközi porondon ekként is valós súlyát. Annál inkább, mert a demokratikus fejlődés egyre inkább a szélesebb körű, kormányokon túli társadalmi reprezentáció irányába terelte az eseményeket. Nem véletlen, hogy a demokratikus deficit számos jelét mutató, 1989 utáni kelet-európai társadalmak igyekeztek legalább szóban ellensúlyozni látványos hiányaikat. A magyar külpolitikai tervezés például neki-nekilendült a stratégiaalkotásnak, melyben – írott malasztként – mindig ott szerepelt a nyitás készsége a civil erők felé. Aztán az egészből nem lett semmi. 2010-ig a diplomaták korábbi gárdája alkatilag képtelen volt rá, hogy komolyan vegye a civil szféra erejét: 2002 és 2007 között bénultan szemlélte a mellette elrohanó valóságot, 2007 és 2008 között pedig beérte azzal, hogy primitív dilettantizmusa dacára nélkülözhetetlenségét bizonygathassa. A 2009–2010-es röpke egy esztendő viszont nem volt sem elég, sem – a társadalmi makrofolyamatokat is maga alá gyűrő ideológiai konfliktus miatt – alkalmas arra, hogy az akkori diplomácia belekezdhessen valami újba.

Ami 2010 után kezdődött, az visszavetette a magyar társadalmat egy olyan korszakba, amikor is számos demokratikus szükséglet megvalósulásában már végképp nem lehet reménykedni. Tudom, hogy az újraszervezett külügyminisztériumban – személyi szándékoktól ihletve – megvoltak a tervek egy efféle nyitásra, aztán sorra pozíciókba kerültek azok a neofita pártkatonák, akik nem a realitásokhoz, hanem a Fidesz gépezetéhez szolgáltak szíjáttételként, a kormányzó párt pedig megkezdte a civilek nélküli társadalom monoliti tömbjének kiépítését. Így aztán ez ellen lehet hitelesen lázadni, de egy független kezdeményezésnek a magyar kormány mai politikája mellett – a hitelvesztés kockázata nélkül – nem lehet már kiállnia.

Nem csak az állami hegemónia kiépítésének eltökélt szándéka vezetett ide, a Fidesz már azt megelőzően elveszítette a küzdelmet, hogy másodszorra hatalomra került. Nincs egy államnak ragyogóbb nagykövete, mint egy író, aki Nobel-díjat kap. A Kertész Imre körüli antiszemita szennykampányt viszont nem valamelyik neonáci csoport kezdte el, hanem a mai kormánypárt alapító „atyáinak” egyike-másika, a lelkes tagság pedig önfeledten azonosult a mocsokkal. 2010-ben aztán, ismét hatalomra kerülvén, a Fidesz azokkal a filozófusokkal szemben hirdetett lejárató kampányt, akiknek nemzetközi megbecsülését Orbán és társai bár reményfosztottan irigyelhetik, de megkapni sohasem fogják. Pedig a kormány ügyeit ők hitelesíthették volna a leginkább, pontosabban fogalmazva: e szándékok hitelesítése nélkülük lehetetlen volt és maradt. A vonatkozó példákat lehetne sorolni a médiától és az NGO-któl kezdve a szakmai szervezeteken át egészen az új alapítású, Tarr Béla vezette Magyar Filmművész Szövetségig.

Mark Leonard idézett munkája a közdiplomácia három dimenziójáról beszél: a problémák gyors (reactive) megválaszolása az egyik, amelynek hatékonyságát órákban lehet mérni. A stratégiai tervezés és a problémák prognosztizálása (proactive) a másik; ennek kialakítása valamelyest hosszabb időt vesz igénybe; heteket, hónapokat. A harmadik dimenzió pedig a hosszú távú külső (nemzetközi) és belső kapcsolatok idejekorán történő kiépítése (relationship building), amit csak évek kitartó munkája tud garantálni.

(1) A Fidesz által megteremtett monolit, a mindenre kiterjedő belső ellenőrzés maximalizálására épülő rendszer eleve képtelen arra, hogy gyorsan és hitelt érdemlően reagáljon bármire is, ezzel szemben a botrányos törvényekkel és alaptörvénnyel vagy a jogtipró fellépésekkel szembeni belső és külső civil fellépés rugalmassága beigazolta a hatékonyságához fűzött reményeket.

(2) A kormányzati stratégiai tervezést és a problémák prognosztizálását ma sorozatosan ellehetetlenítik a rögtönzések és a Fidesz szándékainak rejtett alantasságai. Diszkréciót kérve, 2010 nyarán panaszolta egy igen magas rangú diplomatánk: „Remek gondolatokkal és szándékokkal kezdtünk a munkához, aztán a teljesen fölöslegesen áthajszolt »kettős állampolgársági« és a »Trianon-törvény« már az első pillanatban összekuszált mindent. Ilyen körülmények között nem tudjuk megvalósítani elképzeléseinket, mi több, semmit sem tehetünk. Csak védekezünk…” És még mi minden következett ezután! Azoknak a független erőcsoportoknak viszont, amelyek következetesen demokraták maradtak és tartósan szavahihetőknek bizonyultak, nem kellett állandóan felülvizsgálniuk álláspontjukat, elég volt rámutatni a kormány álnokságára, szemben azzal a szilárdsággal, amit saját elveikkel kapcsolatban e független csoportok tanúsítottak.

(3) A Fidesz, első kormányzati ciklusában elkövetett túlkapásai és nacionalista populizmusa miatt, fokozatosan feladni kényszerült azokat a befolyásos nemzetközi értelmiségi kapcsolatait, amelyeket addig sikerrel építgetett. Sőt, legtöbb nyugati barátja ekkorra már szembefordult a párttal. Ma Orbánnak olyan kétes figurák bókjaival kell beérnie, mint a populista Jarosław Kaczyński, vagy néhány, indulatokban tobzódó emigráns. Lehet-e csodálkozni azon, hogy az ellenzéki civil szféra hitelével szemben a kormány elveszít minden nemzetközi csatát, miközben Orbánt és párttársait úgy kezelik szerte a világban, mint kétes balkáni figurákat?

Ha Orbán választ kívánna kapni arra, hogy személyét miért övezi teljes megvetés a demokratikus világban, elég, ha szembenéz mindazzal, amit a magyar társadalommal eddig tett. Washingtonban, Párizsban, Berlinben közel sem mint ellenségre tekintenek ma rá, hanem mint „nem partnerre”. Francis Fukuyama gúnyos írása az American Interestben erre a legnyilvánvalóbb – de korántsem egyedülálló – bizonyíték. Ha volt egyáltalán összeesküvés, azt maga Orbán szőtte a demokrácia, az ország szövetségesei és az unió ellen. De a puccsnak azért még koránt sincs vége…

Neked ajánljuk